A levél, amire 28 évet vártam – Apahiányos társadalom 6.

Cikksorozatunkban az apa nélkül felnőtt fiatal férfiak és nők nehézségeire, megpróbáltatásaira fordítjuk a figyelmünket, melyben Nagy Zsolt közgazdász, mentálhigiénés szakember van segítségünkre mélyen megélt, személyes tapasztalatainak megosztásán keresztül. Hatodik rész.

Ahogyan azt már a cikksorozat korábbi részeiben is olvashattátok, a tábori megtapasztalások, az útmutató találkozások és az önismereti alkalmak hatására elkezdtem legbelül egyre inkább érdeklődni az apám iránt. Szerettem volna most már tényleg megismerni őt, és rajta keresztül a múltamat, valamint önmagamat is egy kicsit mélyebben. Egyre jobban elkezdett érdekelni, milyen ember is lehet ő valójában, hogyan néz ki, milyen a hangja, és miben hasonlíthatunk vagy különbözhetünk. Valahogyan háttérbe szerettem volna most már egy kicsit szorítani a vele kapcsolatos sebeimet, sérelmeimet, és a megbocsátásra, az előttünk álló esetlegesen új jövőre igyekeztem koncentrálni.

Az apámmal való gyermekkorom egyedüli emlékei mindössze azok a fényképek voltak, amelyek 3 éves koromig – most már lassan több, mint 32 éve készültek. Néma fotók, egy idősebb férfiról és egy kisgyerekről. Képek, melyeket gyermekként és később felnőttként is oly sokszor megnéztem. Kérdések, melyeket olyan sokszor feltettem magamban és a válaszokat kerestem a miértekre, amiket aztán sosem találtam meg.

Érzések tömkelege, melyekből kettő erősebben is kirajzolódott bennem. Az egyik a korábban is már oly sokat emlegetett kíváncsiság volt, a másik pedig a félelem. De mégis mitől? Mindattól a sok és kiszámíthatatlan ismeretlentől, amit az apám megkeresésével elindíthatok benne, az édesanyámban és nem utolsó sorban saját magamban is. Még csak elképzelni sem tudtam akkor, amikor a megkeresésén gondolkoztam, hogy az apám vajon hogyan reagálna rám, örülne-e nekem vagy sem? Esetleg már régóta várja azt a percet, hogy megkeresem és elkezdünk beszélgetni? Vagy lehet, az anyámtól való válásával együtt engem is örökre el akar felejteni, és teljesen ki akar törölni az életéből? Kérdések, melyekre senki nem tudott akkor választ adni. Kérdések, melyeket sokszor körbejártam és boncolgattam magamban az önismereti folyamataim végtelennek tűnő óráiban.

Már egy ideje ezekkel a kérdésekkel foglalkoztam, amikor arra kellett rájönnöm, hogy a félelem az egyik legrosszabb tanácsadóm. Valójában megbilincsel, börtönbe zár és lebénít, és ahelyett hogy segítené az úton való előrehaladásomat, gúzsba köti. Éreztem, hogy mindenképpen kezdenem kellene valamit ezzel a bénító érzéssel ahhoz, hogy tovább tudjak haladni a már megkezdett úton. De azt, hogy pontosan mit is kellene tennem, egészen négy évvel ezelőttig nem igazán tudtam.

Aztán 2015 júliusában megérintett pár beszélgetés és valami egészen váratlan történt, amire igazából nem is számítottam. Egy református ifjúsági táborban önkéntesként tölthettem el közel egy hetet. A rendezvény témája a bizalom volt, amit ismét nagyon közeli és megérintő témának éreztem. Ahogy az egyik lelkész is fogalmazott, a bizalom nem más, mint maga a kapcsolat. A bizalom a kapcsolatban működik, és a kapcsolat az, ami megváltoztat, legyen itt szó akár Istenkapcsolatról akár bármelyik szerettünkkel való kapcsolatunkról. Megtanultam, hogy egy kapcsolatért tenni kell. Mindenkinek. Nem elég mindig csak a másikra várni, hogy majd ő megteszi azt a bizonyos első lépést, helyettünk is és értünk is.

Legyen szó akár kisebb összezördülésről, akár éveken át tartó, hosszú szünetekről, ha valami miatt fontos számunkra az az adott kapcsolat, tehetünk mi is annak gyógyításáért, újraélesztéséért. Mindemellett fontos, hogy kockázatot is tudjunk vállalni a kapcsolatokért. Hiszen azzal, hogy bizalmat szavazunk valakinek, egyben kockázatot is vállalunk arra, hogy a másik esetleg visszaél a neki megelőlegezett bizalmunkkal. Találóan azt hallottam ebben a táborban, hogy a bizalom kicsit olyan is, mint a rulett. Megelőlegezed azt, és vagy nyersz, vagy vesztesz. De előre nem tudhatod, mi lesz a végeredmény. Ahhoz, hogy meg tudjuk tapasztalni mindezt, a bizalmat tényleg meg kell előlegezni. Persze, dönthetünk úgy is, hogy nem adjuk meg a bizalmat, ami természetesen védelmet nyújthat számunkra. Azonban ez nem fogja elősegíteni a kapcsolatok további fejlődését és újabb bizalmi kapcsolatok létrejöttét.

Ebben a táborban állt össze bennem mondhatni a teljes kép és itt értettem meg, bizalom nélkül szinte teljesen biztos, hogy nem fogok tudni tovább lépni jelenlegi helyzetemben. Kikristályosodott bennem, hogy az apám felé el kell kezdenem valahogyan kiépíteni a bizalmamat,  még akkor is, ha ez most elsőre nagyon abszurdul hangzik. Azt éreztem magamban, túl kell néznem azon, ami volt és meg kell próbálnom a megbocsátás „szemüvegén” keresztül nézni a jövőbe. Az, hogy miként viszonyulok az apámhoz, az esetleges kapcsolatfelvétel érdekében félre szeretném tenni a korábbi sérelmeim, az az én részem, az én oldalam. Az pedig, hogy ő minderre hogyan reagál, az már az ő része lesz.

Viszont azt is éreztem, hogy nem csak az apám felé kellett megnyitnom a bizalom palackját. Úgy gondoltam, hogy Istenben is sokkal jobban meg kell bíznom, hiszen ő az, aki a legjobban tudja, mire is van szükségem, és mi az, ami nekem a legjobb. El kellett hinnem, nem hagy egyedül a félelmeimmel, a kétségeimmel és az elbizonytalanodásommal, hanem mindvégig kísér az úton.

Emellett arra is rá kellett jönnöm, sokkal jobban meg kell bíznom önmagamban is, hogy elég erős és bátor vagyok ahhoz, le tudom küzdeni a bennem lakozó félelmet, és meg tudom tenni az első lépést az apám felé. 

2015. augusztus 2. hétvégéje mérföldkőnek számít az életemben. Ugyanis ez volt az a hétvége, amikor elérkezett valami, amire olyan sokat vártam. KÉZÍRÁSSAL megírtam a legelső levelemet az apámnak. A levél mellé nyomtattam neki egy felnőttkori fényképet is magamról. Majd a leragasztott, megcímzett és felbélyegzett borítékot azonnal be is raktam az üvegvitrinbe.

Teltek múltak a napok és mi – a levél és én – kitartóan farkasszemet néztünk egymással. Majd az egyik napsütéses szeptemberi reggelen úgy éreztem, elérkezett a várva várt idő. Megfogtam a levelet, elvittem a postára és feladtam az apámnak. 

De mit, hogyan és milyen stílusban is lehet írni közel 28 kimaradt év után egy olyan férfinak, akiről tudod, az apád, de a fényképalbumok képein kívül semmilyen más emléked nincs róla? Olyasvalakinek, akivel soha, még egy mondatot sem beszéltél és azt sem tudod, kíváncsi-e rád vagy sem? Ismét csak a kérdések hadával találtam szemben magamat. Megírtam egy verziót, majd többször is átfogalmaztam a mondatokat, mire a levél elnyerte végleges tartalmát. Most pedig a teljesség igénye nélkül, szeretnék veletek megosztani pár sort, pár gondolatot ebből a levélből.

„Szia! 

…Nagyon sokszor eljátszottam már azzal a gondolattal, milyen is lesz egyszer levelet írni Neked. Sokszor átfutott a fejemben az is,  hogy vajon lesz-e olyan, hogy egyszer. Vajon lesz-e olyan, hogy mi majd újra hallunk egymásról. Attól, hogy mind a ketten úgy élünk és úgy teszünk, mintha a másik nem létezne, attól még ugyanúgy mindketten létezünk, és én sokszor gondolok Rád. Jó lenne tudni, vajon Te is szoktál-e Rám gondolni, az egyetlen gyerekedre, a fiadra. Hiszek abban, hogy soha sincs késő arra, hogy a dolgokat visszatereljük a normális mederbe és elkezdjünk újra beszélni...

Én most úgy döntöttem, magam mögött hagyom a félelmeimet és a megteszem Feléd az első lépést... Hiszem azt, az előttünk álló idő még akkor is, ha nehéz lesz, közelebb fog minket hozni egymáshoz és ahhoz, hogy megismerjük egymást... Ne hagyd, hogy a benned lévő esetleges félelem vagy bármilyen harag most legyőzzön... Várom válaszodat...

Fiad, Zsolti"

Mély gondolatok. Még most is beleborzongok, ahogy felidézem a levélről készített fotón keresztül az akkor megírt soraimat és érzéseimet.

Azzal, hogy elküldtem a levelet, valami olyat tettem meg, ami nagyon is a komfortzónámon kívüli helyzet volt. Büszke voltam magamra. Mert valami fontosat megtettem egy kapcsolatért, önmagamért és érte. És valahol a jövőbeli családomért is.

Az, hogy milyen fogadtatása lett a levelemnek, és hogy hogyan is alakult a továbbiakban az apámmal való kapcsolatfelvételünk története, a következő részből megtudhatjátok. Várlak benneteket szeretettel jövő vasárnap is – akkor folytatjuk a történetet.

Nagy Zsolt

A cikksorozat részei:

Ha hiányzik a férfiminta… Egy személyes vallomás – Apahiányos társadalom (bevezető)

Nem tudok kiállni magamért – Apahiányos társadalom 1.

Nem kellek senkinek… – Apahiányos társadalom 2.

Párkapcsolati buktatók. Miért lettem „nyomulós pasas”? – Apahiányos társadalom 3.

Párkapcsolati kudarcok. Hol van a biztonság? – Apahiányos társadalom 4.

Miért félek az apámmal való találkozástól? – Apahiányos társadalom 5.

A levél, amire 28 évet vártam – Apahiányos társadalom 6.

Megküzdés az újtól és ismeretlentől való félelemmel. Az első telefonbeszélgetés és találkozás az apámmal – Apahiányos társadalom 7.

Empátia és kitartás, mint a változás legfontosabb kulcsa – Apahiányos társadalom 8.

Miben rejlik a hosszú párkapcsolatok titka? – Apahiányos társadalom 9.

Párkapcsolatok útvesztőjében: a személyes és online ismerkedés világa – Apahiányos társadalom 10.

A párválasztásaink tudat alatt megbúvó motivációi – Apahiányos társadalom 11.

Párkapcsolati buktatók az apahiány tükrében – Apahiányos társadalom 12.

Ha üres az apa helye a családi asztalnál… – Apahiányos társadalom 13.

Nagy Zsolt elhívatott segítő, mentálhigiénés szakember és gyászcsoportvezető. Segítő beszélgetéseket tart és a közeljövőben gyászcsoportok indítását tervezi Budapesten. Alapvégzettségét tekintve közgazdász, és a segítés mellett önkéntes rádiós műsorvezető, előadásokat tart család témában és elterelő csoportot vezet fiatal kábítószer-fogyasztóknak. Facebook oldalán és szakmai weboldalán (www.lelkiegeszseg.zsoltnagy.net) keresztül jobban megismerhetitek őt és ezeken az oldalakon keresztül elérhetitek, ha meghallgatásra vágytok, vagy szeretnétek ránézni életetek bármilyen kérdéses területére, fájdalmas veszteségére. Mottója: „Észrevenni, megérteni, elfogadni és szeretettel kísérni.”

Fotók: Mabel Amber, still incognito... képe a Pixabay -en. 

Roman Kraft on Unsplash

Gerd Altmann képe a Pixabay -en. 

StartupStockPhotos képe a Pixabay -en. 

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk