A feledés homálya

Gyerekkoromban sok időt töltöttem a nagyszüleimnél. Évközi iskolaszünetekben, vagy amikor kicsöngettek a nagy nyári vakációra és fél Budapest megindult le falura a nagymamához, mi akkor csomagoltunk és mentünk föl Pestre, mert nálunk valamiért úgy alakult, hogy a nagyszülők laktak a fővárosban, mi pedig vidéken.

Nagyon szerettem abban a nyolcadik kerületi bérházban lenni, amiben a nagyszüleim laktak, nagyon intenzív kapcsolat volt közöttünk. Sokat társasoztunk, sétáltunk, beszélgettünk, olvastunk, játszottunk. Emlékszem, úgy 6-7 éves lehettem, amikor odaálltam nagyapám elé, hogy írtam egy verset:

Sokat ivott az ökör,
De a róka rászólt:
Ne látogasd a kocsmát,
Inkább csak a jászolt!
Mert ha majd erre jársz,
S netalán rókázol,
Ökrendeznem kéne nekem
Udvariasságból.

Nagyapám el volt bűvölve. Egymás után sokszor elmondatta velem a versemet, majd le is írta. Azt mondta, ő még ilyen jó verset ekkora gyerektől nem hallott. Nagyon büszke volt rám. A rokonság nagy részével rendszeresen levelezett, és akinek tudta, meg is írta, hogy milyen jó kis verssel sikerült őt meglepnem.

Mi tagadás, tényleg remek kis vers – az egyetlen probléma vele, hogy nem az enyém. Ha nem is pontosan így, de Devecseri Gábor írta, elsősége elvitathatatlan. Az Állatkerti útmutató című verseskönyvében jelent meg, bizonyára sokan ismerik. Nagyapám nem ismerte, pedig ott lapult belőle egy példány a könyvespolcukon. Néhány évvel később jött el a pillanat, amikor levette a polcról, hogy akkor már egy másik unokának érdekes állattörténeteket olvasson fel belőle…

A lelkiismeretem teljesen tiszta, ugyanis tényleg azt hittem, hogy azt a verset én írtam. Nagyapám hosszas tépelődés után végül úgy döntött, hogy nem ír helyesbítő levelet a rokonságnak, az évek során már biztosan feledésbe merült az eset. És mint kiderült, a rokonság jelentős részét tekintve igaza is volt.

Ez a kis történet pedig arról jutott eszembe, hogy nemrég egy nagyon érdekes gondolatot olvastam Emma Smiths-től, az Oxfordi Egyetem Shakespeare tanszékének a professzorától. „A felejtés, illetve a fél-emlékezés az útja, hogy igazán kapcsolódni tudjunk egy műalkotáshoz, hogy tényleg a magunkévá tegyük azt. Egy élményből a „hibás” memóriánk segítségével összeállítunk egy csak ránk jellemző csomagot a számunkra leglényegesebb mozzanatokból.” Igen, ez történhetett velem is. Olyan mélyen a magamévá tettem a versnek a számomra lényeges mozzanatait, hogy a lényegtelenekről teljesen meg is feledkeztem, például hogy ki a szerző. (Még egyszer mondom, hogy az én verzióm több ponton is eltér Devecseri Gáborétól.)

Ma, a korlátlan visszakereshetőség világában – és erről sok szakdolgozat-, illetve doktori disszertációíró, valamint újságíró kolléga is megfeledkezik – az ilyesmivel csínján kell bánni, mert nagyon könnyen lebukik az ember. Elég csak egy jellemző mondatot, vagy egy érdekes szókapcsolatot beírni az internetkeresőbe, hogy kiderüljön, ha valaki idegen tollakkal ékeskedik. Az internet nem felejt.

Egy évtizeddel ezelőtt tették közzé amerikai kutatók a Neuroscience magazinban egy esettanulmányt egy nőről, bizonyos AJ-ről, aki egy agysérülés következtében képtelenné vált a felejtésre. Az emlékezete folyamatosan, kontrollálhatatlanul és automatikusan működik, és ez meghatározza az egész életét. Olyan a memóriája, mint amikor valaki folyamatosan videokamerával rögzíti az élete minden pillanatát, és a felvételekből vissza tudja keresni, hogy egy adott időpontban éppen mit csinált. AJ memóriája a saját életmomentumain kívül tele van más hasznavehetetlen dátumokkal is, mint Diana hercegnő születésének vagy Elvis halálának időpontja (óra-percre) és mindez szinte lehetetlenné teszi, hogy normálisan élje az életét. Nem, az ilyen hipermemória nem áldás, ahogyan sokan képzelnék, hanem átok – a kutatók a kondíciót el is nevezték hipertiméziás szindrómának.

Manapság kicsit mindannyian szenvedünk ettől a szindrómától. Az internetre önként kiszerveztük az emlékezetünket (Facebook, Twitter, Instagram, felhő memória, stb.) és folyamatosan archiválunk. Szerintem nem is az időrendiség eltűnése, a teljes egyidejűség a legnagyobb probléma – hogy egymás mellé kerülhet két olyan esemény, amelyeket a valóságban évtizedek választanak el, vagy hogy minden stílus egyszerre és egyenlő súllyal van jelen, például a zenében. Hogy a régi ugyanolyan könnyen elérhető, mint az új, hogy mi alakul ki mondjuk Beethoven, Elvis és Ed Sheeran hármasából, az akár még érdekes is lehet. Az örök időtlenségben az a legnagyobb probléma, hogy soha semmi nem évül el. Valaki egyszer elkövetett valami hülyeséget, az örök életében kísérteni fogja. Nincs jótékony felejtés. Bármikor bármi előhúzható, hiába tart már az adott személy teljesen máshol az életével. Illetve csak tartana, mert ha folyton-folyvást emlékeztetik, maga sem lesz képes felejteni. Ilyenkor a kibontakozás gátjává válik az emlékezet. Manapság mindig az emlékezés fontosságáról beszélünk, pedig a felejtés legalább annyira lényeges a lelki egészség szempontjából. Smiths professzor egyenesen a kreativitás előfeltételének nevezi a felejtést. És igaza is van.

Nagyapám már nem él, az ügy kibukása óta soha többé nem is beszéltünk „kreatív” versadaptációmról, azt hiszem, élete végére el is felejtette. A rokonság körében viszont még mindig vannak, akik rendszeresen előhozakodnak a témával…

C. Kovács Gábor

Fotók: Myriam Zilles képe a Pixabay -en. 

Mabel Amber, still incognito... képe a Pixabay -en. 

Michal Jarmoluk képe a Pixabay -en. 

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk