Férfias-e a bosszú?

Megismerhettük Pétert, a felelőtlen, húszas éveiben járó fiatalt, akit éretlen viselkedése miatt, barátnője Veronika eltávolított párkapcsolatukból. Aztán bemutatkozott Lukrécia, az édesanya, aki még mindig Mamahotelben pátyolgatná gyermekét és Apus is, a családfő, aki sorozatnézéssel és „egyéb elfoglaltságokkal” tölti szabadidejét, nagyszerű kifogásokat találva arra, hogyan ne nevelje fiát. Péter a szakítás után, megviseltségében felhívta barátját, Marcust, a dont, a macsót, aki elmagyarázta neki, a nőkkel való bánásmód fortélyait. Bár ígértem, hogy Marcus további tippjeit is feltárja majd, de valami olyasmi zajlott le, ami miatt ezt most későbbre kell halasztanunk.

Első rész: Pán Péter a haverom

Második rész: Pán Péter Mutterországban bérel hotelt

Harmadik rész: Hogyan találjunk mentségeket az apaságra?

Negyedik rész: Csajozok, mert megtehetem!

Péter nem volt túlzottan kielégülve szellemben és lélekben a Marcussal való társalgás után. Jó-jó, vagány a figura, de ő más gyártmány. Neki nem megy. Legalábbis így értékelte a telefonálást.

Akkor döbbent meg igazán, amikor véletlenül, délutáni önmarcangolása közepette felfedezte a közösségi oldalán, hogy Veronika beújított, lovagra talált. Szerelmes fotó, puszika, minden. Ez épp elég sokkolóan hatott, de itt nem állt meg a történet, merthogy érkezett egy üzenet is, egy amolyan közös ismerőstől, aki levélben tudósította Pétert, hogy az exe ezzel az újdonsült szerencséssel már régebb óta édeleg. Mondjuk informátorunk (akinek éppenséggel lehetett adni a szavára), nem kommunikált ennyire finoman és nőiesen, egyszerűen közölte, hogy „tudod a Vera meg a Pali már vagy fél éve dugnak”.

Péter elé vörös köd szállt le. Beütött a pillanat, ami minden férfi rémálma. Kidobva. Megcsalva. Megalázva. Hülyének nézve. Talán Veronika csak az alkalmas percre várt, hogy kipaterolja. Talán maga sem tudta, hogy mit tegyen. Péter most érzékelte először úgy, hogy indulatai a tetőfokára hágnak. Kicsúszott a kezéből a kontroll.

Őrjöngeni kezdett. Darabokra törte a hatósugarába kerülő tárgyakat, melyeket a szobájában talált és teleharsogta az épületet a legkülönfélébb káromkodásokkal. Mocskolódott. Tajtékzott, ahogy csak bírta. Bizonyára ismerjük azt az állapotot, amikor nem találunk elég intenzív szitokszót arra, hogy le tudjuk írni a nekünk okozott méltatlan csapás mértékét. Na, ő épp ebben a meggyőződésben vergődött. Mi mást is tehetett volna?

Legalább negyed óra telt el addig, mire kissé lenyugodott. Otthon senki sem tartózkodott, de egyszerre dúvadsága mögül előkúszott és rátört a fájdalom. A hasító és mardosó tüzes kín zokogásba fordult. Ült ott, mint egy kisfiú, arcát a tenyereibe temetve és a könnyek közepette valami haditervféleség bontakozott ki benne. Pusztulj el… Suttogta.

Hogyan is járathatná le Veronikát?

Mivel értett az informatikához, rengeteg ötlet fogalmazódott meg benne. Ki se derülne, hogy az ő keze van a dologban. Ki kellett, hogy elégítse a sértettségét. Csúcsra akarta járatni az önzését. Csak ez csillapította benne a káoszt, a szikrázó önkívületet, a végtelenül cikázó gondolatok özönét.

Valakihez szólnia kellett, mert úgy érezte, menten megzavarodik. Fel-alá járkált, de a falak határaiba ütközve csak még frusztráltabbnak és tehetetlenebbnek érezte magát. Se jobbra, se balra. Szabadulni akart az indulattól. Ennyi őrületet nem cipelhet épelméjű ember a lelkében.

A családban, mekkora mázli, volt egy pszichológus nagybácsi is. Károly papa. Már vagy hatvan esztendős. Harminc hosszú évet praktizált, aztán visszavonult. Mindenki dilinyósnak gondolta, elég ritkán látogatták a gyerekei. Péter szeretett kicsiként időt tölteni nála, de a szülők inkább óvták tőle. „Még teledumálja a fejed valami marhasággal ez a megkergült, félnótás vén kecske” – ismételgették.

Így történt az, hogy Péter, más lehetőségek híján (mert ugye az ütődött famíliájában egy értelmes felnőttet se lehetett leakasztani a szögről), becsöngetett délután az őszülő hajú öreghez, aki szerencséjére pont a gerberáit öntözte a kertben. Mondanom sem kell: tárt karokkal fogadta és máris hellyel kínálta, na meg frissen facsart citromból készült limonádéval. Enyhe kesernyés íz, hűsen a melegben. Tökéletes.

– Péter, bánt valami, égnek a szemeid.

– Hát, igen… nem véletlenül jöttem. Kérlek, ígérd meg, hogy ez köztünk marad. Szóval…

És mesélt. Csak mondta és mondta. Nem cenzúrázott. Nem foglalkozott azzal, hogy milyen hatást kelt majd. Ha valakinek a fájdalma elsöprő és kíméletlen, azt amúgy sem lehet szépíteni. Milyen meglepő, hogy ezekben az időkben a megfelelési kényszer is csökken bennünk. Ilyenkor autentikusak vagyunk. Azt adjuk, ami van. Ami a jelenünk. Hacsak nem kezdünk el menekülni. Ki törődik ilyenkor mások véleményével.

Beszámolója végén eljutott a főcsapáshoz, a lejárató haditervekhez, a már időközben előhangolt stratégiákhoz. Károly bácsi némán hallgatott, majd a csend beállta után, nagyot sóhajtva, lassan, kimérten beszélni kezdett:

– Péter, mindnyájunkat érnek igazságtalanságok. De te döntöd el, hogy milyen jogosultságot formálsz belőle, építőt vagy rombolót. Ha rombolóvá alakítod, áldozattá teszed magad egész életedre. Ha építővé, akkor talán van esélyed felnőni és férfivá érni. Ha bosszút állsz, egy mélyebb vágyad elégül ki: a világ máris egy igazságosabb hely lesz számodra. De csak Neked, másoknak nem. Sőt, ha ez megvalósul, újra tudatosulhat benned, hogy Te is számítasz. Tehát nem a bosszú a cél, hanem az, hogy érezd: annak ellenére, hogy úthengerként keresztül mentek rajtad, fontos a lényed, a személyed. Összetört az ideád. Ha ezt megtehették veled, már nem vagy különleges. De az vagy! Ez csupán a szerelem illúziója. Azért fáj a megcsalás, mert bebizonyosodik, hogy csak hétköznapi vagy. A barátnőd elhitette veled, hogy neki te a megtestesült csodaként létezel. Pedig valójában egyként a sok közül. Tulajdonképpen erre az élményre is szükséged van ahhoz, hogy fiúból férfivá legyél, hiszen az anyád kisgyerekkorod óta azt érzékeltette veled, hogy te egy fantasztikus, éteri lény vagy, akit a sors a tenyerén hordoz. A férfi egyszerre tudja, hogy egyedi, megismételhetetlen és azt is, hogy olyan, mint bárki más. Ebből fakad az alázata és az önbecsülése. Sőt, a férfi csak így tud felejteni, hogy a sérelem okozta dühét ne töltse ki az egész világon. Nincs abban semmi elfogadhatatlan, hogy ez pont ővele történt. Mással is megesik. Megőrzi a nyomát, de nem adja vissza azt a pofont, amit tegnap kapott. Ha tudja, akkor a „mostban” megvédi magát. De nem a múltban él. Próbálj erre így tekinteni. Sajnálom, hogy elvesztetted a szerelmed.

Talán átjött a történetből, hogy mit gondolok a bosszúról. Férfiasnak tartom-e vagy sem. Így az ötödik résznél már talán a saját álláspontomról is megtudnál valami személyeset, hogy ne csak a karaktereken keresztül meséljek Neked. Hát legyen. De akkor maradjunk a bosszú témánál, ne térjünk el a tárgytól.

Ha a párkapcsolataimat veszem, átéltem néhány sérelmet az életem során – nem csak egy nőtől. Minden egyes igazságtalanság után, feltettem pár kérdést. Olyanokat, hogy: Akarok-e szemétládává válni? Kívánok-e utálkozni? Ha panaszkodhatok, sértegethetem őket, az is egy kis bosszú, még, ha nem is hallják. Valahogy visszavághatok. Ez egyenes út lehet a depresszió felé is akár. Veszteség, mely idővel megvetéssé, gyűlöletté válik.

Elsőként el kellett jutnom a felelősségvállalásig

A felelősséget felvéve, mikor volt részem a történtekben, maradt valami fájdalom. Rendben, én is hozzájárultam, de miért kellett olyanért bántani, amiről nem tehetek? Miért tegyem felelőssé magam azért, hogy jogtalanul belém rúgtak? Fájt, hogy kiderült: a világ sokszor mennyire igazságtalan hely. Egy gyermek csalódása volt ez. Rájöttem, csak úgy haladhatom meg önmagam és csak úgy folytathatom tovább Férfiként az utam, ha rájövök, hogyan vigasztalhatom meg ezt a gyereket.

Ha nem tanulom meg, keserű leszek, szigorú önfegyelemmel, kőkemény önkritikával. Szomorú. Nem várok majd semmi szépet a jövőmtől. Ha elsajátítom, akkor ugyan sebzett, de bizakodó felnőtt.

Olyan kép ez, mint az Élet szép című filmben az a passzív lázadás, amit a főhős mutat. Körülötte embertelen kegyetlenségek, de ő csak azért is „pozitív” marad. Aki jobban megérti a történetet, az rájön arra, hogy valójában a sztori kiállás az élet és a méltóság mellett. Ha csak a jeleneteket nézzük, azt gondoljuk, főszereplőnk teljesen megőrült. Ha az egészet, akkor észrevesszük: egy apa éppen példát mutat a fiának. Megtanítja neki: ha körülötted mindenki szemétláda, akkor se kövesd a példájukat. Maradhat-e egy férfinak tartása, miután megtörték? Ez a kérdés sokat foglalkoztatott.

Szóval, én így válaszolok az engem ért sérelmekre. Amikor revánsra szólítana fel a belső hangom, lázadok: nem! Azt hiszem, hogy ez egy egészséges lázongás. Mert utána lecsillapodok, és általában rájövök, hogy ember maradtam. Csak így tudom megőrizni a jellemem. Ez nem azt jelenti, hogy haragudni sem szoktam. Kifejezetten engedélyezem magamnak. Mára már ki is mondom, ha szükségesnek érzem. Ha kárt szenvedek és tehetek lépéseket annak érdekében, hogy ezt helyre hozzák, nem bújok a sarokba. De képes vagyok arra, hogy itt megálljak. Pedig ezer ok szólhatna amellett, hogy retorziót vegyek. Érzékeny vagyok, időnként kamaszos és szenvedélyes. Ez pont elég.

Mi történik, ha egy férfi hisz a sebzettségének, sérelmek táplálta belső valóságának?

Szerintem két lehetősége marad: vagy meggyűlöli a világot (a történetben és a saját példámban a nőkkel együtt), vagy meggyűlöli önmagát. Vagy egyszerre a kettőt.

Hogy mindenkivel korrekt módon viselkedem? Hogy én magam nem okozok sérelmeket? Ki van zárva. Lehetetlen, hogy időnként ne bántsak meg másokat. De teszek azért, hogy a valóságom egy igazságos hely maradjon. És a gyerekeim majd ebben nőhessenek fel, ha eljön ennek az ideje.

Most legyen elég ennyi.

Lázár Gergely pszichológus

Weboldal: www.gery.hu

A szerzőről:

Pszichológus vagyok. Akarok róla beszélni?

Bizony. Sőt, részletezem is picit, hogy miből állnak a napjaim. Egészséges (nem patológiás) emberekkel végzek tanácsadási tevékenységet, életvezetési témákra fókuszálva. Munkám során többféle segítői módszert is alkalmazok (némelyiknek egészen furcsa neve van, úgyhogy le se merem írni). Vállalkozásom mellett főállásban iskolapszichológusként dolgozom, mely során rengeteg nevelést, konfliktuskezelést érintő szituációval kerülök szembe. Időnként még Bercikét is kimentem a tanterem és a pedagógus „éles karmai” közül, ha éppen úgy érzi, megtámadták az űrlények a Föld nevű bolygót.

És akkor mit keresek itt?

A Férfiak Klubja küldetését olyan írásokkal és audiovizuális anyagokkal szeretném támogatni, amelyek a komfortzónájukból kilépni hajlandó, még fiatal felnőtt és kamaszkorban lévő fiúknak, férfiaknak szólnak elsősorban, akik kutatják önmagukat és helyüket a világban. Tanácsadóként idősebb korosztállyal (sőt, még nőkkel is!) foglalkozom, de szerepem, vállalt feladatom a Férfiak Klubja közösségében elsősorban a 14-30 éves réteg megszólítása lesz. Az írások célja nem a gúnyolódás és a rosszindulat, hanem a témák könnyed és ironikus megfogalmazása, természetesen megajánlva a fejlődés lehetőségét is.

A stílust kissé regényszerűnek álmodtam meg, folyamatosan formálódó karakterekkel és történetekkel (melyek jó részét nem kitalálom, hanem a valóságból, a környezetemből, vagy a munkámból merítem). A kockázatok és mellékhatások elkerülése érdekében, csináld nyugodtan tovább, amit amúgy is szoktál.

Fotók: Fedrizzi Junior via Foter.com / CC BY-NC

Prawny via Pixabay.com

reidy68 via Pixabay.com

WolfBlur via Pixabay.com

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk