Tavasszal lesznek 30 éves házasok. Négy gyermekük van: egy fiú és három lány. Eredetileg „csak” egy villáminterjút szerettem volna készíteni velük, de végül annyira belemerültünk, hogy egy egészen mély és tartalmas beszélgetés lett belőle, így önálló riportanyagként jelenhet meg. 

Mit jelent számotokra a választott mottó?

Kornélia: Nem volt könnyű a választás, mert olyan mondatot szerettünk volna találni, ami átöleli az eddig együtt töltött éveinket. Közös gondolkodással jött ez a cím. János ötlete eredetileg a tízezerszer igen volt, mert körülbelül ennyi nap telt el a 30 év alatt, de végül abban maradtunk, hogy az ezer is elég, az is jelképezni tudja azt, amit üzenni szeretnénk: mindig, minden nap, újra és újra. Újra igent mondani a másikra, elfogadni őt és döntéseit minden nap. Ezerszer is megbocsájtani egymásnak, és ezerszer is újra kezdeni vagy újat engedni kezdeni a másik számára.

János: Én ezt csak annyival egészíteném ki, hogy naponta esélyt adunk egymásnak arra, hogy jól döntsünk, és jól álljunk helyt a napi kihívásokban, ki-ki a maga területén és közösen is a családot illetően. Külön-külön is nagy a nyomás rajtunk – sokfelé kell megfelelni, projektekben teljesíteni, feladatokat elvégezni, levelekre válaszolni –, emellett fontos, hogy a családért is ugyanolyan ambícióval tegyünk, mint a munkánkért. És ennek az a záloga, hogy bízunk egymásban továbbra is és az eredeti igen-döntésünket naponta megújítsuk.

Jól gondolom, hogy az igen nemcsak egymásra, hanem egy harmadik személyre is vonatkozik?

Kornélia: Az biztos, hogy mi abban a bizonyos hármas kötelékben szeretnénk élni, amit az Ige is említ. És valóban, a hit mindkettőnknek külön-külön is fontos volt. Olyan társat kerestünk, akinél ez hasonlóan fontos és meghatározza a mindennapjait. És nemcsak a szavak szintjén, hanem aprópénzre váltva is. Ahogy a Biblia is állítja: a hármas kötelék nem vagy nem könnyen szakad el; ez az a házasságunkat erősítő szövetség, amiben Istennel együtt szeretnénk járni. És ez minden döntésünknek, megbékélésünknek és egymás elfogadásának az alapja. Nekünk is vannak konfliktusaink, nehézségeink, veszekedéseink, de minden oda vezet vissza, hogy önmagunkat ebben a tükörben láthatjuk: Isten minket hogyan fogadott el, mi milyenek vagyunk egyénileg és van-e jogunk a szeretetet megvonni egymástól, amit egyébként megkaptunk a mi Istenünktől?

János: Az egész családi életünk a hitre épül, és ebből nem akarunk engedni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Isten beszédét a legnagyobb tekintélynek fogadjuk el, és egészen odáig terjed, hogy hiszünk abban is: egymásra sem véletlenül bukkantunk, az is egy isteni vezetés volt. Ugyanakkor ennek a szövetségnek a fenntartása nem automatizmus, hanem lelki harcok eredménye; viszont éppen az a nagy biztosítéka, hogy mivel így indult a házasságunk, ezért ebben akarjunk továbbra is erősíteni egymást. Szükségünk is van erre a folyamatos támogatásra, mert nem megy magától, naponta kell egymást megerősítenünk.

János életét a hit mellett meghatározza a zene is. Kornélia, te hogy vagy vele? És a család többi tagja?

Kornélia: A zene már akkor benne volt az életünkben, külön-külön, amikor még nem ismertük egymást. Jánosnál sokkal elementárisabb és kreatívabb módon, de én is kiskoromtól tanultam zenét. Sokáig, nyolcadikos koromig fuvoláztam, énekkarba jártam és egy olyan templomba jártam, ahol a zenének óriási szerepe volt. Ebben a baptista közösségben vasárnapról vasárnapra énekkarban énekeltünk, folyamatosan szép zenéket tanultunk. Később abbahagytam a zenélést, de mindig is az életem, életünk része maradt. A gyermekeink így hívnak: az énekes család; mert nálunk folyamatosan énekel valaki. A szomszéd néni onnan tudta, hogy itthon vagyunk, hogy a mosdóban hallotta az éneklő gyerekhangot; azt mondta: most hiányzik neki. Családi ünnepekkor vagy utazás közben mindig közösen éneklünk, zenélünk. A gyerekeink is tanultak zenét, a legkisebb még most is, és dolgoztak olyan helyen diákmunkában, ahol nagyon sok zenét hallgattak, többek között a MÜPÁ-ban. Gyakran előfordult velünk, hogy kisgyermekeinkkel együtt hallgattunk végig egy-egy hangversenyt. A templomi létünknek is szerves része a zene, hiszen János ott is játszik az orgonán; a gyerekek ehhez is hozzá vannak szokva. Egyikük sem lett zenész, viszont kedvtelésből most is szívesen zenélnek.

János: Én azt hoztam a gyerekkoromból, hogy édesapám nagyon sok keresztyén zenét gyűjtött, jellemzően külföldről, mert ott ennek nagyobb merítése volt, és ő hozzáfért ezekhez a Biblia üzenetét egészen különböző stílusokban összefoglaló zenei anyagokhoz. Ezeket az evangéliumi zenéket annyira szerette, hogy sikerült neki nagyon szép darabokra rátalálni; olyanokra is, amiket orgonaművészként is nagyra tartok. Ez annyira meghatározta az életemet, hogy később a házasságba is hoztam magammal azt a meggyőződést, miszerint a zenének olyan mögöttes jelentősége van, hogy hiányát fogjuk érezni, ha nincsenek közös zenéink, amelyek meghatározzák az örömeinket, ünnepeinket vagy „csak” háttérként az életünket. És valóban, lettek is ilyen zenéink a megismerkedésünk alatt is, és későbbi fontos eseményeknél is. Választottunk a klasszikus zenei irodalomból és a könnyűzenéből is, amire 10-20 év múlva egészen különleges érzéssel emlékeztünk vissza, és ezek is összekötnek bennünket a mai napig. Egy érdekes epizód: a párizsi kintlétünk alatt egyszer autóval látogattunk haza, és végig olyan zenéket hallgattunk, amit egy holland család adott elő. Újra és újra végig hallgattuk, nem tudtuk megunni, meghatározta az egész utazásunk alaphangját.

Mi az, ami még a zenén kívül összeköt titeket?

Kornélia: Tulajdonképpen mindent együtt csinálunk. Természetesen van egyéni időnk is, de igazán ritka, amikor nem együtt töltjük a szabadidőnket. Ha van egy kis időnk, akkor nagyon szívesen vagyunk együtt. Általában közös ötleteink vannak, és azokat szeretjük együtt megvalósítani. Rengeteget utaztunk együtt, mert János a szakmai útjába is szívesen belevont bennünket; akár kettesben, akár a gyerekekkel nagyon sok szép helyre eljutottunk általa. De itthon is szívesen kirándulunk, vagy étterembe megyünk – ez is nagyon hiányzik mostanában. Emellett az, hogy egy templomi közösség tagjai vagyunk, nagyon sok közös elfoglaltságot ad.

János: Hát, horgászni nem szoktunk menni. (nevet) Augusztusban megkerültük a Tisza-tavat biciklivel; igaz, csak a fél családdal, de így is nagyon jól éreztük magunkat. A fiunk nemrég nősült, és ez átalakította a családi dinamikát is: azóta egyre gyakrabban járok el négy hölggyel. Most hétvégén is így utaztunk. Amit még nagyon szeretünk: egy közös családi ebéd után ottfelejteni magunkat a kanapén és hosszasan elbeszélgetni, véleményeket ütköztetni egy spontán felmerülő téma kapcsán. Ilyenkor generációk beszélgetnek egymással, partnerként és nem előadásokat tartunk egymásnak... Ilyenkor gyönyörködöm a családunkban, végignézek rajtuk és hallgatom a felvetéseiket, érveléseiket, vagy akár a kételyeiket is. És nagyon jó érzés, hogy meghallhatják, amit mondok, megerősíthetem őket egy-egy kérdésükben, ha válaszokat adhatok nekik.

Hogyan éltétek meg a tavalyi évet? Jánosnak nyilván elmaradtak az előadásai, utazásai...

Kornélia: Számunkra ajándék volt a sok együttlét. A két kisebb, 13 és 22 éves lányunk volt itthon, a nagyobbak akkor nem laktak velünk. Mi mind a ketten nagyon szeretünk itthon lenni, egyáltalán nem éltük meg krízisként. Tavasszal itthonról dolgoztunk, de ebbe az életritmusba belefért az is, hogy törődjünk egymással, közös élményeket éljünk meg, sétáljunk, filmet nézzünk. A vírushelyzet természetesen nem volt jó, de nekünk családon belül nem okozott problémát.

János: Az utazásaim valóban elmaradtak, bár ezek sűrűsége amúgy is hullámzó, sőt teljesen kiszámíthatatlan. Ez az én életvitelemnek a szépsége is. Azonban az utazásaim alatt sem szoktam teljesen eltűnni a családból, hiszen valamelyik családtagom mindig jön velem – ez egy alapállás a részemről. De való igaz, hogy ez most teljesen lenullázódott. Most arra csodálkoztam rá, hogy azokról a dolgokról, amelyekről az ember azt hiszi, megkövesedtek, a hétköznapok mindig is ezt fogják jelenteni, amit az elmúlt 10-20-30 évben, azokról most kiderült: nagyon is meg lehet változtatni. Ez pedig azt a gondolatot hozta fel bennem: lehet, hogy nincs bátorságunk átlépni a megkövesedett szokásokat és mindig a kívülről jövő nyomásnak engedelmeskedve éljük az életünket, nem merjük felborítani azt a sok követelmény és megfelelési kényszer miatt? Olyan jó, hogy ez most eltűnt. Teltek a napok anélkül, hogy kimozdultunk volna a lakásból, és rácsodálkoztunk: jé, lehet így is... Ez nem volt teljesen ismeretlen nekünk, mert amikor kicsik voltak a gyerekek, az életvitelünk a lakásunk körül zajlott és csak kis távolságokra mozdultunk ki. Az időbeosztásom megengedte, hogy egész délelőttöket és délutánokat tudjak a családommal tölteni, méghozzá rendszeresen. Ez tehát egyáltalán nem volt ismeretlen a számunkra. Én sokat sétáltam, ami korábban nem volt jellemző rám, a Fasori templom, ahol orgonistaként szolgálok, 30 perc sétára van a lakásunktól. Soha nem látott mennyiségeket sétáltam le, ami kilók formájában is meglátszik rajtam; ennek is csak örülni lehet.

Kornélia: Tavasszal valóban János mozdult ki a legtöbbet, én tanárként és iskolai vezetőhelyettesként itthonról dolgoztam, a gyerekeknek is gép előtt kellett ülni. Annyira tehát nem voltunk „eleresztve” szabadidővel, de ezzel együtt nagyon jó volt együtt lenni. Ősszel fordult a kocka, most már reggeltől estig távol vagyok a munkám miatt, János otthonról áll helyt az egyetemi távoktatásban és a családi feladatokban is.

Antal-Ferencz Ildikó

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.