Hűségesebb lesz egy férfi, ha fiatalon kiéli magát?

Gyakran hangoztatott bölcsességnek tűnik az, hogy a férfinak érdemes kiélnie magát, amíg nem házas, nehogy akkor akarjon félrelépni, amikor már családja, felesége van. Valóban megállja a helyét ez az állítás?

Történetünk a következőképpen halad: Pétert, a húszas éveiben járó fiatalembert kidobta barátnője, Veronika, miután megunta éretlen viselkedését. Péter ezután hazaköltözött a „mamahotelbe” édesanyjához, Lukréciához, majd bemutatkozott Apus is, akitől láthattuk, hogy gyereknevelés terén nem sokat várhatunk.

Péterre előbb-utóbb rátelepedett a párkapcsolati gyász fájdalma és válaszok után indult. Először Marcust hívta fel, a nőcsábászt, a gurut, aki azt tanácsolta neki, hogy „vegye lazára a figurát” és kezelje úgy a csajokat, mint az élet holmi kedves és örömet jelentő, de felesleges „velejáróit”. Ezután nem sokkal fény derült arra is, hogy a szakítás nem is akárhogy történt, Pétert ugyanis még a nagy elválás előtt megcsalták. Dühében és tehetetlenségében bosszút forralt, de még a tett kivitelezése előtt nagybácsijához, Károly papához fordult és kikérte véleményét a helyzetről. A meggyőző érvelés után letett revans iránti vágyáról, de valahogy mégis elveszettnek és tanácstalannak érezte magát. Hogyan tovább? Mit fog kezdeni az egyedülléttel?

Első rész: Pán Péter a haverom

Második rész: Pán Péter Mutterországban bérel hotelt

Harmadik rész: Hogyan találjunk mentségeket az apaságra?

Negyedik rész: Csajozok, mert megtehetem!

Ötödik rész: Férfias-e a bosszú?

Utaltam rá, hogy Marcust még felidézzük a későbbiekben, ugyanis más tanáccsal is ellátta Pétert. A következő életelve ez volt: „Értékeld, hogy egyedül vagy, csajozz minél többet, hiszen a feleség mellett, ha egyszer megházasodsz, sokkal nehezebb lesz majd a dolgod! Ott már azért ciki, ha kiderülnek a külön utak, nem beszélve arról a sok-sok hercehurcáról, amit egy lebukás okoz. Szóval, éld ki magad, annak van most az ideje, hogy később, ha arra adod a fejed, hogy újra kapcsolatot létesíts, ne kísértsenek a női tangák! Ne sirasd Veronikát, jön majd másik!”

Elgondolkodtató Marcus második irányelve is (főleg úgy, hogy ő az összes barátnőjét megcsalta, miközben millió hölgyet magáévá tett és egyszer sem volt képes megállapodni): valóban az okozza-e a hűséget, ha korábban valaki kitombolta magát. Közkedvelt társalgási téma a férfiak szexuálisan nyitottabb és kalandozóbb természetéről diskurálni, de hogyan is függ össze ez a két fogalom? Tényleg egyfajta „párkapcsolati, házassági prevenció” az elköteleződés előtti hódítási hadjárat?

Miből táplálkozik a férfi hűsége?

Azt gondolom, bármilyen értékről is beszélünk, annak csak úgy adhatunk értelmet, ha lehetőségünk van az ellenpont megélésére, megvalósítására is. Magyarul: akkor lehetek önzetlen, ha közben választhatom az önzést is, úgy válhatok bátorrá, ha gyáván is viselkedhetek, és persze hűségessé is csupán úgy alakíthatom jellemem, ha egy időben akár meg is csalhatom a partnerem (nem feltétlenül csak szexuálisan, de általában ezt hangsúlyozzuk ki). Mielőtt bárki félreértené: itt most a választási lehetőségről van szó, hogyan döntünk, minek a függvényében.

Ezért nem tartom óriási teljesítménynek azt, ha egy férfi például „kényszerből” lojális, ergo nem jut hozzá más jelöltekhez, vagy fél szeretőt tartani, egyéb utakon járni. Válassza a hűséget azért, mert számít neki az, hogy apaként, családfőként hiteles maradhasson, vagy, mert tiszteli a feleségét, esetleg, mert csak így tud a gyermekei szemébe belenézni. De ne azért, mert példának okáért „jaj lesz neki, ha kiderül és utána senki nem áll majd szóba vele”. Ekkor nem szolgája egy értéknek, csupán rabszolgája. Ha a férfias szolgálatra gondolok, az önként vállalt, nem pedig kényszermunka. Ugyanígy a választás szabadsága ad értelmet egy kapcsolati értéknek is. A felelősség vállalásának akkor lehet létjogosultsága, ha szabadságomban áll dönteni valami mellett vagy akár ellenében is. Ehhez külső és belső tér egyaránt szükségeltetik (hiába nincs rajtam egy, a környezetemből származó elvárás terhe, ha közben belül gátolt vagyok abban, hogy megéljem, amit szeretnék). Egy kapcsolati érték esetén mindez úgy néz ki, hogy: „megtehetném veled, de nem teszem.”

Épp ezek miatt gondolkodtatott el az, miért annyira divatos kulturális, kollektív magyarázatot alkotni annak az életstílusnak, mely szerint valaki nem kívánja önként vállalni a hűség értékét a „jövőbeli, potenciális nagy igen” előtt? Ha egy férfi ki akarja elégíteni az individuális szükségleteit (egyszerűbben fogalmazva: csajozna agyba-főbe), azt mi értelme megideologizálni azzal, hogy „jó, ha ezt akkor teszi, amikor szingli, mert bezzeg, ha megházasodik, vagy társa lesz, akkor majd nem fogja keresni ezeket az impulzusokat?”

(Nem akarom kizárni a kivételeket: biztos van olyan, aki a szó „klasszikus” értelmében lehiggadt, de ezt az állapotot szerintem nem a korábban megszerzett skalpok száma és puszta hedonista nyeresége okozta, hanem a tapasztalatok során létrejött felismerések, melyek az értékrend megváltozását hozták magukkal).

Mit állít a tudomány?

Az derül ki, hogy a felnőttkor elérése és az első házasság vagy élettársi viszony megkezdése között „szerzett” szexuális partnerek magas száma egyértelműen növeli a hűtlenség házasságon belüli valószínűségét. Tehát, mondhatjuk: a „kiélés” ebben a vonatkozásban nemhogy segít, még ront is a helyzeten.

Tehát azt szeretném ezzel alátámasztani, hogy mennyire elvetendő vágy az, ha egy férfi több nővel is szeretne szexuális élményeket szerezni? Nem, korántsem gondolom így. Elismerem azt, hogy az erotika, a szexualitás rejti magában az élet misztériumának és élvezetforrásainak a legnagyobb kincsestárát. Minden nő máshogy vonzó, kívánatos, minden csók, szeretkezés a maga nemében egyedi. De érdemes közben tudatosítani azt is, hogy a férfi „hűségét” nem ez okozza.

Meglepően hat a fentebbi információ?

Mi eredményezheti mindezt?

Hogy a társválasztási szempontjaink egy idő után elszemélytelenednek? Vagy hogy megváltozik a szexualitással összefüggő hitrendszerünk, netalántán a szokásaink? Függővé válunk a trófeák újdonságérzetétől és jutalomértékétől? Egy idő után akár megtanulhatunk „nem kötődni” a kapcsolatainkban. Ez lesz a természetes mintánk, hogy nem tartozunk igazán senkihez, csupán arra a néhány pillanatra, órára, amíg biológiai szükségleteink gyorsan kielégülést nyernek. Azt gondolhatjuk, hogy a függetlenség erény, miközben összekeverjük az autonómiával. Előbbi nélkülözi az együttműködést, utóbbi azzal együtt értelmezhető csak. Ha senkitől nem függünk, senkihez nem is tartozunk.

Vagy az mindennek a mozgatórugója, hogy a személyiségünk pszichopátiás vonásokkal gazdagodik? Tudományosan igazolt, hogyha egyéni tényezőket keresünk a „csalfa” viselkedés mögött, akkor a lelkiismeretesség alacsony szintje mindenképp ide tartozik (nőknél is).

És mi újság az elköteleződéssel? Valóban az van, amit Marcus állít? Szóval, ahogy egyre több nő fejét csavarja el egy férfi, ezzel párhuzamban lineárisan nő az elköteleződési szándéka, még egy nap furcsa fény villan fel a fejében, lefőzi a reggeli a kávéját és a tükör előtt állva borotválkozás közben a nagy semmiből kijelenti, hogy „na, ennyi elég volt, jöhet a házasság!”

Sajnos a kutatások ezt a meggyőződést sem igazolják. Az ellenkezőjét viszont annál inkább, miszerint is: minél több futó viszonyunk van az első oltár előtti „igen” előtt, annál jobban csökken az elköteleződési hajlandóságunk. De ne győzzön meg minket ez a kijelentés, vizsgáljuk meg az összefüggést a másik oldaláról is: logikusnak tűnhet az, hogy aki alapjáraton gondban van elköteleződését illetően, jellemzőbben választhat szeretői, alkalmi kapcsolatokat és látszólag „tartalmatlanabb” légyottokat.

Az szintén bizonyított, hogy minél korábban köt valaki házasságot, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy hűtlenné válik. Mielőtt bedőlnénk ennek a szépnek hangzó bölcsességnek, időzzünk el egy pillanatra ennél a kijelentésnél is. Mert, hogy ez sem támasztja alá a „férfi élvhajhászatának” feljebbvalóságát fiatalabb korban a hűséges hozzáállással szemben. Értelmesebbnek tűnik arra hivatkozni, hogy a túlzottan korai, adott esetben kiforratlan párválasztási preferenciák, ötvöződve a sokszor már tinédzserkorban vagy felnőtt testben kamasz lélekkel elinduló szerelmi kapcsolatokkal, okozhatnak a későbbiekben bizonytalanságokat. Anno összejöttünk, megszoktuk egymást, de identitásunk megtalálásának idejére felismertük azt, hogy mások vagyunk, és mégsem ugyanazt keressük. Lehetséges ilyen? Szerintem igen.

Mit tehet akkor Péter? Vágjon bele a nők esztelen hajkurászásába? Tegye, ha ehhez van kedve és vállalja ennek minden következményét, csupán ne hivatkozzon arra a tévképzetre, amit Marcus állít, amely alapján személyiségünk a légyottoktól spontán módon fejlődik, és egyszer csak beér az elköteleződésre és a hűséget gyakorolni tudó szintre, ami után sosem jut többé eszünkbe benézni más hölgyek szoknyája alá?

Lázár Gergely pszichológus

Weboldal: www.gery.hu

A szerzőről:

Pszichológus vagyok. Akarok róla beszélni?

Bizony. Sőt, részletezem is picit, hogy miből állnak a napjaim. Egészséges (nem patológiás) emberekkel végzek tanácsadási tevékenységet, életvezetési témákra fókuszálva. Munkám során többféle segítői módszert is alkalmazok (némelyiknek egészen furcsa neve van, úgyhogy le se merem írni). Vállalkozásom mellett főállásban iskolapszichológusként dolgozom, mely során rengeteg nevelést, konfliktuskezelést érintő szituációval kerülök szembe. Időnként még Bercikét is kimentem a tanterem és a pedagógus „éles karmai” közül, ha éppen úgy érzi, megtámadták az űrlények a Föld nevű bolygót.

És akkor mit keresek itt?

A Férfiak Klubja küldetését olyan írásokkal és audiovizuális anyagokkal szeretném támogatni, amelyek a komfortzónájukból kilépni hajlandó, még fiatal felnőtt és kamaszkorban lévő fiúknak, férfiaknak szólnak elsősorban, akik kutatják önmagukat és helyüket a világban. Tanácsadóként idősebb korosztállyal (sőt, még nőkkel is!) foglalkozom, de szerepem, vállalt feladatom a Férfiak Klubja közösségében elsősorban a 14-30 éves réteg megszólítása lesz. Az írások célja nem a gúnyolódás és a rosszindulat, hanem a témák könnyed és ironikus megfogalmazása, természetesen megajánlva a fejlődés lehetőségét is.

A stílust kissé regényszerűnek álmodtam meg, folyamatosan formálódó karakterekkel és történetekkel (melyek jó részét nem kitalálom, hanem a valóságból, a környezetemből, vagy a munkámból merítem). A kockázatok és mellékhatások elkerülése érdekében, csináld nyugodtan tovább, amit amúgy is szoktál.

Fotók: www.gaelfortier.com via Foter.com / CC BY-NC-ND

Oliver Degabriele via Foter.com / CC BY-NC-ND

25621 via Pixabay.com

D.u.m.b Robo/BAKErsville via Foter.com / CC BY-ND

_william via Foter.com / CC BY-SA

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk