A fájdalom, ami férfit és nőt vonzóvá tehet

Vajon mekkora szerepe van egy férfi életében a veszteségeknek? Több, jobb ember lehet-e azok által? Vonzóbbá tehet-e egy személyiséget az, ha képessé válik a gyásznak a letisztult megélésére és befogadására? Erre keresi a válaszokat Lázár Gergely pszichológus következő írásában, ami a Pán Péter-sorozat folytatása is egyben.

Hol tartunk történetünkben?

Miután a barátnője kidobta Pétert, a húszas éveiben járó éretlen fiatalt, „főhősünk” hazaköltözött édesanyjához. Megismerhettük az infantilis Apust, majd Károly papát, a bölcs pszichológus nagybácsit, aki segített Péternek feldolgozni párkapcsolati veszteségét (bizalmi téren is, hiszen megcsalták), valamint megismerhettük Marcust, a nőcsábász barátot, aki sajátos életelveivel megkísérelte egyengetni Péter útját.

Legutóbb Marcus tanácsával találkozhattunk, miszerint érdemes kiélni magunkat fiatal férfiként, hogy ne később jusson eszünkbe, miről maradtunk le. Megvizsgáltuk az ehhez kapcsolódó pro és kontra érveket.

Péter letett bosszúvágyáról, azonnali hódítási céljáról és egyedüllétében rátört a keserves fájdalom. Peregtek a képek szeme előtt, felvillantak az ölelések, csókok, közös séták, gyermeki, önfeledt kacagások, melyek bearanyozták a Veronikával való együttlétét (kivéve, amikor nem a számítógép előtt kockult). Lássuk, mire jutott ebben a létélményben.

A sorozat korábbi részei:

Első rész: Pán Péter a haverom

Második rész: Pán Péter Mutterországban bérel hotelt

Harmadik rész: Hogyan találjunk mentségeket az apaságra?

Negyedik rész: Csajozok, mert megtehetem!

Ötödik rész: Férfias-e a bosszú?

Hatodik rész: Hűségesebb lesz egy férfi, ha fiatalon kiéli magát?

Minden olyan sötétnek tűnik. Mintha kiüresedett volna az élővilág, a leveleket szürke fátyol borítaná, a hangok távolinak és jelentéktelennek hatnak. A vonuló népek, a tömegközlekedésen összebújó párok nevetése maróan tépi az érzékeket, az örömük pedig kényelmetlenül nyomaszt. Kapar és szúr, elfed vagy horzsol, és mint a karon lévő túlérzékeny lila folt azonnali visszajelzést ad jelenlétéről, ha tompán megtapogatjuk helyét a testünkön. Így működik a fájdalom.

Péter inkább átsétált a villamos másik felére, és bámult ki az ablakon, követve a suhanó város aszfaltozott útjainak ismétlődő csíkozását. A monotónia, az egyhangúság nyugtatta, így könnyebb volt bezárkóznia belső élményeibe, és finoman csúszni bele az örökkévalóság mélységeinek hidegen passzírozó nyirkos vermébe. Semmi nem kényszerítette arra, hogy tekintetével idegesen kutassa a környezetét, és olyasmit fogjon fel belőle, amivel képtelenségnek látszott azonosulni. A színek egyedi értelmezést nyertek, a napi feladatok csak időlegesen zökkentették ki a kínzó bánatból. Nem önsajnálat volt ez, a félig-meddig személyiségként fellépő hang nem a „szegény én” keserves és öncélú monológját búgta, hanem hiteles és tartalommal bíró fájdalmat közvetített. A végleges veszteség súlyával, a megújulás reményével kecsegtetve.

Szemeinek sarka megtörtségről árulkodott, és puhán lefelé konyult az erőtlenségtől. Ez mind részvétet kölcsönzött gazdájának. Rátelepedett a csendesen kérlelő hiány.

„Foglalkozz velem, töltsd be élettel” – óhajtotta. De akkor épp nem lehetett betölteni. Hagynia kellett, hogy elborítsa, csak azután állt tovább.

Már nem küzdött önmaga ellen. Nem kívánt revánsot venni, „szemét ringyót” kiáltani, önbüntetni, elméleteket gyártani saját feddhetetlenségéről, berúgni, hangzatos filozófiákat hallgatni arról, hogyan tekintsük semmisnek a valamit, vagy valaminek azt, ami már elmúlt. A fájdalom tisztasága nem terhelte, de nem is könnyítette a lelkét.

A szomorúság lelassította. Most nem sietett. Nem akart azonnali ingereket kapni. Új impulzusokat kierőszakolni. Feltelepíteni valami villódzós, effektáradatos videojátékot. Észrevette a cseppeket egy pohár vízben. Az illatokat a poros városi levegő bűzös szagában. Ha megtapintotta az ülés szövetét, ami a teste alatt húzódott, feltűntek rajta a varrás során keletkezett apró átmenetek és praktikusan kecses díszítések. Kopottas, kékes garnitúra, feketéllő, sűrű elszíneződésekkel és szakadásokkal. Korábban csak egy funkcionális elemnek tekintette eme tömegközlekedési ülőalkalmatosságát, amit gyorsan elfoglalt, ahogy felpenderült a mozgó járműre, most vizsgálta és meglepődötten tapasztalta, hogy mennyire kimeríthetetlen jelenségnek tűnik bármely tárgy, vagy ember, amely elé kerül. Az élet végtelen, gondolta, bár az évek száma rohamosan fogy és magán is elcsodálkozott, hogy addigi bezártságát, érinthetetlenül egocentrikus világát hogyan kezdték feltölteni olyan apróságok, amiknek nemhogy őszinte, kíváncsi figyelmet, de még gyanakvóan pásztázó pillantásokat sem szentelt ez idáig.

Ahogy leszállt a négyesről pár megállóval a kiindulási ponttól, néhányperces séta után lágy víztükör tárult a szemei elé. Gyakorlatilag ezért jött le a partra, bambulni. Csak nézni ki a fejéből, nem gondolkodni globális, de sehova sem vezető, önigazoló, gyáva elméleteken, hanem semmit tenni. Várni a kérdéseket, amik talán megérkeznek. A fájdalom összehúzta és vizslatta, mint valami jóindulatú, de szigorú fegyőr, aki elszámolást végez a rábízottakon.

Nem menekülhetsz előlem, ne szaladj, ha jót akarsz magadnak, figyelj rám – suttogta.

„Ha hagyod, hogy dolgozzak benned, együtt megrajzolhatjuk a rád váró felnőtt férfilét kacskaringós, jövőbeli útját.”

Tulajdonképpen ez volt az első alkalom, mikor igazán bátran viselkedett, és be mert fogadni a testébe, lelkébe valami olyasmit, amit korábban messzire elkerült.

Pszichológiai kitérő

Időnként hangoztatjuk, hogy bizonyos érzelmek nem férfiasak. Meg azt is, hogy maradjunk erősek és tartózkodjunk az „elgyengüléstől”. Hogy a pasik ne sírjanak, ne sajnáltassák magukat, ne féljenek, mert az hozzájuk nem passzol. Korántsem erről van szó. Bármely autentikus érzés átélhető és férfiasan vagy akár nőiesen kifejezhető és kamatoztatható.

Hogy csak néhány példát említsek. A harag energetizál és határokat képez, a félelem lehetőséget teremt a bátorsághoz, felvillantja az életben maradásunk esélyeit, a szomorúság pedig valódi elmélyüléshez vezethet. A gyászolók időnként igazi jelentudatosságot (a pszichológia ezt „mindfulnessnek” hívja) élnek át, talán hitelesebbé és vonzóbbá válhat a kisugárzásuk, mint előtte bármikor. Egy férfi ilyenkor valódi kérdéseket tehet fel és új rangsort állíthat fel korábbi értékeinek sorában. Előtte mi motiválná, ha a kényelmes semmiben egy helyben toporoghat? A veszteség, ha arra növekedésmotiváltan reagálunk, nyereségeket szülhet. Ha van valami, amiért érdemes felelősséget vállalni, az ebben az érzelmi minőségben tűnhet a legészrevehetőbbnek. A férfi személyiségfejlődésében (természetesen a nőében) is rendkívül meghatározó szerepet tölthetnek be a veszteségek és az, ahogyan kezeljük őket. Általuk újrateremthetjük önmagunkat és nyílt lappal kezdhetünk bele a következő felvonás megrendezésébe.

Lázár Gergely pszichológus

Weboldal: www.gery.hu

A szerzőről:

Pszichológus vagyok. Akarok róla beszélni?

Bizony. Sőt, részletezem is picit, hogy miből állnak a napjaim. Egészséges (nem patológiás) emberekkel végzek tanácsadási tevékenységet, életvezetési témákra fókuszálva. Munkám során többféle segítői módszert is alkalmazok (némelyiknek egészen furcsa neve van, úgyhogy le se merem írni). Vállalkozásom mellett főállásban iskolapszichológusként dolgozom, mely során rengeteg nevelést, konfliktuskezelést érintő szituációval kerülök szembe. Időnként még Bercikét is kimentem a tanterem és a pedagógus „éles karmai” közül, ha éppen úgy érzi, megtámadták az űrlények a Föld nevű bolygót.

És akkor mit keresek itt?

A Férfiak Klubja küldetését olyan írásokkal és audiovizuális anyagokkal szeretném támogatni, amelyek a komfortzónájukból kilépni hajlandó, még fiatal felnőtt és kamaszkorban lévő fiúknak, férfiaknak szólnak elsősorban, akik kutatják önmagukat és helyüket a világban. Tanácsadóként idősebb korosztállyal (sőt, még nőkkel is!) foglalkozom, de szerepem, vállalt feladatom a Férfiak Klubja közösségében elsősorban a 14-30 éves réteg megszólítása lesz. Az írások célja nem a gúnyolódás és a rosszindulat, hanem a témák könnyed és ironikus megfogalmazása, természetesen megajánlva a fejlődés lehetőségét is.

A stílust kissé regényszerűnek álmodtam meg, folyamatosan formálódó karakterekkel és történetekkel (melyek jó részét nem kitalálom, hanem a valóságból, a környezetemből, vagy a munkámból merítem). A kockázatok és mellékhatások elkerülése érdekében, csináld nyugodtan tovább, amit amúgy is szoktál.

Fotók: intographics via Pixabay.com

PublicDomainPictures via Pixabay.com

leandrodecarvalhophoto via Pixabay.com

bykst via Pixabay.com

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk