Empátia és kitartás, mint a változás legfontosabb kulcsa – Apahiányos társadalom 8.

Cikksorozatunkban az apa nélkül felnőtt fiatal férfiak és nők nehézségeire, megpróbáltatásaira fordítjuk a figyelmünket, melyben Nagy Zsolt közgazdász, mentálhigiénés szakember van segítségünkre mélyen megélt, személyes tapasztalatainak megosztásán keresztül. Nyolcadik rész.

Lassan már 3 év telt el azóta, hogy az apámmal először személyesen is találkoztam. Azóta is folyamatosan tartjuk egymással a kapcsolatot, telefonon szoktunk beszélgetni, havonta 1-2 alkalommal, kölcsönösen keressük egymást.

Úgy érzem, hogy a dolgok lassan, de épülnek kettőnk között. De idő közben rá kellett döbbennem arra is, hogy a bizalom kiépítésének és épülésének a folyamata korántsem olyan gyors folyamat kettőnk között, mint ahogyan azt korábban elképzeltem. Amikor megkerestem őt, kicsit azt gondoltam, hogy majd a megkeresésével minden addigi sebem és fájdalmam egy csapásra gyorsan begyógyul, ami az addigi hiányából fakadt. De ez a valóságban nem így történt. Viszont visszanézve az elmúlt évekre, annak is nagyon örülök, és úgy gondolom, hatalmas lépés volt, hogy egyáltalán elindult közöttünk valamilyen rendszeres kommunikáció, ami teret biztosít a kérdések megvitatására és egymás közelebbi megismerésére.

Akármennyire is igyekeztem úgy nekivágni apám megkeresésének, hogy ne legyen bennem semmilyen elképzelés arról, ő milyen is, vagy milyennek is kellene lennie, mégis kialakult bennem egy idealizált kép. Egyszerre vágytam a személyében haverra, jó barátra és gondoskodó apára. Viszonylag nehéz volt számomra a hétköznapi valóság talaján „megmaradni” és olyannak érzékelni, megismerni őt, aki és amilyen valójában. Minden elvárás nélkül. Meglátni és felismerni mindazokat az értékeket, amelyek benne is ugyanúgy ott lakoznak. Csak akarni kell azokat meglátni.

Édesanyám már a kezdetektől fogva tudta, hogy szeretném felkeresni az apámat. Nem gátolt ebben, sőt azt mondta, hogy ez egy teljesen jogos igény a részemről. Ezért én őszintén elmeséltem neki a megkeresés egyes fázisait, mert szerettem volna, hogyha ő is tud minderről. Majd egy idő után az édesanyám részéről egyfajta félelem fogalmazódott meg ezzel kapcsolatban. Egyrészt féltett engem, nehogy csalódjak az apámban és újra elutasítson, másrészt szerintem a kapcsolatunkat is féltette. Hogy miként fogok hozzá viszonyulni, ha majd az apámmal beszélek, találkozunk... Természetesen igyekeztem megérteni az édesanyám aggodalmát, és próbáltam megfejteni, hogy mindez honnan fakadhat belőle. Mindeközben csak ugyanazt tudtam mondani neki, mint amit a múlt heti cikkben is írtam, hogy ez az én életem, amelyben a csatáimat saját magamnak kell megvívni. Igazából saját magamnak fontos az apámmal való kapcsolatom rendezése, és ezt nem szeretném feladni a bennem vagy másokban lévő félelem vagy féltés miatt. Mert félelem mindig mindenhol lesz. Ezt kezelni kell és le kell tudnunk győzni, és úgy gondolom, hogy nem szabad hagyni, hogy a félelem vegye át az irányítást a mindennapi életünk felett. Úgy éreztem, ha bármi kudarc vagy csalódás érne az apám megkeresése során, az az én kudarcom lenne, és nekem kellene azon átmennem. Különben ha kihagynám ezt a helyzetet, minden pillanatban ott maradna bennem az a bizonyos „mi lett volna ha?” érzés.

De miért is hoztam most ezt ide? Azért, hogy megmutassam, milyen nehézségek tornyosultak elém az úton sok-sok fejtörést, kellemetlen perceket és erős elbizonytalanodást is magukkal hozva. Azért, hogy ne feledjük, mennyire természetes az, hogy az út során kihívások vannak. Nem csak a te életedben. Mindenki életében. És legyen ez bármilyen út. Valakinek a megkeresése, változtatás, konfliktusok rendezése, betegség, valakinek vagy valaminek az elvesztése, tényleg bármi, a lehetőségek tárháza szinte végtelen... Nehézségek, talán kudarcok, amik elbizonytalanítanak és kérdések sokaságát hozzák magukkal. Valóban jó úton járok? Valóban ezt kell tennem, ez az én irányom? Valóban kell nekem még ezt a helyzetet bolygatnom? A kétségek és kérdések sokszor le is térítenek arról a bizonyos útról, amit mélyen legbelül magunkénak érzünk. Amin haladva megfellebbezhetetlenül érezzük, hogy a mi utunk és látjuk, merre kell mennünk. Még akkor is, ha ezzel a környezetünk, szüleink, társunk vagy barátaink talán egyáltalán nem értenek egyet és egy külső szemlélő számára szinte teljesen érthetetlennek tűnik, amit teszünk.

A nehézségek valójában a legtöbbször csak tesztelnek minket. Hogy mennyire vagyunk elköteleződve amellett, amit szeretnénk elérni, megvalósítani, ami a szívünknek fontos. Ha tisztában vagyunk azzal, hogy az út mindig tele volt és tele is lesz kihívásokkal, amelyek nem feltétlen vannak kárunkra, csak megoldásra várnak, az nagymértékben segítheti egy-egy nehézséghez való hozzáállásunkat, az azzal való „megküzdésünket” és a hatékony tovább lépést.

Tudom, hogy ezeket leírni mindig sokkal könnyebb, mint megvalósítani. Nekem is könnyebb volt leírni, mint akkor benne lenni. De mégis azt szeretném közvetíteni, hogy próbáljuk meg egy kicsit felülről szemlélni az eseményeket. Próbáljunk meg empatikusabbá válni és annak a személynek a helyébe képzelni magunkat, aki esetleg jó szándéktól vezérelve, de le akar téríteni minket az útról. Próbáljuk meg egy kicsit jobban megérteni őt is és azt is, hogy valójában honnan fakadhat belőle mindaz, amit mond és amit érez. Sok esetben mások felénk megfogalmazott félelmeiében saját magunk félelmeit fedezhetjük fel. Ha ezt látjuk és megpróbáljuk eloszlatni a másikban, és empatikus szeretettel közelíteni felé, az sokat segíthet a helyzet eredményesebb és empatikusabb megoldásában, mint egy végtelennek tűnő játszmába történő beszállás. 

Amit még ebben az elmúlt négy évben elkezdtem megtanulni, az az elfogadás és annak megértése, miként lehet az, hogy az apám nem keresett közel három évtizeden át. Valahogy akkor értettem meg jobban a történetet, amikor elkezdtem elmélyedni a családon belüli transzgenerációs hatásokban. Mindez segített meglátni és megértetni mindazt, hogy a családot és benne a szeretteinket, rokonainkat nem csak egymagukban, hanem rendszerben kell szemlélnünk. A tágabb családunk rendszerében, a szüleink saját családjainak rendszereiben. Egy olyan rendszerben, ahol az egyes családtagok viselkedése hatással van egymás viselkedésére, és ahol a legfontosabb minták megtanulhatóak, elsajátíthatóak. Ebben a rendszerben elevenen élnek a család saját transzgenerációs – generációkon átívelő – történetei, élményei és traumái, amelyek – anélkül, hogy az ember tudatosan is felismerné ezeket és akár pozitív akár negatív hatásukat – életünk építőelemeivé válnak, mélyen meghatározzák jellemünket, felnőttkori viselkedésünket, emberi kapcsolatainkat és a későbbiekben társunkhoz és gyermekünkhöz való viszonyulásunkat is. Anélkül, hogy sokszor tudnánk, mi honnan fakad a viselkedésünkből, ezek a transzgenerációs hatások mélyen a tudatalattinkba ivódva fejtik ki hatásukat mindennapjainkra. A történetnek ennél a részénél kezdtem el én is egy kicsit jobban elgondolkozni azon, hogy vajon mi minden adatott meg az apámnak is gyermekkorában? Ő hogyan élhette át a gondoskodó apai és anyai szerető légkört? Egyáltalán átélhette-e? Sok-sok felugró kérdés és sok-sok válasz is napvilágot látott már az elmúlt pár év során. De még van mit törölgetni azon a lámpáson, hogy a fénye igazán tisztán látszódjon, és távolabbra is el lehessen látni vele. Természetesen, félreértés ne essék, nem felmenteni szeretném az apámat az elmulasztott 28 év miatt. Ami így kimaradt, azt már senki és semmi nem hozhatja vissza, örökre hiányként lesz bennem, egy megsebzett múlt marad. De valahogy szeretném megérteni a történetet, aminek mondhatni én is az egyik főszereplője lettem. Az, hogy a maga komplexitásában szeretném látni a nagy képet, segít a megértésben. Remélhetőleg. És segíthet még az elfogadásban is, ami pedig közelebb tud vinni a megbocsátáshoz.

Nyárra tervezzük apámmal, hogy újra találkozni fogunk. Remélem. Mert eddig is én voltam az, aki nehezebben vette rá magát a találkozásra. Úgy gondolom, sokat beszélgettünk az elmúlt évek alatt és szeretném ezt tovább erősíteni. Tényleg jó lenne találkozni újra, remélem lesz hozzá elég erőm… Elmondtam neki, hogy érdekel a múltam. Az ő múltja és a nagyszüleim, dédszüleim élete is. És ez így is van. Most, hogy szeptemberben elkezdem a családterápiás képzést, úgy érzem, sok újabb részlet fog napvilágra kerülni még a múltamból. Szeretném, hogy a történet még hiányzó képkockái is élesebbé váljanak. Szeretném tisztán látni, hogy ki vagyok én és honnan származom.

Azt érzem, hogy egy izgalmas úton járok, és tényleg úgy gondolom, mindannyiunk életében az a bizonyos út a lényeg. Ami visz valahová. Remélhetőleg előre. De lehet, hogy néha egy kicsit visszafele is. Viszont az biztos, hogy az út az, ami megerősít, változtat és formál. A kérdés csak az, hogy mennyire hagyod, hogy formáljon? Mennyire tűröd a változással járó kihívásokat és nehézségeket? Mennyire ítélkezel csak a másik ember felett vagy mennyire szeretnéd meglátni a viselkedése mögött rejlő igazi helyzetet és mozgatórugót? Mennyire vagy hajlandó te is meglátni a saját hibáidat és a saját emberi gyarlóságaidat? A választás és a döntés mindig a kezünkben van. És ami szerintem nagyon fontos, hogy tudatosítsuk magunkban azt, nem vagyunk egyedül ezen az úton. Legyen az könnyű vagy bármilyen nehézségekkel kikövezett, van valaki, aki mindig velünk van, felemel, és a vállára vesz minket, amikor már nem tudjuk egyedül megtenni azt a bizonyos következő lépést. A legfőbb kérdés csak az, te elhiszed-e mindezt és, hogy nem egyedül kell megvívnod minden küzdelmet.

Várlak benneteket szeretettel jövő vasárnap is – akkor folytatjuk a történetet.

Nagy Zsolt

A cikksorozat részei:

Ha hiányzik a férfiminta… Egy személyes vallomás – Apahiányos társadalom (bevezető)

Nem tudok kiállni magamért – Apahiányos társadalom 1.

Nem kellek senkinek… – Apahiányos társadalom 2.

Párkapcsolati buktatók. Miért lettem „nyomulós pasas”? – Apahiányos társadalom 3.

Párkapcsolati kudarcok. Hol van a biztonság? – Apahiányos társadalom 4.

Miért félek az apámmal való találkozástól? – Apahiányos társadalom 5.

A levél, amire 28 évet vártam – Apahiányos társadalom 6.

Megküzdés az újtól és ismeretlentől való félelemmel. Az első telefonbeszélgetés és találkozás az apámmal – Apahiányos társadalom 7.

Empátia és kitartás, mint a változás legfontosabb kulcsa – Apahiányos társadalom 8.

Miben rejlik a hosszú párkapcsolatok titka? – Apahiányos társadalom 9.

Párkapcsolatok útvesztőjében: a személyes és online ismerkedés világa – Apahiányos társadalom 10.

A párválasztásaink tudat alatt megbúvó motivációi – Apahiányos társadalom 11.

Párkapcsolati buktatók az apahiány tükrében – Apahiányos társadalom 12.

Ha üres az apa helye a családi asztalnál… – Apahiányos társadalom 13.

Nagy Zsolt elhívatott segítő, mentálhigiénés szakember és gyászcsoportvezető. Segítő beszélgetéseket tart és a közeljövőben gyászcsoportok indítását tervezi Budapesten. Alapvégzettségét tekintve közgazdász, és a segítés mellett önkéntes rádiós műsorvezető, előadásokat tart család témában és elterelő csoportot vezet fiatal kábítószer-fogyasztóknak. Facebook oldalán és szakmai weboldalán (www.lelkiegeszseg.zsoltnagy.net) keresztül jobban megismerhetitek őt és ezeken az oldalakon keresztül elérhetitek, ha meghallgatásra vágytok, vagy szeretnétek ránézni életetek bármilyen kérdéses területére, fájdalmas veszteségére. Mottója: „Észrevenni, megérteni, elfogadni és szeretettel kísérni.”

Fotók: Man photo created by freepik - www.freepik.com

Pexels képe a Pixabay -en. 

Arek Socha képe a Pixabay -en. 

Arek Socha képe a Pixabay -en. 

Mystic Art Design képe a Pixabay -en. 

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk