Életed legfontosabb kérdése

Mindenki jól akarja magát érezni. Mindenki gondtalan, boldog, könnyű életet akar, szerelembe esni és jókat szeretkezni, kiváló kapcsolatokat, tökéletesen kinézni, meggazdagodni, népszerűséget és tiszteletet kivívni, mindenki által csodált nagymenővé válni, úgy, hogy ha besétálunk valahová, az emberek úgy váljanak szét előttünk, mint a Vörös-tenger.

Ez mindenkinek tetszene – könnyű ezt szeretni.

Ha megkérdezném tőled, mit akarsz az élettől, és te erre azt feleled, hogy „Boldog akarok lenni, legyen nagyszerű családom és olyan munkám, amit szeretek”, az annyira közhelyesen hangzik, hogy szinte teljesen üres a jelentése.

Ennél érdekesebb kérdés az – ami talán sohasem jutott még az eszedbe – hogy milyen fájdalmat szeretnél az életedben? Miért vagy hajlandó erőfeszítéseket tenni? Ez ugyanis sokkal inkább meghatározza, hogy mire visszük az életben.

Mindenki nagyszerű munkára és anyagi függetlenségre vágyik – de nem mindenki akar végigszenvedni 60 órás munkaheteket, fárasztó ingázást, utálatos papírmunkát, lavírozni egy önkényes vállalati hierarchiában és kiégni az irodai környezet véget nem érő poklában. Az emberek kockázat nélkül, áldozathozatal nélkül, a vagyon összegyűjtéséhez szükséges késleltetett kielégülés nélkül akarnak meggazdagodni.

Mindenki fantasztikus párkapcsolatra és szexre vágyik – de nem mindenki hajlandó ezért vállalni az ahhoz vezető nehéz beszélgetéseket, kínos hallgatásokat, lelki sebeket és érzelmi pszichodrámát. És itt meg is állnak. Megállnak és éveken át ábrándoznak arról, hogy „Mi lenne, ha…?” egészen addig, míg a „Mi lenne ha…?” kérdés át nem fordul „Ez volt az?”-ba. Amikor pedig az ügyvédek hazamennek és ott van a gyermektartás csekkje a postaládában, azt kérdezik: „Mire volt ez jó?” Ha nem a 20 évvel ezelőtti színvonaluk és vágyaik lejjebb szállítására, akkor mire?

A boldogságért ugyanis erőfeszítéseket kell tenni. A pozitívum a negatívum kezelésének mellékhatása. Csak addig tudjuk elkerülni a rossz élményeket, amikor azok már ordítva térnek vissza az életünkbe.

Minden emberi viselkedés mélyén többé-kevésbé hasonló vágyakat találunk. A pozitív élményt könnyű kezelni. A negatív élmény az, amivel alapvetően mindnyájan birkózunk. Ennek következtében nem az határozza meg, hogy mire visszük az életben, hogy milyen kellemes lelkiállapotokra vágyunk, hanem az, hogy milyen kellemetlen érzéseket vagyunk hajlandók és képesek elviselni ahhoz, hogy elérjük ezeket a kellemes dolgokat.

Az emberek csodálatos fizikumra vágynak. Ezt azonban nem érhetjük el anélkül, hogy megfelelően értékeljük az edzőteremben eltöltött órákkal járó fájdalmat és fizikai megpróbáltatásokat, hogy jó kedvvel számolgassuk a kalóriákat és megfelelő étrendet kövessünk, kis adagokra porciózva életünk testi fenntartását.

Az emberek saját vállalkozást akarnak indítani vagy anyagi függetlenségre vágynak. Senkiből sem lesz azonban sikeres vállalkozó anélkül, hogy megtanulja vállalni a kockázatot, bizonytalanságot, ismételt kudarcokat és a kétséges siker érdekében végzett abnormális mennyiségű munkát. Az emberek társra, házastársra vágynak. Nem nyerhetjük el azonban egy igazán csodálatraméltó társ vonzalmát anélkül, hogy ne értékeljük a visszautasítások okozta érzelmi viharokat, a megnövekedett szexuális feszültség kielégületlenségét, vagy amikor üres tekintettel meredünk a telefonra, ami sohasem csörög. Ezek a szerelmi játszma részei. Játék nélkül nincs győzelem.
A sikert nem az határozza meg, hogy „Mit akarsz élvezni?”. A kérdés az, hogy „Milyen fájdalmat akarsz elviselni?” Életed minőségét nem a pozitív, hanem a negatív élmények minősége határozza meg. Ha megtanuljuk jól kezelni a rossz élményeket, akkor megtanuljuk jól irányítani az életet.

Számos agyament tanáccsal találkozik az ember a „Csak eléggé akarnod kell!” szlogen köré gyűjtve.

Mindenki akar valamit. Mindenki eléggé akar valamit. Nincsenek azonban tudatában annak, hogy mit is akarnak valójában, vagy pontosabban mit akarnak „eléggé”.

Mert ha az életben valaminek a hasznát akarjuk élvezni, akkor annak az árát is akarnunk kell megfizetni. Ha tökéletes testtel akarunk megjelenni a strandon, akkor az ezzel járó izzadságot, fájdalmakat, korai keléseket és éhségrohamokat is vállalni kell. Ha akarunk egy jachtot, akkor akarnunk kell az éjszakázásokat, kockázatos üzleti manővereket és akár tízezer ember kiakasztását is.

Ha azon kapjuk rajta magunkat, hogy hónapokon vagy éveken át vágyakozunk valamire anélkül, hogy bármi történne vagy legalább közelebb kerülnénk a célhoz, akkor lehet, hogy amit tényleg akarunk, az csak fantázia, egy idealizált dolog, képzelgés vagy hamis remény. Lehet, hogy valójában nem is azt akarjuk, amire vágyunk, csak szeretünk vágyakozni. Lehet, hogy az adott dolgot valójában egyáltalán nem is akarjuk.

Néha felteszem másoknak a kérdést: „Hogyan választod meg a szenvedésed?” Erre ők felkapják a fejüket és úgy néznek rám, mintha tizenkét orrom lenne. Én azonban azért teszem fel ezt a kérdést, mert ez többet mond el róluk annál, mint a vágyaik vagy fantáziáik. Mert valamit választanunk kell. Nem lehet fájdalommentes életet élni. Nem lehet minden csupa rózsaszín ködben úszó tündérmese. Végső soron ez a legkeményebb kérdés, ami számít. Az öröm könnyű kérdés. Erre mindenkinek igen hasonló válasza van. A fájdalom már érdekesebb kérdés. Mi az a fájdalom, amit el akarsz viselni?

Az erre adott válasz már vezet valahová. Ez a kérdés már meg tudja változtatni az életed. Ez az, amitől én én leszek, te meg te. Ez az, ami minket meghatároz, elválaszt, majd végül újra összehoz.

Kamaszkorom és korai felnőttkorom nagy részében arról ábrándoztam, hogy zenész, pontosabban rock sztár leszek. Bármilyen vacak gitárszámot hallottam, mindig lehunytam a szemem és elképzeltem magamat, ahogy fent a színpadon játszom azt a tomboló tömegnek, akinek teljesen elmegy az esze, ahogy a húrokat pengetem. Ez a fantáziakép órák hosszat fogva tudott tartani. A képzelgésem a főiskolán sem szűnt meg, sőt még azután sem, hogy abbahagytam a zeneiskolát és nem gyakoroltam többé komolyan. De még akkor sem az volt a kérdés, hogy fogok-e valaha őrjöngő tömegeknek játszani, hanem az, hogy mikor. Elment mellettem az idő anélkül, hogy arra fordítottam volna a megfelelő időt és energiát, hogy odategyem magam és megvalósítsam az álmaim. Először be kellett fejeznem az iskolát. Utána pénzt kellett keresnem. Utána vártam, hogy legyen rá időm. Utána… utána már nem volt semmi.

Annak ellenére, hogy a fél életemet ezzel a fantáziálgatással töltöttem el, az álom sosem valósult meg. Sok időbe telt, sok rossz tapasztalattal járt, amíg végre rájöttem, hogy miért nem: valójában nem is akartam.

Az eredménybe szerettem bele – a jelenetbe, ahogy állok a színpadon, a közönség tombol, ugrálva rázom a fejem és egész szívem beleöntöm a játékba – de nem szerettem az oda vezető utat. Emiatt pedig kudarcot vallottam. Sorozatosan. Illetve a fene vigye el, még azt se mondhatom, hogy annyira próbálkoztam volna, hogy normál értelemben kudarcot vallhattam volna. Szinte egyáltalán nem is próbálkoztam.

A gyakorlás napi robotja, az együttes keresésének, próbák, koncertek megszervezésének gyötrelmei és küzdeni azért, hogy tényleg odatolják a képüket az emberek és ne magasból tegyenek az egészre. Elszakadt húrok, tönkrevágott erősítők, húsz kilónyi szerkó cipelése a próbákra és vissza kocsi nélkül. Mindez az álomnak az a kilométeres hegye, amit meg kell mászni, hogy elérd a csúcsot. Igen sok időbe telt, mire rájöttem, hogy nem szeretek ennyire hegyet mászni. Csak a csúcsról szerettem ábrándozni.

A mi amerikai kultúránk erre azt mondaná, hogy valahogy én magam buktam meg, könnyen feladom, lógós, lúzer vagyok. Az önsegélyező tanácsok alapján vagy nem voltam eléggé bátor és elszánt, vagy nem hittem eléggé önmagamban. A (kezdő) vállalkozók köre azt mondaná, hogy visszariadtam az álmomtól és engedtem konvencionális társadalmi megszokásaimnak. Azt javasolnák, hogy pozitív kijelentésekkel erősítsem meg magam, csatlakozzak egy fejlesztő csoporthoz, manifesztáljak meg mit tudom én, mit.

Az igazság azonban ennél sokkal egyszerűbb: azt hittem, akarok valamit, de kiderült, hogy mégsem. Ennyi.

A jutalmat akartam és nem az ahhoz vezető erőfeszítést. Az eredményt és nem a folyamatot. Nem a küzdelembe szerettem bele, hanem csak a győzelembe. Az élet viszont nem így működik.

Azt, hogy ki vagy, azok az értékek határozzák meg, amikért hajlandó vagy küzdeni. Akik élvezik az edzőtermek nehézségeit, azoknak lesz jó alakjuk. Akik szeretnek sokat dolgozni és élvezik a vállalati ranglétrán vívott meccseket, azok fognak azon feljebb jutni. Akik kedvelik az éhező művész életstílusának gyötrelmeit és bizonytalanságát, azok lesznek végső soron azok, akik ezt az életvitelt megvalósítják.

Jelen írásom nem az akaraterő vagy keménység fejlesztésére való felhívás. Nem egy újabb dorgáló cikk a „fájdalom nélkül nincs eredmény” szlogen jegyében.

Az élet legegyszerűbb és legalapvetőbb alkotóeleméről van szó: az erőfeszítéseink határozzák meg a sikereinket. Válaszd meg tehát bölcsen a küzdelmeidet, barátom!

Forrás: http://markmanson.net/question
Fordította: UGergő

Fotók: nettaphoto via Foter.com / CC BY jtravism via Foter.com / CC BY Sean Molin Photography via Foter.com / CC BY-NC-ND

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk