Hol jó ma magyarnak lenni?

Zámborszki Ákos a békés, jóléti Jugoszláviában született, kamaszkorában a háborús Szerbiából menekülve kezdte szegedi diákéveit, majd Budapesten vált sokoldalú televíziós szakemberré, később izgalmas dokumentumfilmek alkotójává.

A vándorcirkuszos utazó családról szóló, lírai hangulatú filmjével rögtön díjat nyert a Filmszemlén, Galán Angélával közösen készített, immáron négyrészes dokumentumfilm-sorozata, a Szomszédaink, a magyarok, szokatlanul őszinte és közvetlen módon boncolgatja a Kárpát-medence népeinek összetett, sokszor ellentmondásos viszonyát. Szlovákia, Románia és Szerbia után idén Kárpátaljával egészült ki a sorozat.

Hogy lett belőled dokumentumfilmes?

– Szerettem mesélni, kiskoromban azzal kápráztattam el a nálam idősebbeket, hogy történeteket meséltem, filmekről, könyvekről, bármiről. Úgy tudtam mindezt előadni, hogy egyből odafigyeltek rá, ezt nagyon élveztem. Egyetem után a TV2 Napló című műsorában kezdtem el dolgozni, a kétezres évek elején. Ott is a valóságot dolgoztuk fel, televíziós riport formájában. Később sokféle televíziós műfajban dolgoztam, de leginkább a filmezés vonzott. Amilyen dokumentumfilmeket akkoriban nálunk látni lehetett, az kevéssé érdekelt – szimpla interjúhelyzetek, kérdezz-felelek. A dokumentumfilm összetett műfaj, nem csak beszélgetésből áll. Az Utolsó előadás című, vándorcirkuszosokról szóló filmemben egyetlen interjúszituáció sincs. Történeteket mesélek, képekkel, helyzetekkel. Olyan, mintha egy játékfilmet néznél, de mégsem fikció, hanem a valóság, ettől izgalmas. Szóval a történetmesélés öröme így csapódott le felnőttkoromra, a filmkészítésben. A mai napig ez érdekel, hogy jó történeteket meséljek.

A gyerekkorodat említetted, ami Vajdasághoz, Zentához kötődik. Milyen volt ott felnőni?

– Jó volt, nagyon. Jugoszláviában nyitottabb, szabadabb szocializmus volt, mint Magyarországon, mi egy jóléti államban éltünk. Nálunk volt Coca-Cola, Lee Cooper-farmer és Adidas-cipő. A szüleim a rendes munkájuk mellett a földeken is dolgoztak, volt egy tanyánk, ahol búzát termeltünk. Édesapám éjjel-nappal dolgozott, és ennek kézzelfogható eredménye volt. Videomagnónk volt, akkor amikor még csak pár embernek volt az osztályban, és a tengerhez jártunk nyaralni. Ez az időszak a háború kitöréséig tartott.

Hogy élted meg a háborút?

– Már az előszele is erős volt, pedig akkor fogalmunk sem volt róla, mi jön még. Apám aktívan bekapcsolódott a közéletbe, részt vett a háborúellenes tüntetésekben. Ennek következtében feketelistára került, ami azt jelentette, hogy el kellett mennie otthonról, ott kellett hagynia a családját. Telefonhívások jöttek éjszaka, megfenyegettek bennünket, apámat meg bármikor elvihették volna egy sötét autóval. Fél évig volt távol, Hódmezővásárhelyen. Általános iskolásként komoly törést okozott ez bennem, sokkal befelé fordulóbb lettem, az önbizalmam is csökkent. A háború kemény része csak ezután jött, ezért a szüleim úgy döntöttek, legjobb lesz, ha Magyarországon tanulok tovább. És jól döntöttek, mert egy háborúban álló országban az embernek minimálisra csökken a választási lehetősége. Úgyhogy tizennégy évesen elkerültem otthonról, kollégista lettem Szegeden. Hétvégenként jártam haza, egy olyan városba, ahol kuponnal a kezemben kellett sorban állni kenyérért meg olajért. Az országból való kilépéskor pedig minden alkalommal 10 márkát kellett fizetni. Az, hogy a szüleim ezt ki tudták gazdálkodni, nagy dolog volt akkor. Megfordult a helyzet: kiskoromban Magyarország tűnt szegényebbnek, mint Jugoszlávia, kamaszként pedig Szeged maga volt a jólét a Vajdasághoz képest. Ezzel együtt nehezen tudtam feldolgozni, hogy véglegesen elkerültem otthonról. Új életet kellett kezdenem tizennégy évesen, és nem ment könnyen, nem voltam magabiztos. Akkoriban sokan jöttek át tanulni Vajdaságból Szegedre, nem voltak velünk szemben kirekesztők, de az első időszak nehéz volt.

Említetted, hogy édesapád sokat dolgozott. Milyen volt a kapcsolatotok?

– Apám klasszikus, régi típusú apa, nem az a beszélgetős szülő, ahogy az ő apja és nagyapja sem voltak azok. A tetteivel mutatott példát. Nagyon fontos volt számára, hogy megtanítson engem dolgozni, ez szerintem sikerült is. Mindennap hajnalban kelt, 6-tól délután 2-ig az állami autószerelő vállalatnál dolgozott, majd hazajött, megebédelt, lefeküdt fél órára, s aztán kezdődött a második műszak, mert az otthoni műhelyében is dolgozott, éjszakába nyúlóan szerelte a Wartburgokat. Hétvégén pedig ment ki a tanyára, s a földdel kapcsolatos teendőket intézte. Nekem részt kellett vennem ezekben a munkákban, nem voltam elkényeztetve. Már az oviba is egyedül jártam, ami mai szemmel furcsának tűnhet. Anyukám a zentai kórházban volt nővér, mindketten hatra jártak dolgozni, már nem is voltak otthon, mire felébredtem. Nagy adag tisztességet kaptam tőlük útravalóul, s a munka becsületét. És persze sok szeretetet.

A háború és az ehhez kapcsolódó országváltás rányomta a bélyegét a személyiségedre. A kisebbségi lét mennyire volt meghatározó élmény?

– A kisebbségi létet kétféleképpen lehet felfogni. Úgy, hogy kisebbségben vagy, de úgy is, hogy több vagy, mint a többség, aki csak egyetlen kultúrához tartozik. Az soha nem volt kérdés, hogy meg kell őriznem a magyarságomat. Néha zavart, hogy nem tudok jól szerbül, de Zentán, ahol felnőttem, készségesek voltak egymással az emberek. A szerbek tudtak magyarul, nem nézték le a magyarokat, könnyen alakultak barátságok, nem volt etnikai feszültség. Ez nyilván Tito Jugoszláviájából is következett, ahol nem hangsúlyozták a nemzetiségi kérdést, de kétségtelen, hogy ezek az emberek megtanultak egymás mellett élni.

A Szomszédaink, a magyarok – sorozat átfogó képet ad arról, hogyan vélekednek az egyes országokban a többségi társadalom tagjai a magyarságról, és viszont. Neked saját élményeid vannak a kisebbségi létről. Ez a sorozat mennyiben árnyalta benned a képet?

– Ahány ország kisebbségéről forgattam, ahány emberrel kapcsolatba kerültem, annyi élménnyel gazdagodtam. Közelebb kerültem a saját szülőföldemhez is azáltal, hogy ott forgattam. Az egész sorozat egy tanulási folyamat volt és óriási élmény. Féltem például Szlovákiától, volt bennem előítélet, hogy ott nem szeretik a magyarokat. Útban Szlovákia felé igazoltatott a rendőr, s elhűlt, amikor mondtam, hogy Pozsonyba megyek forgatni, a téma pedig a szlovák-magyar viszony. Hűha, mondta, akkor maguk biztos kapni fognak, az egyik barátomat most pofozták meg Pozsonyban, amiért az utcán hangosan beszélt magyarul. Vigyázzon magára, ezzel engedett el. Ehhez képest átértem a határon, és nem történt semmi. Szlovákiában senki nem köpte le, nem húzta meg az autómat, és meg sem akartak pofozni.

Voltak-e visszaköszönő motívumok az egyes régiókban?

– Vannak hasonlóságok, de a többség és a kisebbség viszonya az egyes helyeken máshonnan datálódik, mások a fő problémák. Szlovákiában nyitottabban beszélnek a nemzetiségi problémákról, mint Szerbiában, ahol – részben a háború utóhatásaként –, nem nagyon lehetett erről a témáról szabadon beszélni. A történelemórán sem tanultunk róla az iskolában, soha. Erdélyben megint más a helyzet, ott van a legnagyobb létszámban jelen a magyarság, és talán ott tartanak legkevésbé attól, hogy egy konfliktusba beleálljanak. Jellemző, ahogy a filmünkben a csíki egyetemista fiú meséli, miként rakta helyre az őt piszkáló románokat azzal, hogy ő ott és akkor beszél magyarul ahol és amikor csak akar, mert jogában áll. Én Vajdaságban nem ezzel az öntudattal nőttem fel. Kisebbségiként nekünk magyaroknak az volt az alapvető irányelvünk, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem. Húzzuk meg magunkat, legyünk csak békességben. A mai napig szorongok a határon, és gyomorgörcsöm van, olyan kiszolgáltatottnak érzem magam. Mert jól emlékszem, hogy a szerb határőröknek annak idején mekkora hatalmuk volt. S ez a „Ne keressük a bajt!” hozzáállás máig kísér.

A negyedik rész nemrég készült el, a témája Kárpátalja. Volt olyan dolog, ami meglepetésként ért?

– Kárpátalján minden valahogy ismerősnek tűnt. A gyerekkoromban Vajdaságban tapasztalt közeg leginkább ott köszönt vissza, ott éreztem magamhoz legközelebb a hangulatot, az embereket. Ott is jelentősen hatott a háború, nagy a szegénység. A kárpátaljaiaknak sok minden bonyolítja a helyzetét. Ukrajna most erőteljes nemzetépítést folytat, céljuk a homogén nemzetállam, s a kárpátaljai magyarságnak ebben az ellenszélben kell érvényesíteni a jogait. A kisebbségekre nézve hátrányos oktatási törvény is egy ilyen súlyos kihívás, amivel meg kell küzdeniük az ottani magyaroknak. Tiszteletreméltó az erő, amivel ezek az emberek meglehetősen nehéz körülmények között próbálnak helytállni, túlélni, és gondoskodnak magukról, a családjukról.

Mi jelenti számodra a legfontosabb kapaszkodót?

– A hit megélése fontos, ez mindig is teljesen magától értetődő volt a számomra, így neveltek. Tudatosan erre nevelem a gyerekeimet is, hogy nem csak a testünket és a szellemünket kell táplálni, hanem a lelkünket is. Szakmai értelemben pedig az a kapaszkodó, hogy erős az igazságérzetem, mindig egyensúlyra törekszem. Filmkészítés során átszűröm magamon a valóságot, de nem csorbítok rajta. Soha, semmilyen hatás kedvéért nem szabad mást mutatni egy dokumentumfilmben, mint ami van.

Az interjút készítette: Zalka Katalin

NÉVJEGY

Zámborszki Ákos

  • Televíziós rendező, dokumentumfilmes.
  • 1977-ben született Zentán, Szegeden érettségizett. Szociológiát tanult, később kommunikációs szakirányú diplomát szerzett a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészkarán.
  • Első önálló filmje, egy vándorcirkuszos család életéről, Utolsó előadás címmel, a Filmszemle különdíját nyerte el 2009-ben.
Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk