Az apa nem pótolható, de hiánya kezelhető – ezt üzeni a Staten Island királya

Pete Davidson az első 1990 után született amerikai stand-up-komikus, aki bekerült a Saturday Night Live csapatába, ami azt jelenti: senki sem futott még be olyan fiatalon a műfajban, mint ő. Pete Davidson már gyerekként elveszítette tűzoltó édesapját (aki egyébként a leomló World Trade Centerben lelte halálát). És Pete Davidson most a Staten Island királya című dramedy főszereplője, a filmben saját magát alakítva. Ahogy az életben, úgy a vásznon is küzd pótolhatatlan vesztesége feldolgozásával, miközben a mozinézőknek vidám pillanatokat is szerez csetlésével-botlásával.

Tegyük a szívünkre a kezünket, és jelentsük ki, hogy mi még soha, életünk egyetlen periódusában sem kerültünk bele a szerethető vesztes szerepébe! Aki ezt elmondhatja magáról, annak jár egy elismerő csettintés, ám aki nem, az még nagyobb eséllyel találja majd szórakoztatónak Judd Apatow rendező (40 éves szűz, Felkoppintva, 40 és annyi) legújabb alkotását. A direktor ezúttal nem a negyvenes korosztály kihívásaira koncentrál, hanem egy olyan 24 éves srác bőrébe bújtat minket – amennyiben nem adjuk fel a kezdő jeleneteknél, és képesek vagyunk azonosulni egy tökéletlen lúzerrel –, aki kinéz vagy harmincnak, de belül megrekedt egy hétéves szintjén. Ennyi idős korában ugyanis az édesapja egy nap nem jött haza a munkából – odaveszett egy tűzben –, és ő akkor úgy döntött (bár döntés kérdése volna ez…), hogy nem halad tovább a korral, a világgal. Hőse, példaképe nélkül maradt, amit sosem beszélt ki, nem dolgozott fel semennyire. Sodródott, amerre vitte az ár.

Ez azonban nem mehet így a végtelenségig, még a nem éppen New York legfejlettebb kerületének számító, mégis vagány atmoszférájú Staten Island-en sem. Előbb-utóbb Scottnak (Davidson filmbeli alteregója) is szembe kell néznie azzal, hogy „the show must go on”, vagyis az élet saját (apa)hős nélkül is megy tovább, mi több, a példaképek, ha egyszer azzá váltak, akkor az után is azok maradnak, hogy fizikailag már nincsenek velünk. A Staten Island királyában ezekre a felismerésekre egészen kiváló mellékszereplők sora – a végre talán új életet kezdő édesanya (Marisa Tomei), a Scott életébe afféle pótapaként érkező újabb tűzoltó (Bill Burr, egy másik stand-upos), édesapja egykori főnöke (Steve Buscemi) és a minden hibája ellenére a főhősbe (főlúzerbe) fülig szerelmes egykori iskolástársa (az elragadóan játszó Bel Poley) – vezeti rá nagyra nőtt kiskamaszunkat. Egyik karakternek sem makulátlan jellem, a dumáik erősen korhatárosak, a sztori és a hangulat mégis – vagy éppen ezért – működik.

Nincsenek csavarok, óriási fordulatok, van viszont lassú, fokozatos személyiségfejlődés, érezhető kémia a szereplők között, Pete Davidson pedig azzal teszi a film sikeréért a legtöbbet, hogy „csupán” önmagát adja. Állítása szerint senki mást nem is tudna hitelesen megformálni. Amikor a 17 éven át érinthetetlen ikonként tisztelt édesapja a történet egy pontján esendő emberré válik a szemében, az segít neki talán a legtöbbet abban, hogy elinduljon egy új úton. Hogy egyáltalán bármilyen úton elinduljon az addigi – néhol bosszantó, néhol szerencsére vicces – egyhelyben tipródásából. És ne feledkezzünk meg a sztori további értékes figurájáról, Scott húgáról sem, akit azért érintett kevésbé érzékenyen az apa elvesztése, mert nem ismerte őt, nem emlékezhet rá. Ezt meg is kapja a bátyjától a filmben. Ezek az emberi megnyilvánulások faragnak az egyébként kissé faragatlan Staten Island királyából – eleinte azt hisszük, csak – nézhető, aztán – a végére kiderül, hogy – újranézhető mozit.

Dr. Szász Adrián

Fotó: YouTube UIP-DunaFilm

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk