Hogyan tette tönkre a technológia a férfiasság értelmét?

A férfias értékek, a férfiak felelősségvállalása végveszélyben. Philip Zimbardo pszichológus: „A fiúkra a pornótól, videojátékoktól és Ritalintól való függőség kialakulásának veszélye leselkedik”.

Az egyetemi professzor állítása szerint az apák hiánya és az iskolák elnőiesedése következtében a fiúk a pornó és videojátékok elszigetelt világába menekülnek. Zimbardo szerint a fiúk unatkoznak az iskolában és egyre kevésbé vannak előttük motiváló férfiminták.

Nagy Britanniában egy mai fiatalnak gyerekkora végére nagyobb eséllyel lesz tévéje a hálószobájában, mint apja az otthonában. A fiúk, még ha vannak is mellettük apák, nem nagyon foglalkoznak velük: minden félórányi apa-fia beszélgetésre 44 óra jut, amit a fiúk a tévé, az okostelefon vagy a számítógép képernyője előtt töltenek el.

Valójában mennyire számítanak ezek? – tettem fel a kérdést Philip Zimbardo amerikai pszichológusnak, aki ezeket a statisztikákat Man (Dis)connected: How Technology Has Sabotaged What It Means To Be Male (A (ki)kapcsolt férfi: Hogyan tette tönkre a technológia a férfiasság értelmét?) c. könyvében idézte. Miért van szükségük a fiúknak apára?

Zimbardo, a Stanford Egyetem professor emeritusa azt felelte, hogy mindenkinek szüksége van anyára és apára, mert ők különbözőképpen szeretnek. „Az anyák feltétel nélkül szeretnek – az anya azért szeret, mert az ő testéből jöttél a világra. Hazahozod a bizonyítványodat, ami tele van hármassal. Az édesanyád erre azt mondja: »Rendben. Anya így is szeret téged. Legközelebb próbálj meg kicsit szorgalmasabb lenni.«”

„Az apák feltételesebben szeretnek. Ha akarsz zsebpénzt, ha nem akarod, hogy kikapcsoljam a számítógéped, akkor valamit teljesítened kell. Mindig is ez volt a megállapodás apák és fiúk között – nem kapsz zöld utat csak azért, mert létezel, csak azért, mert az én nevem van a születési anyakönyvi kivonatodon. Azért csinálsz meg valamit, mert azt akarod, hogy az apád szeressen és büszke legyen rád. A külső motiváció központi forrása a gyerekek csaknem felénél eltűnt.”

Olvasd tovább a cikket a felhívásunk után! Hívunk minden színházat, társulatot vagy előadást, hogy csatlakozzon a Férfiak Klubja Kultúrát Apától kezdeményezéséhez! Továbbá az édesapákat, és vigyék el gyerekeit színházba:

Zimbardo és társszerzője, Nikita D Coulombe könyve azt taglalja, hogy a mai fiúk miért nem érnek férfivá, ahogyan – úgy tűnik – a korábbi generációkban a fiúk tették.

A szerzőpáros állítása szerint, míg a lányok egyre sikeresebbek a való világban, a fiúk a kibertérbe vonulnak vissza, az internet világában keresve azt a biztonságot és megerősítést, amit nem kapnak meg máshol. Az iskolában unatkoznak, egyre kevésbé van előttük motiváló apaminta, hiányoznak azon képességeik, hogy valódi romantikus kapcsolatokat alakítsanak ki, úgy érzik, joguk van arra, hogy mások (általában a szüleik) munkája révén készen kapják a dolgokat, és igyekeznek elkerülni az adósságokkal, megelégedettség nélküli munkával és egyéb fárasztó kötelességekkel fenyegető felnőttkort. Ebből kifolyólag eltűnnek a szobájuk mélyére, ahol a professzor szerint a pornó, videojátékok és Ritalin iránti függőség kialakulásának veszélye leselkedik rájuk.

Zimbardo szerint nem csoda, hogy a populáris kultúra bővelkedik „papucsokban” vagy infantilis balfékekben (lásd: Jackass – A vadbarmok támadása, Failure to Launch – Anyám nyakán, Step Brothers – Tesó tusa, Hall Pass – Elhajtási engedély vagy a Hangover – Másnaposok sorozat), akiknek se gazdasági céljuk, se érzelmi intelligenciájuk nincs és alkatilag képtelenek felelősséget vállalni, felelősen cselekedni.

Zimbardo kutatásai szerint az afroamerikai fiúk többsége generációk óta női dominanciájú háztartásban nő fel. „60-70%-uk női világban nő fel. A fekete gyerekek gyenge teljesítményét én nagyrészt arra vezetem vissza, hogy nincs jelen az életükben egy apa, aki követelményeket támaszt és korlátokat szab. Ez immár a fekete közösségből a fehér közösségre is átterjed.”

Az Amerikai Egyesült Államokban kb. a fiúk egyharmada apa nélküli családban nő fel, míg Nagy Britanniában a gyerekeknek kb. egynegyedét csak anya neveli fel – háromszor annyit, mint 1971-ben.

De várjunk csak! Az apa hiánya nem ugyanúgy érinti a lányokat, mint a fiúkat? Úgy tűnik, nem.

Olvasd tovább a cikket a felhívásunk után! Hívunk minden színházat, társulatot vagy előadást, hogy csatlakozzon a Férfiak Klubja Kultúrát Apától kezdeményezéséhez! Továbbá az édesapákat, és vigyék el gyerekeit színházba:

„A férfiak kivonják magukat a dolgokból, miközben a nők többmindenben vannak benne. A nők keményebben dolgoznak a munkahelyeken, szorgalmasabbak az iskolákban, ami az eredményeiken is meglátszik – tavaly az összes fajta diplomából a nők szereztek többet, beleértve a mérnökit is. Ez a világ minden tájáról származó statisztika. Ma számos főiskolán nagy űr tátong, mivel egyre több fiú hullik ki a közép- és felsőoktatásból.”

Zimbardo számításai szerint Nagy Britanniában és az USA-ban számos főiskolán és egyetemen 5-10%-kal több nő van, mint férfi. „Ezért pozitív diszkriminációt fognak alkalmazni a férfiak érdekében, mivel az egyik indok, ami miatt a nők főiskolára mennek, nyilvánvalóan az, hogy pasit találjanak maguknak.”

Miért hajlamosabbak a fiúk a kibertérbe visszavonulni, mint a lányok? „A fiúk sosem voltak önelemzők. A fiúk a cselekvésre, tettekre, míg a lányok inkább a létezésre és érzésekre koncentrálnak. A videojátékok új világa a cselekvést, akciókat és nem igazán a gondolkodást ösztönzi. A videojátékok nem annyira vonzók a lányoknak.”

Cikkajánló: Férfiak tömegei az önkéntes sterilizálóban!

És a pornográfia? „Az egymáshoz viszonyított arányokat nehéz megállapítani. A lányoknak viszont ez egyszerűen unalmas. Általában véve a szex a lányoknál mindig is a romantikához kötődött – sokkal inkább, mint a fiúk számára. Az utóbbiaknak ez mindig inkább vizuális és fizikai dimenziójú volt. Feltételezem, hogy a fiúk többet maszturbálnak, mint a lányok – de erről nincsenek megbízható adataink.”

„A tanárnők csodálatosak lehetnek, de olyan képességekre szolgálnak mintául, amelyekben a lányok jók…” (Philipp Zimbardo) (Forrás: Facebook Twitter Pinterest)

Zimbardo úgy véli, az online pornográfia jobban tetszik a fiúknak, mint a lányoknak, részben azért, mert megszüntették benne a valódi történetet. „Régebben a pornográfiának jellegzetes módon volt cselekménye. Volt pl. egy olyan film, mint a Deep Throat (Mély torok), amelyben valamilyen érdekes téma kibontása során az emberek szexeltek egymással. Manapság a fizikai és szexuális kontaktuson kívül semmiről nincs szó.”

A professzor szerint az ilyen anyag vezeti be egyre nagyobb mértékben és súlyos következményekkel a fiúkat az emberi szexualitás világába. „Ez nagyon rossz bevezetés, mivel kizárja a romantikát és a szerelmet. Kizárólag vizuális, ezért észre sem vesszük, hogy mi hiányzik – az érintés, a csók, a kommunikáció, a határok közös kezelése. Amikor százezer példát látunk erre, ez lesz a társas norma. Minden fiú elhiszi, hogy ez az, amit a nők, a lányok akarnak.”

Zimbardo állítása szerint az online technológiában való elmerülés miatt a fiúk sosem sajátítanak el alapvető társas kommunikációs készségeket, azt meg pláne nem, hogyan flörtöljenek, kezeljék a visszautasítást vagy hívjanak valakit randira. Ennek következtében egy újfajta társasági félénkség béklyózza le őket.

Cikkajánló: Nem csak a beszélgetés okoz nekik gondot – vészjósló kutatási eredmények

„Mindig is nehéz volt a fiúk számára az, hogy lányokkal beszéljenek, mert nem lehet teljesen biztosnak lenni abban, hogy ők mit akarnak vagy mi a tervezett napirendjük. Próbálkozás és gyakorlás nélkül pedig ez ma egyre nehezebbé válik. Így lett ez a virtuális világba való visszahúzódás egyik oka.”

Kevésbé világos, hogy mindez hogyan képeződik le a homoszexuális fiúk esetében – a szerzőpáros könyve mindenekelőtt a heteroszexuális fiúk válságával foglalkozik.

„Amitől minden fiú vagy férfi fél a lányokkal kapcsolatban, az a visszautasítás. Nem akarom, hogy megcsókolj, nem akarok lefeküdni veled, nem akarlak téged, nem akarok veled járni. A nők általi visszautasításnak ezt a fajta félelmét iktatja ki a virtuális pornográfia világa.”

Zimbardo egy új kifejezést használ arra az emberre – elsősorban férfira –, akinek nincs szüksége egy másik fizikai személyre, hogy kielégítse szexuális vágyait – ez a „szexuális szingularitás”. Japánban máris van egy kifejezés arra az embertípusra, akit már nem érdekel a valódi szex: soshoku danshi – azaz növényevő férfiak. Zimbardo attól tart, hogy a növényevő férfiak jelensége világméretűvé növi ki magát. Attól is fél, hogy annak köszönhetően, hogy az online pornó egyre interaktívabb és egyre magával ragadóbb lesz, a valós élet romantikus kapcsolatai még kevésbé lesznek vonzók.

„A pornográfiát a következő szintre emelik. Felteszünk egy 3D-s szemüveget és a megjelenő nő vagy férfi felkínálkozik nekünk. Egyes esetek interaktívak – pl. mi adjuk ki az utasítást, hogy ’Vetkőzz le!’ A háromdimenziós virtuális szex filmkészítőjének ötlete az, hogy még élethűbbé tegye a látványt, akárcsak a videojátékok esetében. Nemsokára a néző arcát fogják a főszereplőjével kicserélni, így ő lesz az a férfi, akivel a nő szexelni akar.”

Zimbardo azonban rámutat egy rettenetes paradoxonra. A fiúk abban a feltételezetten biztonságos virtuális világban, ahová elmenekülnek, valójában egy újfajta visszautasítással szembesülnek. „Az online pornóban a férfiak rendkívüli adottságokkal rendelkeznek – pont ezek miatt a tulajdonságaik miatt fizetik meg őket. Ráadásul egyes férfiak még injekciózzák is a hímvesszőjüket, hogy félórás non-stop menetekre legyenek képesek. Ha te egy 10 vagy 15 éves kölyök vagy, azt gondolod magadban: »Soha az életben nem fogok így kinézni vagy ilyen teljesítményre képes lenni.«”

Zimbardo professzor szerint az egyik oka annak, hogy a pornó vezeti be a fiúkat az emberi szexualitásba, az az értelmes iskolai szexuális oktatás hiánya. Könyve szerint a brit diákok negyede nem részesül szexuális oktatásban.

Állítása szerint az iskolák csakugyan egyre kevésbé felelnek meg a fiúk szükségleteinek – ezért is menekülnek a kibertérbe. Adatai szerint az USA-ban az általános iskolai pedagógusok 90%-a nő, míg Nagy Britanniában csak minden ötödik tanár férfi. „A tanárnők csodálatosak lehetnek, de olyan képességekre szolgálnak mintául, amelyekben a lányok jók – inkább a finom motorikus hangolásra, mint a nagyobb fizikai tevékenységre. Nem szeretik, ha a fiúk rohangálnak. Anyagi források hiányában pedig megszüntetik a tornaórákat, így a fiúknak nincs idejük testmozgásra.” A professzor idéz egy diákfiút, aki naplóírást kapott fogalmazási házi feladatként. „A fiúk nem írnak naplót! Az elképzelhető legrosszabb ajándék, amit egy fiúnak adhatunk, egy napló!”

Zimbardo szerint az ilyen elnőiesedett iskolákban a fiúk unatkoznak. „Ezért figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarosnak (ADHD) bélyegzik meg őket, és olyan gyógyszereket adnak nekik, mint a Ritalin.” A professzor becslései szerint a fiúkat ötször-hatszor nagyobb eséllyel diagnosztizálják ADHD-val. „Ezek a gyógyszerek függőséget okoznak, ezért életük végéig szedni fogják azokat.” Ez szerinte megfelel a gyógyszeripar érdekeinek. „Nagy üzletet jelentenek, ezért ösztönzik, hogy a tanárok ezt diagnosztizálják, a gyerekeket pedig küldjék az orvosokhoz a gyógyszerért.”

Mit tehetünk annak érdekében, hogy a fiúk visszakapcsolódjanak a valós világba? Zimbardonak sok javaslata van: több férfi tanár; több ösztönzés a férfiaknak, hogy alakítsanak fiú- és férfiközösségeket, hogy az előbbiek megkapják az egyébként hiányzó férfias útmutatást; olyan népjóléti reform, amely ösztönzi az apákat arra, hogy a családi körben maradjanak; közösségi finanszírozás keretében támogatni olyan videojátékokat, amelyek kevésbé erőszakosak és nagyobb mértékű együttműködést kívánnak a játékosoktól; a szülők beszélgessenek a fiaikkal a szeretkezésről és a párkapcsolatokról, hogy az utóbbiak ne gondolják azt, hogy a pornó a valós életet jeleníti meg.

A kedvenc tanácsom az, hogy a fiúk tanuljanak meg táncolni. „Ez a világ legkönnyebb dolga” – mondja a 82 éves professzor egy amerikai Novák Péter lelkesedésével. „Amondó vagyok, a legfontosabb dolog, amit szülőként taníthatsz a gyerekednek az a társas tánc. Egy táncnál ugyanis – és még azt se tudom, hogy a kölykök járnak-e egyáltalán még táncolni – azt látod, hogy a lányok egymással táncolnak. Ha fiúként azt mondanád egy lánynak: »Szeretnél táncolni?«, igen népszerű lennél. A legtöbb tánciskola idősebbeknek van, de kellene lennie a tinédzserek számára is tánciskoláknak.”

Ha lennének ilyenek, a fiúk megtapasztalnának valami olyat, amire egyre kevesebb esélyük van, mivel az életük egyre virtuálisabbá válik – milyen megérinteni egy valóságos élő embert és milyen az, amikor ő érint meg minket.

Ez egy szép álom, de Zimbardo nem számít arra, hogy egyhamar valósággá válik. Valójában nem nagyon reménykedik abban, hogy a könyvben tett bármelyik javaslata megvalósul.

„A fiúknak ez a helyzete engem igencsak elszomorít, mert nem tudok olyan megoldást kigondolni, amit könnyű megvalósítani. Ez pedig fáj nekem, mivel optimista ember vagyok. A fiúk nagy slamasztikában vannak.”

Zárszóként Zimbardo elmeséli hogyan vett részt nemrég egy fiúkról szóló dokumentumfilm készítésében, ami a The Mask You Live In (Az álarc, melyben élsz) volt. Jennifer Siebel Newsom rendezőnő ezt a filmet a Miss Representation c. filmje folytatásának szánta, amely a médiában szereplő nők hamis ábrázolásáról szólt. Az egyik jelenetben egy amerikai tanár ad egy darab papírt a csoportjában lévő minden fiúnak. Az egyik oldalra leírják, hogy milyen a róluk alkotott kép, a másikra pedig azt, hogy mit éreznek. Ezután összegyűrik a papírt és odadobják egy másik gyereknek. „Mindnyájan ugyanazt írták” – emlékszik vissza Zimbardo. „Kívül ez állt: »Kemény. Rettenthetetlen. Szétrúgom a segged.« Belül viszont ez: »Magányos. Szomorú. Nincsenek barátaim.« Minden fiú meg volt döbbenve, hogy a többiek is ugyanígy éreztek. Azt hiszem, ez fejezi ki, milyen manapság a fiúknak – borzasztó állapotban vannak, és nem tudom elképzelni, hogy ez egyhamar javulni fog.”

Forrás: http://www.theguardian.com/lifeandstyle/2015/may/09/philip-zimbardo-boys-are-a-mess
Fordította: UGergő

Fotók: Hammonton Photography / Foter / CC BY-NC
Ikhlasul Amal / Foter / CC BY-NC
jg.hampton / Foter / CC BY-NC-SA

Küldés
Hozzászólások (1)
  • ...

    UGergő

    2015. július 14 17:24
    Teljesen egyetértek a professzorral, ő úgy látom, azon (ritkább) pszichológusok közé tartozik, akik nem csupán – saját népszerűségük növelése érdekében – támogatják és így súlyosbítják a világ negatív folyamatait, hanem igenis reálisan látják ezeket és kongatják a vészharangot. Valóban az online világ a maga könnyebb álomvilágával aláássa a valódi férfiasságot, ezért elsősorban a valós életben való valódi kapcsolatokkal, küzdelmekkel, munkával kell azt ellensúlyozni. Emellett viszont a fiúk valószínűleg úgyis fogják használni az online teret, tehát itt is kellene helyi tisztítás. Erről néhány személyes tapasztalat, ötlet: 1) A kütyüzésre fordított időt már kezdetektől fogva limitálni kell. Nekünk a gyerekek viszonylag hamar kaptak ajándékba keresztszüleiktől tabletet, így hamar be kellett vezetnünk egy rendszert, aminek a lényege a heti szinten szabályozott maximum képernyő előtt töltött idő. Ezt a gyerekek hetente beoszthatják, mert nem minden nap egyforma, de ha rosszul teljesítenek az iskolában, csökken a limit. 2) A szülő ismerje meg a technikai újdonságokat, ő maga vegye észre tudatosan annak veszélyeit és lehetőségeit, és beszélje meg a gyerekével. Nehéz a mai fiatalokkal lépést tartani, de muszáj, különben nem leszünk kellően erősek ezen az igen veszélyes területen és eltávolodnak tőlünk a gyerekeink. 3) Az online alkalmazások általában az addiktív, agyament felhasználást támogatják alapból, ezért jól kell ismerni őket, a kevésbé használt funkcióikat is, mivel csak külön energiaráfordítással alakíthatjuk ki a normális, kiegyensúlyozott, céltudatos felhasználói magatartást, a káros tartalmakat csökkentő beállításokat, a csalik visszautasítását, az adatlopást, stb. Fel kell tudnunk venni a harcot a káros befolyásolásokkal, akár agresszívek, akár szelídek azok. Ezt kell a gyerekeinkben is kialakítani már kezdetektől. 4) Nem minden látható a szülő számára a gyerek online tevékenységéből, de nem is kémkedhet mindig a szülő utána, ezért inkább az apróbb lélektani jeleket kell észrevennie a gyerekén. Ha magába zárkózott, el van varázsolva, ha bátortalan a valós világban, ha túl sokat használja a kütyüket vagy egyszerűen túl sokat gondol a kütyük adta világra akkor is, ha nem használja azokat, akkor már olyan gond van, amit meg kell beszélni. Például megfigyeltem önmagamon, hogy ha akkor is egy játékra gondolok, amikor nem játszom vele, akkor az a játék már nem szórakozás többé, hanem ez a függőség első jele. Ilyenkor direkt szüneteltetem az adott játékot huzamosabb ideig, hadd menjen csak minden tönkre a felépített birodalmamban, hogy többé ne aggódjak miatta és ne vegyem komolyan. 5) A játékok terén vannak egyéni ízlések, de itt is sok ma a káros műfaj. A szerepjátékok (különösen az MMORPG-k) igen népszerűek és igen destruktívak a Zimbardo által is vázolt okokból. Egy álomvilágba vezetnek, általában hamis bulvárezos spirituális háttérrel, néha erotikus tartalommal is, és sok időt elrabolnak a valós életből. Egyetlen remény, hogy egy idő után igen lassú kezd lenni bennük a fejlődés, és egyre unalmasabbá válnak. Az ember ilyenkor vagy kiszáll belőlük, vagy elkezd valós pénzzel fizetni a gyorsabb fejlődésért. Eddig nem kell eljutni, jobb ha bele sem kezdünk. A fiúk körében szintén népszerű agresszív FPS és rokon típusú harci játékok a maguk valósághű brutalitása miatt rombolók, és tudunk olyan eseteket, amikor ezek valós bűncselekmények elkövetésére ösztönöztek. A stratégiai játékok általában fejlettebb fiúsabb gondolkodásra, tervezésre, rendszerlátásra tanítanak, de ezek általában ismét sok időt rabolnak el az embertől. Bizonyos szempontból talán a legjobb műfaj ezen belül a tower defense típus, ami sok férfias képességet megdolgoztat (stratégiai tervezés, változatos taktika, mérnökség, térlátás, stb.), és ezekre, ha elég okosan csináljuk, nem kell naponta túl sok időt sem fordítani és akkor is tudunk szépen fejlődni. Népszerűek még – mindkét nemnél – a logikai vagy ügyességi játékok is, amik szintén egy normálisabb műfajt képeznek, de ezek általában „végtelen” pályagenerátorral készülnek, így ismét függőséget okozhatnak, ha nem állítunk fel korlátokat bennük. A társaságban, szövetségben való játék (bármely műfajban) általában nyújthat egyfajta közösségi élményt, ahol kialakulnak szerepek, együttműködés, de ez megint több időt rabol el az embertől (különösen ha erősebb emberek akarunk lenni a szövetségen belül), és felveti általában ugyanazokat a veszélyeket, amik a valós életben is felmerülnek, ha ismeretlen vagy rossz társaságba keveredünk. 6) Vannak bizonyos képességek, amiket az ember megtanul a játék közben, és ha az ember képes lenne alkalmazni azokat a valós életben is, az igen hasznos lehetne. Például a játékoknál sokkal kevésbé szoktuk feladni. Képesek vagyunk akár ötvenszer nekirugaszkodni egy pályának, küldetésnek, mindig okulva a hibákból vagy bízva szerencsésebb fordulatokban, és végül sikeresek leszünk. A valós életben – aminek viszont nagyobb a tétje – ezzel szemben hajlamosak vagyunk az első gyenge próbálkozás utáni kudarcnál kifogásokat keresni és feladni. Pedig ugyanígy kellene konokul küzdenünk ötvenszer nekifutva valaminek, hajthatatlanul remélve a sikert és dolgozni érte. Ugyanígy evidens (különösen a stratégiai és szerepjátékokban) az, hogy ha legyőz egy ellenfél, akkor fejlesztenünk kell önmagunkat. A valós ellenségektől elszenvedett kudarc is pont a fejlesztendő gyengeségeinkre mutat rá, legjobb mesterünk sokszor az ellenségünk. Nem keseregni kell és minden másban keresni a hibát, elmenekülni, feladni, hanem ugyanolyan evidensnek kellene lennie a valós életben is annak, hogy ha nem tudtunk győzni, akkor fejleszteni kell önmagunkat. Végiggondolni a kudarc valós okait, dolgozni a hibáinkon, erősödni, okosabb taktikát alkalmazni, és ismét nekirugaszkodni. 7) Az online imidzsünk, akár közösségi oldalakon, fórumokon használt nickünkhöz vagy játékban használt karakterünkhöz kötődően kisebb vagy nagyobb mértékben de mindenképpen egy másodlagos egot alakít ki, ami már kezdetben is járhat egy enyhe skizofréniával, de ez akár el is durvulhat orvosi esetté. Tudatosan figyeljünk arra, hogy ne csússzon szét az a kép, amit az online térben alakítunk ki és a valós énünk, és/vagy online szerepünknek (különösen ha játékról van szó) ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget. Mindig tudjuk, hogy mi kik vagyunk valójában. 8) Az online kommunikáció – különösen ha álnév alatt zajlik – sok rossz tulajdonságot felerősíthet az emberben. Igen hatásos viszont az, ha itt az ember szintén valódi társas erények, etika alapján kommunikál. Ha megfigyeljük, adott esetben az online kommunikáció nem csak azt könnyíti meg, hogy a rossz áradjon az emberből, hanem a jót is megkönnyíti, ha tudatosan alkalmazzuk! Pl. semmire nem kell azonnal, meggondolatlanul reagálnunk. Van idő megérteni, hogy mit mond a másik, odafigyelni rá, és megfelelő színvonalas választ adni. Senki se vág a szavunkba, kifejthetjük bármilyen színvonalon és formában a mondandónkat. Miért ne tegyük azt jól? A durva megjegyzéseket, provokációt, trollokat egyszerűen figyelmen kívül is hagyhatjuk, vagy reagálhatunk rá akkor, amikor már lehiggadtunk és rájöttünk, hogy lehetne a jó irányba visszabillenteni az illetőt (ha lehet). A témáknál általában gyorsabban el lehet jutni a lényeghez, vagy mélyebb szintekhez, mint a valós életben. Elég csak ahhoz hozzászólnunk, amihez tényleg tartalmas, hasznos dolgot tudunk hozzászólni, nem kell a kibertérben sem szemetelnünk. Ha odafigyelünk az emberekre, a sorokon áttetsző valódi személyre, nem szimplán a magunk „okosságait” kürtöljük szét, mintha magunkban beszélnénk az utcán, hanem segítünk másoknak, udvariasak vagyunk, az általában egy meglepő magatartás az online kommunikációban, jobban odafigyelnek ránk és hatásosabbá válhat a mondandónk. Az emberek hajlamosabbak még felszínesebben, gyorsabban is olvasni az online térben (és ugyanilyen felszínesen, az olvasottakat meg nem értve és gyorsan elfelejtve reagálnak), de mi ne tegyük ezt. Sokszor a hosszabb postokban van több tartalom, mert nemcsak odavakkant valaki valamit, hogy a hangját hallassa, hanem valóban szabatosan körüljár egy témát. Inkább limitáljuk azoknak a fórumoknak a számát, amiket olvasunk, de azokra szánjunk elég időt, ha hasznosnak ítéljük. Összegezve: a kütyük, a kibertér világát valóban csökkenteni kell a valós élet valós munkája, erényei, kapcsolatai javára, de talán irreális ma az az elvárás (bár nem lehetetlen), hogy egyáltalán ne vegyünk részt ebben a világban. Éppen ezért az online tevékenységünk legyen tudatos, minőségileg szelektált, mennyiségileg korlátozott, és az online és valós világban megszerzett erényeket kölcsönösen alkalmazzuk mindkét téren egységesebben.
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk