Lavinaálló házasság – egy gyenge film és egy jó könyv közös margójára

Mihalec Gábor Viharálló szerelem című könyvét olvasva újra eszembe jutott az előző hétvégén nézett, témája szerint ígéretesnek ígérkező, de sajnos a színészi játék, s talán a forgatókönyv miatt is igencsak harmatosra sikerült Lejtmenet című film, a Lavina című svéd–francia alkotás amerikai változata. A film a gyengeségre ellenére napokig nem hagyott nyugodni, hogy aztán a páros megküzdésről és a párkapcsolatok „viharállóságáról” szóló könyv olvasása közben újra felbukkanjon és elgondolkodtasson. Mármint nem a film maga, hanem a filmbeli párkapcsolati alaphelyzet és az a kérdés: vajon én mit tennék hasonló helyzetben.

A film története nagyon röviden (és csak a téma kedvéért): Pete és családja az Alpokban tölt pár napot, hogy kiélvezzék a síparadicsom adta örömöket. (A járvány miatt elmaradt szokásos síelés hiánya okán már akkor megérintett a film, amikor még csak a hatalmas hófödte osztrák sípályákat mutatták.) Az idillinek tűnő pihenésnek egy hatalmas lavina vet véget, amiről utólag ugyan kiderül, hogy irányított volt és senki sem sérült meg, ám a túlélés feletti örömet erőteljesen beárnyékolja az a felismerés, hogy ebben a nehéz helyzetben a férj olyan arcát mutatta, ami sokkolta a családját, vagyis feleségét és két fiát. Ugyanis amíg az anya első gondolata és tette az volt, hogy gyermekeit megóvja, a férje a saját bőrét (és mobiltelefonját) mentve elfutott a lavina elől. A jelenet természetesen túlmutat a lavinán és az utazás hátralévő részére erős hatással bír, hiszen Pete és felesége, de még a fiaik is kénytelenek átértékelni az életüket, kapcsolatukat. Erre viszont nem azonnal kerül sor, mert a férj sokáig hárít: először bagatellizálja a történeteket, majd amikor felesége – a férj az előle eltitkolt meghívására érkező barátai előtt – szembesíti a történtekkel, akkor egyszerűen letagadja. Csak több nap múlva ismeri be, hogy felesége igazat mondott, ő pedig óriási hibát követett el azzal, hogy magukra hagyta őket, ráadásul nem vállalta fel tettét. De Petenek még ekkor sincs fogalma arról, hogyan hozhatná helyre az egészet és állíthatná magát vissza az apa és a férj szerepébe. Végül ezt is csak a feleség segítségével sikerül megoldania, aki eljátssza, hogy megsérült, a férje pedig a fiúk szeme láttára látványosan megmenti.

Hát, nem tudom. Nem ismerem a film eredeti változatát, csak remélni tudom, hogy ott a férfi a film végén magától rájött, hogy mi a dolga. Az amerikai változat befejezése számomra egyáltalán nem megnyugtató; úgy éreztem, ez a férfi még sokáig nem fogja megtalálni a helyét a családjában. Merthogy a lavina elöli futás tulajdonképpen csak egy tünet volt, hiszen sok más árulkodó jele is volt az ő érzelmi jelenléte hiányának, amit még a fiai is észrevettek és szóvá tettek: „Apa, olyan mintha nem szívesen lennél itt velünk.”  Ilyen jelek például az állandó telefonon lógás, mások életörömeinek irigylése, apja nyolc hónappal azelőtti halálra való hivatkozása, hogy miért olyan zaklatott (?) a lelkiállapota, a fiaival való sete-suta beszélgetések, nyitottsága a flörtölésre, extrém sportok és bulizós helyzetek keresése, stb. Az volt az érzésem, hogy ebben a filmben a férfi tulajdonképpen egy nagyra nőtt gyermek, akire  – jogász végzettségű és talán ebből adódóan időnként túlságosan is kioktatóan kommunikáló, de férjénél nyilván érzelmileg sokkal érettebb  – felesége nem tud partnerként tekinteni, még ha akarna sem. (Az más kérdés, hogy valóban akart-e, bát nekem az volt érzésem, hogy igen. Ugyanakkor elismerem: egy ilyen feleség elvárásaink megfelelni nem lehet könnyű.)

Mivel ebben a filmben tényleg nagyon szerencsétlen flótás a főszereplő, eleinte nehéz volt ráhangolódnom arra, hogy hasonló helyzetbe beleképzeljem magunkat. De amint sikerült a szerintem túlzásba vitt bénázástól eltekinteni és eszembe juttatni olyan helyzeteket, amelyekben csalódtam a férjemben, onnantól viszont izgalmas gondolkodás vette kezdetét. Vajon én mit tettem volna? Hiszen mindannyian szeretnénk azt hinni, hogy jól reagálnánk egy ilyen helyzetben, de azért csak ott motoszkál bennünk a kérdés: mi van, ha mégsem? Csalódnánk önmagunkban? Nőként és anyaként nagyon nagy valószínűséggel ugyanazt tettem volna, mint a feleség: védem a gyerekeimet és várom, hogy a férjem is ugyanezt tegye. Számomra a kérdés tehát inkább az: mit tennék, ha ilyen mértékben megrendülne a bizalmam a páromban? Csalódnék benne? És ami ennél még égetőbb kérdés: elfogadható-e, megbocsájtható-e a férj tette, mint ösztönös cselekvés? Lehet-e becsülni egy ilyen embert (apát, férjet, férfit)? Vajon fel tudnék-e rá nézni ezek után? Lenne-e még tekintélye a gyerekeink előtt? Váláshoz vezetne, vagy inkább annak tudatosításához, hogy bár szerethető ember a férjem, de nem lehet mindenben számítani rá? És vajon ez lenne az „elég jó férj” kategória?

Ezeken gondolkodtam a saját, hasonló – messze nem lavinás mértékű, de időnként előforduló, kisebb-nagyobb súlyú – eseteinket újraelemezve. És arra jutottam: nincs univerzális válaszom, még egy adott férfi cselekedeteit illetően sem. Mindig az adott helyzettől (és némileg a saját lelkiállapotomtól is) függ, hogy a másik hozzáállását, konkrét cselekedetét hogyan ítélem még nőként, feleségként, anyaként. Ami esetleg univerzálisnak mondható talán az, hogy semmi nem csak fekete és fehér. Bár gyerekként, huszonévesen és néha még később is gondolkodtam így, negyven felett már határozottan nem értek egyet azzal – ahogy egyébként a filmbéli feleség sem –, amit a férj barátjának a harmincéves, gyermektelen barátnője mondott: „Ha az én párom így viselkedett volna, én biztosan kirúgtam volna. Ez fekete-fehér ügy.” Azt gondolom, hogy semmi nem fehér-fekete ügy, az emberi viselkedés és a párkapcsolat semmiképpen, és ha egy családról van szó, ahol gyerekek is vannak, akkor ott még kevésbé engedhetjük meg magunkat az ilyen jellegű kategorikus kijelentéseket.

Míg ezeken gondolkodtam, több régi sebemet újra fájni éreztem, persze sokkal kevésbé erősen, mint akkor, az adott csalódást okozó helyzetben. És utólag nagyon örülök, hogy az összes eddigi helyzetünk olyan volt, hogy meg tudtam bocsájtani, túl tudtunk lépni rajta. Volt, hogy egyedül magamban elintéztem; volt, hogy a férjemmel megbeszélve rágtuk a témát addig, amíg mindkettőnk számára megnyugtató pontra nem érkeztünk; és volt, amit csak szakember tudott feloldani bennünk. Tehát arra a kérdésre, hogy én mit tennék, a válaszom: nagyon nem szeretnék ilyen helyzetbe kerülni, de nagyon szeretnék képes lenni megbocsájtani neki, ha előállna egy hasonló. De hogy valóban képes lennék-e rá, azt nem tudhatom, csak remélhetem.

Elgondolkodtam azon is: mi van, amikor a férfi, férj csalódik a feleségében, a nőben? Hiányoltam ezt a tükörhelyzetet a filmből, azért is, mert így viszonylag egyoldalú volt az alaphelyzet, és mert talán úgy könnyebben lehetett volna megoldáshoz jutni. Igaz, az nem feltétlenül életszerű, hogy a párok egyszerre okozzanak csalódást egymásnak... Vagy mégis? Lehet, hogy az egyikünk csalódást okozó cselekedete a másikunkban is kivált egy ösztönszerű, csalódást okozó reakciót, amit később ő is megbán? Tulajdonképpen a filmben is volt erre lehetősége a feleségnek, de ő úgy döntött (szerintem helyesen), hogy nem él vele. Hiszen két fájó sebet begyógyítani még nehezebb, mint egyet – még akkor is, ha így „kvittek” lettek volna.

Eddig jutottam a filmmel kapcsolatos gondolataimmal, amíg Mihalec Gábor könyve a kezembe nem került és nem kaptam tőle szakmai válaszokat a kérdéseimre, ami azért megnyugtatóbb volt, mint amire én jutottam. Érvelését nagyrészt már olvastam, sőt hallottam korábban személyesen magától Sue Johnsontól is, de jó volt újra felidézni: „A legtöbb veszekedés valójában nem más, mint az érzelmi eltávolodás elleni tiltakozás. A konfliktusok és a gyötrelmek mélyén a párok azt kérdezik egymástól: Számíthatok rád? Rád bízhatom magam? (…) A lényeg, hogy lássunk a párunk pillanatnyi magatartása mögé, és fedezzük fel a mélyben húzódó vágyait. Ugyanez érvényes saját magunkra is!”. És még egy gondolat, ami segített választ adni az előző kérdéseimre: „Amikor csalódunk a társunkban, akkor a „belső hang”, vagyis a pillanatnyi érzelmeink nagyon önző dolgokra késztetnek minket. Ha az önazonosság jegyében minden ilyen késztetésnek teret engednénk, akkor nagyon sok kárt okoznánk lelkileg magunk körül. (…) Viharban az legyen a jelszavunk, hogy nem azt teszem, ami jólesne, hanem ami a helyes.” És az biztos, hogy nem helyes, ha fekete-fehéren megszabadulok a páromtól, esélyt sem adva az újrakezdésre neki, a házasságunknak és a családunknak. Ugyanakkor fontos tudatosítanunk: a kapcsolatunkat erőssé, viharállóvá tenni – jelen esetben lavinaállóvá – tanulható készség, amit viszont nem a „viharban”, hanem „viharmentes” időszakban kell tanulni, gyakorolni.

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

Fotók: flickeringmyth.com

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk