A házasság a gazdasági felemelkedést biztosító legfontosabb kiváltság?

Az elmúlt évtizedek során számos írás jelent meg tudományos berkekben a kiváltságokról. Ott van pl. a jómód kiváltsága, melynek előnyei továbböröklődnek, ha egy gyermek szerencsésen beleszületik. Szintén sokat írtak annak előnyeiről, ha valaki fehér emberként jön e világra – ezt nevezik a tudományos körök „fehér privilégiumnak”.

Nem esett elég szó viszont még a legfontosabb kiváltságról, amiben egy kisgyermek részesülhet Amerikában: annak előnyeiről, ha úgy születik, hogy apja és anyja van, akik történetesen házasok. Nevezzük ezt a „házasság kiváltságának” – ami elképesztő előnyökkel jár.

A Brookings Institution kutatóintézetnél dolgozó Richard Reeves a Horatio Alger megmentése című cikkében, amely az amerikai társadalmi mobilitást és osztályokat vizsgálta, azt derítette ki, hogy annak esélye, hogy egy gyerek, aki a legalacsonyabb jövedelmű ötödbe tartozó szülőktől született, 40 éves korára képes a legfelső ötödbe felkapaszkodni, mindössze 3%. Még ennél is lesújtóbb adat, hogy ezeknek a gyerekeknek az 50% a legalsó ötödben ragad. Az ilyen házasságon kívül született gyerekek utódainak a kilátásai pedig ugyanolyan sötétek.

Ezek a statisztikák nem sok jóval kecsegtetnek az ország és az amerikai álom számára.

Reeves azonban rábukkant egy elásott kincsre is az adatok boncolgatása közben: Azok a legalsó ötödben született gyermekek, akiknek a szülei házasok voltak és azok is maradtak, csupán 19% eséllyel maradtak a legalacsonyabb jövedelmű csoportban.

Olvasd tovább a cikket a felhívásunk után! November 8-án újra Ötvösműhely! Bedő Imre Férfiak Klubja-alapító ezúttal a következő témát járja körbe tőle megszokott módon más szemszögből: Közös kassza, külön kassza? A páros pénzügy praktikája. Részletek és regisztráció a képre kattintva:

Reeves tanulmánya kimutatta, hogy ez a társadalmi mobilitási előny nem csupán az alsó osztályra vonatkozik: a középosztály is érintve volt. A kutatási eredmények szerint a középosztályba született gyermekeknek pusztán 11 % esélyük van arra, hogy a legalsó ötödbe csúsznak le, ha szüleik házasok, ez a szám azonban 38%-ra ugrik, ha a szüleik sosem házasodnak össze.

Azt gondolnánk, hogy egy ilyen felfedezés országos szintű vezető hírré válik, vagy hogy a médiában elkezdenek az amerikai vagyonbeli különbségek valódi okáról beszélni – a házassági szakadékról.

Raj Chetty, a Harvard Egyetem közgazdaságtan professzora is ugyanezt mondta „Hol van a ’Lehetőségek Országa’? A generációk közötti mobilitás földrajza az Egyesült Államokban” c. tanulmánya összefoglalójában.

 

A társadalom felsőbb rétegei felé történő mozgást a legjobban olyan családszerkezeti mérőszámok valószínűsítik, mint például az adott területen belüli egyszülős családok hányada. Akárcsak a rasszok esetében, a szülők családi állapota nem pusztán az egyéni szinten gyakorolt hatásaiban játszik szerepet. A házas szülők gyermekei akkor is magasabb arányban emelkednek felsőbb osztályokba, ha kevesebb egyszülős család van a környezetükben.

Mérsékelt összefüggést állapítottunk meg a felfelé irányuló társadalmi mobilitás illetve a helyi adók és kormányzati költségpolitika között, és nem találtunk szisztematikus összefüggést a mobilitás illetve a helyi munkaerő-piaci adottságok, a migrációs arány vagy a felsőoktatási lehetőségek között.

Chetty ezzel még nem végzett. A teljes tanulmányában a következőket mondta:

Végül, a mobilitás jelentősen alacsonyabb a gyengébb családszerkezetű területeken, amint azt pl. az egyszülős családok hányadával mérhettük. Akárcsak a rasszok esetében, a szülők családi állapota nem pusztán az egyéni szinten gyakorolt hatásaiban játszik szerepet. A házas szülők gyermekei akkor is magasabb arányban emelkednek felsőbb osztályokba, ha kevesebb egyszülős család van a környezetükben. Érdekes módon nem találunk összefüggést a rasszok szerinti megoszlás és a társadalmi feljebbjutás között, ha a területen belüli egyszülős családok hányadát alkalmazzuk kontrolként.

Az utolsó mondatot érdemes minden olyan beszélgetésben hangoztatni, amely az amerikai rasszok és osztályok körül forog. Megvilágítja ugyanis, hogy ha az adott területen belüli egyszülős családok arányát alkalmazzuk kontrolként, a társadalmi mobilitás és a rasszok közötti összefüggés eltűnik.

Kevesen végeztek jobb munkát e téren Amerikában, mint Brad Wilcox a Virginiai Egyetemről. Az American Enterprise Institute által nemrég közölt tanulmányában ezt írta arról, hogy milyen szakadék növekszik Amerikában a házasságot támogatók és ellenzők között:

A házasságból való kivonulás – amely az alacsonyabb jövedelmű amerikaiak körében koncentrálódott – kulcsszerepet játszik az amerikai családi élet vagyonát érintő változásaiban. Számításaink szerint a gyerekes családok közepes nagyságú bevételének növekedése 44%-kal magasabb lenne, ha ma az Egyesült Államok házas szülőinek aránya az 1980-as évi szintet érné el.

A gazdasági következmények markáns különbségeinek okai annyira nyilvánvalóak, mint amekkora a jelentőségük is. A házasság a társadalmi tőke egyik formája, amely lerakja mindenfajta pozitív eredmény alapját.

„A stabil, sértetlen családban felnövő gyermekek sokkal nagyobb eséllyel élvezik két szülő idejének, figyelmének, pénzének áldásos hatásait” – fejtette ki Wilcox nemrég egy interjúban. „Nagyobb valószínűséggel fognak az iskolában jól teljesíteni, a rendőrségi ügyekből kimaradni, a tinédzser korú terhességet elkerülni, diplomát szerezni, felnőttként pedig jövedelmező állást találni.”

A házasság hanyatlását látja a fekete közösség meghatározó problémájának az egyik jelentős fekete bőrű véleményformáló alak is: a néhai William Raspberry, a Washington Post Pulitzer-díjas állandó újságírója.

Annak idején, 2005-ben, amikor az amerikai rasszok és osztályok kerültek szóba, nyers fogalmazásával olyan volt, mint elefánt a porcelánboltban:

„Az apa hiánya a fekete közösség rákfenéje, amely eleve hajlamossá teszi a gyerekeket az iskolai kudarcokra, törvénysértő magatartásra, pénzügyi nehézségekre, és ennek a borzalmas ciklusnak a generációkon át történő ismétlésére” – írta.

Olvasd tovább a cikket a felhívásunk után! Hívunk minden színházat, társulatot vagy előadást, hogy csatlakozzon a Férfiak Klubja Kultúrát Apától kezdeményezéséhez! Továbbá az édesapákat, és vigyék el gyerekeit színházba:

Raspberry arra következtetett egyes afroamerikai vezetőkkel összhangban, akik épp azelőtt ültek össze Washingtonban, hogy felhívják az emberek figyelmét erre a témára, hogy a bűnös a házasság hanyatlása volt. Azt is kiemelte, hogy egyes fekete környékeken dolgozó fiatal munkások ismertek olyan gyerekeket, akik még sohasem láttak esküvőt.

Raspberry a cikkeiben nem bánt nagyon kesztyűs kézzel azokkal, akik az alacsony házasodási arányt a szegénység, bűnözés és rasszizmus számlájára írták. „A fekete férfiak nem születnek börtönviselt, bűnözésre hajlamos, lecsúszott egyéneknek” – írta. „Ami kiszolgáltatottá teszi őket ilyen helyzettel szemben, az mindenekelőtt az apáknak és az ő megtartó erejüknek a hiánya. Az apátlan fiúk (általános szabályként) nem válnak alkalmas férjekké – bár nem kevésbé esélyesek arra, hogy apák legyenek – a gyerekeik pedig olyan mintába születnek bele, amely őket teszi alkalmatlan férjekké.”

Raspberry ezzel még nem fejezte be, és felhívta a figyelmet a házasság nélküli családmodell fiatal lányokra gyakorolt hatására is:

Az apák hiánya azt is jelenti, hogy a lányoknak hiányzik mind egy olyan minta, amihez mérhetnék azokat a fiúkat, akik hajtanak rájuk, mind a férfi és nő közötti önfeláldozó szeretet példája. Ahogy az említett vezetők is fáradhatatlanul hangsúlyozták, itt nem az anyák alkalmatlanságáról van szó, hanem arról, hogy hiányzik annak a felnőtt támogatásnak a fele, amely a leghatékonyabbá tudja tenni a családokat.

Végül levonta a következtetést:

Amerika lassan önmagára visszaható keresése, hogy külső magyarázatokat találjunk belső problémáinkra, késleltette annak az önelemző magyarázatnak a meglelését, amely megoldást kínált volna a fejleményekre. Mostanra megváltozott a kultúránk – olyan kultúrában élünk, amelynek legrosszabb jellemvonásait megerősíti a túlzott szexuális tartalmú szórakozás és amely kisebb értéket tulajdonít olyan dolgoknak, amelyek csaknem egy évszázadnyi társadalmi-gazdasági fejlődés alapjai voltak. A rabszolgaság óta először van az, hogy nem mondhatjuk többé biztosan, hogy a dolgok jó irányba mennek.

A kibontakozó polgári kultúra problémája volt Charles Murray Coming Apart c. 2012-ben megjelent könyvének központi témája, amelyben két képzeletbeli fehér környékről írt, amit Belmontnak (a felső-középosztály archetipikus települése) és Fishtownnak (utalva Philadelphia egyik környékére, amely az amerikai nemzet születése óta a fehér munkásosztálynak adott otthont) nevezett el.

„1960-ban mind Belmontban, mind Fishtownban rendkívül magas volt a házasok aránya a fehér lakosság körében – 94% Belmontban és 84% Fishtownban. A hetvenes években azonban nagyjából azonos mértékben csökkent ez a százalék mindkét helyen. Ezután jött a nagy szétválás” – taglalta Murray hosszú értekezésében, ami annak idején a Wall Street Journal-ban jelent meg. „Belmontban stabilizálódott a házassági arány az 1980-as évek közepén, 2010-ben 83%-on állt. Fishtownban azonban a házassági arány tovább csúszott a lejtőn; 2010-ben már a házasok kisebbségbe (48%) kerültek. A házassági arány tekintetében a Belmont és Fishtown közötti különbség 35 százalékpontra nőtt a csekély 10-ről.”

A konzervatív Murray, akárcsak liberális társa, William Raspberry, ezután megállapította az összefüggést a házasság és egyéb társadalmi problémák között, amelyek a családok és a vallásosság hanyatlásából származnak.

Ez a hanyatlás Murray szerint nem pontosan úgy ment végbe, ahogy azt gondoltuk volna.

Aggasztó dolog a kultúrára nézve az, hogy az USA egészben véve jelentősen szekulárisabbá vált az 1960-as évektől kezdve, és különösen nyugtalanító, hogy Fishtown sokkal jobban elvilágiasodott, mint Belmont. Ez szembemegy azzal az uralkodó vélekedéssel, miszerint a szekuláris elittel ellentétben áll a valláshoz még mindig ragaszkodó munkásosztály, de az amerikai attitűdök és értékek legszélesebb körű adatbázisát képező népszámlálási (GSS) adatok nem nagyon engednek teret a vitának.

Tegyük fel például, hogy a „de facto szekuláris” kategóriát úgy határozzuk meg, hogy valaki, aki teljesen felekezeten kívüli vagy legfeljebb évente egyszer jár istentiszteletre. A 1972 és 1976 közötti korai GSS felmérések szerint a belmontiak 29%-a, míg a fishtowniak 38%-a került ebbe a kategóriába. A következő három évtizedben a szekularizáció valóban nőtt Belmontban, a hetvenes évek 29%-áról a 2006–2010 között végzett felmérésekben megjelenő 40%-ra. Fishtownban azonban még ennél is nagyobb mértékben növekedett: 38%-ról 59%-ra.

Ugyanazokról az amerikaiakról írva, akiket Murray vizsgált Fishtown fehér munkásnegyedében, Brad Wilcox nagyon hasonló következtetésre jutott:

A 1970-es években ez a csoport sokkal nagyobb valószínűséggel járt templomba, mint bármely más csoport az országban. Most azonban, mind gazdasági, mind társadalmi okokból kifolyólag, a közép-amerikaiak egyre inkább lemaradnak. A közép-amerikaiak, különösen a közép-amerikai férfiak, elveszítik kapcsolatukat a házassággal, a munkával, a vallással és a polgári társadalommal. Ez nem sok jót jósol nemzetünk sorsára, illetve demokratikus életünk jövőjére nézve.

„Meg vagyok róla győződve” – írta egykor a néhai Stephan Covey, – „hogy ha mi, mint társadalom, szorgosan dolgozunk életünk minden más területén, miközben a családot elhanyagoljuk, az ahhoz hasonló, mint ha elrendeznénk a fedélzeti székeket a Titanicon”.

Coveynak igaza volt, de a házasság ügye még nem áll vesztésre. Nem fogta még teljesen perbe a közvélemény ítélőszéke, a kultúráról nem is beszélve. Az egyének hatáskörén kívül eső társadalmi erőktől eltérően, nem lehetetlen megtanítani egy nemzedéknek azokat az egyszerű dolgokat, amiket a korábbi generációk tettek az amerikai álom érdekében: fejezd be az iskolát, találj munkát, házasodj meg, legyen gyereked – ebben a sorrendben.

Beszélnünk kell azokról a politikai intézkedésekről, amelyek ösztönözhetik a házasságot, és figyelnünk kell országszerte azokra a közösségekre – különösen egyes egyházi berkekben – amelyek jelentős munkát végeznek a házasság frontján.

Itt az idő, hogy beszéljünk a házasság, szeretet és Isten közötti kapcsolatról is. Bonhoeffer fogalmazta ezt meg a legszebben az unokahúgához írt egyik levelében: „Nem a szerelmed az, ami fenntartja a házasságod, hanem mostantól fogva a házasság tartja fenn a szeretetedet.”

Itt az idő, hogy elkezdjünk beszélni a házas emberek egészségéről és boldogságáról (vegyük például azt a tényt, hogy a házasok többet szeretkeznek, mint a nem házasok).

Itt az idő, hogy mindnyájan elmondjuk az amerikai élet legfontosabb szakadékának, a házasság szakadékának történetét, és hogy hogyan tudnánk azt betemetni.

Más szavakkal, beszélnünk kell arról a kiváltságról, ami a leginkább számít az amerikaiak életében – a házasság kiváltságáról.

 

— Lee Habeeb a Salem Radio Network tartalomért felelős elnökhelyettese. A Mississippi államban lévő Oxfordban él feleségével, Valerie-vel, és lányukkal, Reagan-nel. Mike Leven a Las Vegas Sands korábbi ügyvezető igazgatója és elnöke, jelenleg a Georgia Aquarium elnök-vezérigazgatója.

 

Fordította: UGergő

Forrás: http://www.nationalreview.com/articles/415799/why-arent-we-talking-about-most-important-form-privilege-america-lee-habeeb

Fotók: stephend9 / Foter / CC BY
Foter / CC BY
Blyth Scott Photography / Foter / CC BY-NC-ND

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk