Ki vágja el a képzeletbeli köldökzsinórt? Ha senki, akkor nekem kell

Megtörténik-e manapság az anyáról, szülőkről való leválás? És nem az elköltözésre gondolok, hanem az érzelmi leválásra…

Megtörténik-e manapság az anyáról, szülőkről való leválás? És nem az elköltözésre gondolok, hanem az érzelmi leválásra. Az egyik tanárom mondta egyszer, hogy szükség van a szülők és gyerekeik közötti konfliktusokra, a kamaszkori lázadásra, mert ez a fejlődés jele, jobbak akarnak lenni, „jobban akarják tudni”, ki akarják nyilatkoztatni, mit szeretnének, kifejezésre akarják juttatni, kik ők. És ez így van rendjén. De nem általánosítva akarok erről a témáról írni, hanem a saját megközelítésemből. Őszintén, de név nélkül, mert senkit sem szeretnék megbántani, ha esetleg a hozzátartozóim közül olvasná ezt valaki. Édesanyám és én jobarátok vagyunk, sok mindent elmondunk egymásnak, megbeszéljük még most is a problémákat, pedig harmincéves vagyok. Mindig ellát egy-egy jótanáccsal, elmondhatom neki, mi aggaszt, milyen nehézségeim vannak. De vajon ez tényleg jó? Volt egy kevés idő (néhány hét, talán egy hónap), mikor magamra voltam utalva. Magam kellett megoldjam a gondjaimat, nem volt annyi időm sem, hogy mással megvitassam. Akkor éreztem először, hogy vagyok. Létezek. Hogy támaszkodhatok magamra. Olyan képességeket fedeztem fel magamban, mint az éles figyelem, fókuszálás, a jelenben való élés. Amikor tudom, hogy támaszkodhatok másra, elengedem magam, mint a gyermek, aki tudja, ha az édesanyja vagy az édesapja fogja a kezét, foglalkozhat mással, úgy is a szüleje „gondolkodik” helyette, vezeti őt, nem kell azzal törődnie, mikor megy át a zebrán, mert vezetik, megoldják helyette a dolgokat. Valahogy így érzem magam. Tudom, hogy a szüleim mindig ott lesznek, és ez jó... De vajon a fejlődésemet szolgálja? Attól tartok, nem. Lehet, el kellene válasszam a két dolgot. Mármint a saját életemet, amit irányítok, és a szüleimmel való kapcsolatot. De sokszor ez nem megy. Mert csak megkérdezik, mit csináltam, mivel foglalkozok, és akkor előjönnek a megoldandó feladatok. Amikhez aztán elmondják a tanácsaikat, hogyan csináljam meg, ők hogyan tették, pedig mondtam már többször, hogy megoldom, tudom, mit kell tennem, tudom, hogyan akarok élni. Lehet, ezzel nincs is probléma, mert aki szereti a másikat, mindig a legjobbat akarja neki, és szóval, tettekkel segít. De ez minden esetben jó? Nem hiszem. Minden nap beszélgetünk, sokszor már nincs is téma, csak egyszerűen azért, hogy tudják, rendben vagyok-e. Mint amikor lent játszottam a barátaimmal gyerekkoromban, és ki-kinéztek az erkélyről a szüleim, hogy jól vagyok-e, nem történt-e semmi baj. Azt érzem, hogy folyamatosan ott vannak a szüleim mellettem – nem fizikailag, hanem a folyamatos jelenlétükkel telefonon és neten. Jónak tartom, hogy mellettem vannak, mert biztosan élnek olyanok, akiknek nem voltak ott a szülei, és akik most esetleg felháborodnak, „ha én azt tudnám, mennyire rossz…” De én nem erről beszélek. Nagyon hálás vagyok, hogy vannak, és mind a mai napig igyekeznek segíteni, tanácsot adni, de kell legyen egy olyan időszak, amikor hosszabb ideig magamra vagyok utalva. Amikor nem beszélünk annyiszor, amikor nem érzem azt, hogy ott vannak, mint támasz, amikor nem beszélünk minden nap akár többször is, amikor nem akarnak segíteni, amikor csak én vagyok, amikor csak magamra számíthatok. Lehet, későn „ébredtem fel”, de valakinek el kell vágnia a képzeletbeli köldökzsinórt. És ez természetes, hogy fáj, nem értik, és talán soha nem is fogják, de a fejlődésemet szolgálja.

Egy harmincéves, egyedülálló férfi

Cikkajánló: Nem tudok kiállni magamért – Apahiányos társadalom 1.
További cikkekért kattints rovatcímeinkre: A férfi útjaAz FK Női Támogatói Köréből (női szerzőink írásai), Férfiérték történetekKörkérdés (interjúk), Férfiegészség.

Fotó: Eugene Chystiakov on Unsplash

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk