Az erő legyen veled!

A Star Wars legelső három epizódjában (amelyek a IV., V. és VI. sorszámot kapták ugyebár) Obi-Wan Kenobi mestert a brit színészet egyik legnagyobb alakja, Sir Alec Guinness alakította. Világéletében válogathatott a jobbnál jobb színházi és filmszerepek között, a királynő még lovaggá is ütötte művészete elismeréseképpen. Amit viszont szinte senki sem tudott, hogy apa nélkül nőtt föl, ami mély sebeket ejtett a lelkén.

Egyszer George Lucas az egyik német tévécsatornának adott interjút, és amikor a beszélgetés végére értek, a Star Wars rendezője a következő szavakkal búcsúzott el a nézőktől: „May the force be with you”, amit a német tolmács úgy fordított le: ’Akkor május negyedikén találkozunk.’ (Azóta minden év május 4-e a Star Wars világnapja.) Talán ez a tolmács volt az egyetlen ebben a galaxisban, aki nem tudta, hogy Lucas mondata helyesen lefordítva így hangzik „Az erő legyen veled!” A mára közkinccsé vált kifejezés eredetileg Obi-Wan Kenobi szájából hangzott el a Csillagok háborúja három évtizeddel ezelőtt készült epizódjaiban. Kenobi mestert akkor a brit Sir Alec Guinness alakította.

Soha többé ne nézd meg, kérlek!

„Amikor megérkezett hozzám a forgatókönyv, éppen Hollywoodban voltam, egy másik film forgatását fejeztük be. Megnéztem, kitől jött, George Lucas, hm, ez érdekes lehet, ő az új rendezőgeneráció egyik tagja, aki az Amerikai Graffitit rendezte. Aztán kinyitottam és elkedvetlenedtem, tudományos-fantasztikus, az nekem nem kenyerem. De azért elkezdtem olvasni, és noha úgy találtam, hogy a párbeszédek nagyon gyengék, a történet mégis magával ragadott, és csak olvastam, olvastam egyik oldalt a másik után, nem tudtam letenni. Aztán találkoztam George Lucasszal, akit azonnal megkedveltem és igent mondtam a felkérésére, hála a jó Istennek.” Sir Alec Guinness – mint később kiderült – igen előnyös megállapodást kötött Lucasszal: a film bevételeinek két százalékát kapta meg. Korábban fel-fel bukkanó anyagi gondja ezzel egy csapásra és mindörökre megszűntek. Ám ez az egyetlen ok, ami miatt Guinness szívesen emlékszik vissza a filmre. „A pénzt leszámítva már bánom, hogy belevágtam a forgatásba. Nem mintha nem szeretném a Csillagok háborúját, csak ez nem színészi feladat volt. A párbeszédek folyamatosan változtak, és nem jó irányba, én pedig öregnek éreztem magam, olyannak, aki már rég elvesztette a kapcsolatot a fiatalokkal. Azt tanácsoltam George Lucasnak, hogy halasszuk meg Obi-Want, ő pedig egyetértett. Csak azt nem mondtam el neki, hogy elegem volt már abból a sok sületlenségből, amit a szövegem szerint mondanom kellett.” De Sir Alec számára a forgatás alapvetően izgalmas és szép emlék maradt, színészkollégáival remekül megértette magát, akik viszonzásul egy emberként rajongtak érte. Amiért mégis azt mondta, hogy „minden alkalommal összerándulok, ha valaki a Csillagok háborúját emlegeti előttem”, az azért volt, mert a kezdetektől fogva félt a filmet esetlegesen követő őrülettől, de ami bekövetkezett, arra a legvadabb rémálmaiban sem számított. „Egyszer odajön hozzám egy anyuka az olyan tíz éves forma kisfiával, aki megszólított, hogy ő a legnagyobb rajongóm és már százszor látta a Csillagok háborúját, mire én a következőket mondtam neki: „Ha tényleg akkora rajongóm vagy, ahogy mondod, akkor biztosan megteszed nekem, amit kérek: soha többé ne nézd meg a filmet.” A gyerek elsírta magát, az anyuka felháborodott, hogy miként lehetek ennyire szívtelen. Lehet, hogy igaza van, de én nagyon nem szeretném, ha egy film miatt bárki is a saját élete helyett ilyen másodkézből kapott, infantilis, banalitásokban élne.”

Egy szomorú gyerekkor hagyatéka

Az amerikai anyuka és kisfia, nem tudta, hogy Sir Alec Guinness betegesen zárkózott ember úgy a magán-, mint a nyilvános életében. A brit színészgenerációnak – amelybe olyan nevek tartoztak, mint Sir Lawrence Olivier, Ralph Richardson vagy John Gielgud – sokak szerint a legnagyobb alakja, óriási tehetség, aki világéletében kerülte a reflektorfényt és nem akarta senkire sem ráerőltetni magát. Annyira irtózott minden feltűnéstől, hogy ha akart, teljesen észrevétlen tudott maradni bárhol. Egy 1953-ban megjelent monográfiában a szerző Kenneth Tynan azt írta róla, hogy „Biztos vagyok benne, ha gyilkosságot követne el, a róla adott személyleírás alapján tévesen letartóztatott emberek száma minden rekordot megdöntene.”

Minden életrajzírója szerint Guinness önbizalomhiányának és túlzott zárkózottságának a gyökerei a gyerekkorában keresendők, ami sok minden volt, csak éppen boldognak nem mondható. 1914. április 2-án Alec Guinness de Cuffe néven látta meg a napvilágot Londonban. A de Cuffe édesanyja leánykori neve, anyakönyvében az apa kilétét jelölő rubrika üresen maradt. „Az apám 63 éves volt, amikor engem generált. Egy idősödő, ősz hajú, de még mindig jóképű és gazdag bankigazgató. Andrew Geddes-nek hívták és skót volt. Az életem során talán ha négyszer vagy ötször találkoztam vele. Azt mondták, szólítsam Andrew bácsikámnak, de a lelkem mélyén a legelejétől kezdve tudtam, hogy ő az apám.” És a színész férfiakhoz fűződő viszonyában nem ez volt az egyetlen törés. Ötéves volt, amikor az édesanyja hozzáment a katonaember és szintén skót Richard Stiven századoshoz. A házasság három viharos évig tartott, és közben a kis Alecnak olyasmiket kellett átélnie, hogy mostohaapja töltött fegyvert tart a fejéhez vagy a lábánál fogva átlógatja egy híd korlátja fölött azért, hogy engedelmességre kényszerítse a fiú édesanyját. Igazi megváltás volt számára, amikor elmehetett egy bentlakásos iskolába. 14 éves koráig összesen harmincszor költöztek az édesanyjával, mindenhova úgy érkeztek, mint az új otthonukba, és mindenhonnan egy halom kifizetetlen csekket hátrahagyva mentek el.

Színész születik

A kis Alec már ezekben az években azt kezdte érezni, hogy számára az egyetlen menekülési lehetőség, ha más emberek bőrébe bújhat: ha színész lesz. El is kezdett az iskolai színjátszó körbe járni, ám az igazgató más véleményen volt. „Guinness fiam, belőled sosem lesz jó színész”, mondta, és hogy szavainak nyomatékot adjon, mindjárt szerzett is a fiúnak egy állást az egyik londoni reklámügynökségen. Itt Alec két évig olyan termékekhez írt reklámszövegeket és készített rajzokat, amelyekről azt sem tudta, hogy mi fán teremnek. Két év után végül megelégelte ezt a munkát és mivel a Royal Academy of Dramatic Arts abban az évben éppen nem írt ki ösztöndíjat, hát megpályázott egyet a Fay Compton színészstúdióban, amit toronymagasan meg is nyert. Színészi tehetségére azonnal felfigyeltek, és a sikerek sem kerülték el. Világéletében a színpadi színészetet tartotta igazán fontosnak, bár a korszak nagyjai közül ő volt talán az egyetlen, aki filmen ugyanolyan maradandót tudott alakítani, mint a színpadon. „Egy filmszínész élete távolról sem olyan izgalmas, mint egy színpadi színészé. Mindig az volt az érzésem, hogy én kis színpadi szerepekre vagyok kitalálva.” Ezzel szemben filmen igazi nagy szerepeket kapott meg, ami aztán visszahatott a színházi pályájára is. Olyan örökérvényű mozikban szerepelt, mint a Doktor Zsivágó, a Napfivér, Holdnővér, az Arábiai Lawrence, a Meghívás egy gyilkos vacsorára, A szerelem bolondja, az Út Indiába, vagy a  Híd a Kwai folyón, amiben Nicholson ezredes megformálásáért Oscar-díjat is kapott. („Kérem, ne csináljanak nagy ügyet az Oscarból. A kandallópárkányra raktam, ami tudom, nem túl eredeti, talán csak annyiban, hogy egy tükröt is tettem mögé, hogy a hátát is láthassam.”)

Herbert Pocket

Talán legelső filmszerepe marad a legemlékezetesebb számára. Még 1939-ben a londoni Old Vic színházban Charles Dickens Szép remények című darabjában ő alakította Herbert Pocketet, majd elment harcolni a II. világháborúba. „A háború a legnagyobb áldás volt számomra. Könnyedén beszorulhattam volna west endi ’aranyifjak’ közé, akire aztán a közönség is hamar ráun. Egyre frivolabb életet kezdtem élni, és a baráti társaságom is egyre inkább csak a színházi emberek köréből került ki”, mondta erről később egy interjúban. Röviddel azután, hogy leszerelt, újra meghívást kapott a szerepre, csak akkor már egy filmben, élete első mozgóképes vállalkozásában.

A ruha tette az embert

Életrajzírói mind beszámolnak arról, hogy az időről időre súlyos depresszióba süppedő színész milyen komoly küzdelmet folytatott démonjaival. Az édesapjához és a mostohaapjához fűződő áldatlan viszony mély sebeket ejtett a kisfiú lelkén és pszichéjén, amit nem tudott kiheverni. Különböző pletykák keltek lábra róla, amelyek valóságtartalmát nehéz megmondani. De – és ez az, ami minden Oscar-díjnál, filmnél vagy színpadi teljesítménynél fontosabb – Guinness sosem adta fel a küzdelmet ezekkel a démonokkal.

1954-ben a franciaországi Burgundiában forgattak filmet G. K. Chesterton Brown atyáról szóló történeteiből, amiben Guinness alakította a címszereplőt. Egy alkalommal a forgatás szünetében még reverendába öltözve sétálgatott a közeli faluban, amikor egy kisfiú odaszaladt hozzá, atyámnak szólította, megragadta a kezét és így, kézen fogva sétált vele együtt tovább. Nyilvánvalóan azt hitte, hogy igazi pappal van dolga, méghozzá franciával, mert megállás nélkül ömlött belőle a szó. Guinness ugyan nem teljesen értette a kisfiú beszédét, de a feltétel nélküli bizalom és őszinte odafordulás láttán mélyen megrendült. Az utolsó csepp a pohárba végül is akkor került bele, amikor saját kisfia, Matthew gyermekparalízis következtében csípőtől lefelé teljesen lebénult. Guinness ekkor tanult meg igazán imádkozni, és ekkor lett belőle rendszeres templomjáró. A kisfiúnak csodák csodájára elmúlt a paralízise és Guinness 1956. március 24-én fölvette a római katolikus hitet.

A hit lovagja

Akkorra már 18 éve volt nős. Felesége, a színésznő Merula Salaman mindig feltétel nélkül szerette, elfogadta és mindenben támogatta férjét. Kettejük mély lelki kapcsolatáról híven szól az a több száz levél, amit a háború során egymással váltottak. A lelki utat, amiről az előbb tettünk említést, Guinness nem egyedül járta végig. 1957-ben, amikor éppen a Híd a Kwai folyón című filmet forgatta Thaiföldön, Salaman is katolizált. Ettől kezdve életük végéig rendszeres templomjárók lettek és Guinness minden reggel részleteket olvasott fel feleségének a Bibliából. Egymásiránti elköteleződésük olyan mély volt, hogy amikor 2001. augusztus 5-én Sir Alec Guinness meghalt, két hónappal később Merula is követte férjét az öröklétbe.

Guinness mindig nagyon válogatós volt, hogy milyen szerepet vállal el. Előfordult, hogy hat évig nem lépett színpadra, mert nem talált olyat, ami az ízlésének és értékítéletének megfelelő lett volna, máskor meg a filmezéstől volt távol évekig. Kiemelkedő teljesítményének elismeréseképpen II. Erzsébet 1960-ban lovaggá ütötte, innentől kezdve illette meg őt a Sir Alec megnevezés. Ahogy múltak az évek egyre inkább eltávolodott a színházi és filmes köröktől. A teljes anyagi biztonságot és függetlenséget, mint már írtuk, a Csillagok háborúja hozta meg neki, amit kezdeti kifogásai és félelmei ellenére mégis elvállalt. Megérzése profetikusnak bizonyult, ma már létezik Jedi egyház és nemcsak viccből, hanem valódi hívekkel. Sir Alec ezt szerette volna mindenképpen elkerülni, hogy egy szekta, egy új hit alapítójaként tekintsenek majd rá. Ez nem sikerült neki. Az viszont igen, hogy az életével bizonyítsa, mély hittel a legfájdalmasabb sebesülésekből is van gyógyulás és a legreménytelenebb helyzetekből is van kiút.

Neo

Fotók: Wikipédia

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk