Megküzdés az újtól és ismeretlentől való félelemmel. Az első telefonbeszélgetés és találkozás az apámmal – Apahiányos társadalom 7.

Cikksorozatunkban az apa nélkül felnőtt fiatal férfiak és nők nehézségeire, megpróbáltatásaira fordítjuk a figyelmünket, melyben Nagy Zsolt közgazdász, mentálhigiénés szakember van segítségünkre mélyen megélt, személyes tapasztalatainak megosztásán keresztül. Hetedik rész.

2015. szeptember 14. hétfő volt, és már egy hét telt el az apámnak megírt első levelem elküldése óta. Este értem haza táncóráról, hobbi szinten latin és társastánccal foglalkozom. Szeretem a táncot, mert a zenén keresztül gyógyír testnek és léleknek. Szóval, későn este értem haza ezen a szeptemberi napon és legnagyobb meglepetésemre egy ajánlott szelvény várt a postaládámban. Először nem is gondoltam, hogy kitől is érkezhetett ajánlott küldemény, csak amikor tüzetesebben megnéztem a papírt, akkor láttam, hogy a feladó helyén az apám neve áll. A küldeményt csak másnap este tudtam átvenni a kerületi postán. Nem tudom elmondani, addig mennyi gondolat és történet játszódott le a fejemben a levél tartalmát illetően. Elég sok időm volt arra, hogy mind a kétféle eshetőségbe – mind az elutasításba mind pedig a pozitív fogadtatásba – bele tudjam élni magam a nap folyamán. Egész nap tele voltam várakozással, kíváncsisággal és egyben aggodalommal és félelemmel is. Tudtam, hogy a délután folyamán valami olyan dolog fog történni velem, amire közel 30 éve várok. Hallani fogok az apámról. Természetesen nem tudtam, hogy mi lesz a tartalma, de mégis jó volt azt tudni, hogy olvashatom majd a szavait, szóljanak azok bármiről. Mérföldkő volt ez a levél kettőnk kapcsolatában. Mondhatni, ez volt a mi első közös ügyünk. A mi első közös kommunikációnk.

Délután pedig elérkezett a várva várt pillanat és eljutottam a postára. Átadtam az ajánlott szelvényt az ügyintézőnek és hamarosan már a kezemben is tarthattam az apám válaszlevelét. Éreztem, hogy ez sorsdöntő pillanat számomra, ami nagy hatással lesz a jövőmre. Tartottam a kezemben a borítékot és egyszerűen nem mertem felbontani. Féltem megnézni, hogy vajon miről szólhatnak azok a sorok. Vajon örült a megkeresésemnek, kellek neki és vajon a történet tovább folytatódhat-e vagy mindennek vége lesz és szertefoszlik az az álom, hogy az apámmal elinduljunk az apa-fia kapcsolat felépítésének az útján?

A levél felbontása körüli érzéseim és a levél sorainak olvasása örökre beleégett az emlékezetembe. Lüktetett a szívem és remegtem a lábam az izgalomtól és a félelemtől. Vettem egy nagy levegőt, kibontottam a levelet és elolvastam. Egyszer-kétszer-háromszor. Nagyon kedves hangvételű írás volt, melyből egyértelműen kirajzolódott számomra, hogy az apám örül annak, hogy megkerestem és ő is szívesen felvenné velem a kapcsolatot. Nagyon jó érzés volt ezt olvasni, és átélni is. Átélni azt, hogy kellek az apámnak és a válásukért nem én vagyok a hibás, a felelős. De itt kell azt is megjegyeznem, hogy azért nehezen tudtam azt elhinni, hogy a választ valóban az apám írta. Hiszen a levél stílusa és tartalma nem volt összhangban azokkal a gondolatokkal és információval, amit eddig a rokonságban több oldalról is hallottam róla. Nehéz volt ennyire sok, egymástól eltérő információból valami koherens tartalmat kiolvasni és tisztán látni.

A levélében szerepelt egy telefonszám is, az apám megadta a számát. Megírta, hogy szívesen felhív, ha megadom neki az enyémet. Kedves gesztus volt ez a részéről, de úgy éreztem, hogy nem állok még készen arra, hogy telefonon beszéljünk. Pár napon belül elküldtem neki a válaszlevelemet és a levelemben megírtam, hogy ahhoz, hogy a telefonszámomat megadjam, több időre és bizalomra van szükségem.

Eltelt egy, majd két hét a levelem elküldése után és egyre csak vártam a válaszlevelét, ami nem érkezett meg. Majd jött megint egy majdnem teljes hét de választ még mindig nem kaptam. Kezdtem egyre türelmetlenebbé válni és kétségbe esni, hogy vajon miért késhet a levél. Vajon megijedt valamitől és meggondolta magát a velem való kapcsolatfelvételről és mégsem szeretné, ha újra beszélnénk? Minden nap reménnyel telve nyitottam ki a postaládámat, bízva abban, hogy talán majd ma ott fog várni az apám második levele. Majd minden egyes esetben, amikor láttam, hogy a láda üres, csalódottan zártam azt vissza. És csak vártam és vártam a válaszát, már harmadik hete...

Sokszor átfutott a fejemben az a gondolat is, hogy lehet, mégis fel kellene hívnom azt a telefonszámot, ami az első levelében szerepelt és ezzel sok kérdésemre rögtön választ kaphatnék. Többek között például arra is, hogy valóban az apám írta-e a válaszlevelet. De éppen ez volt az, ami miatt nem volt kellő bátorságom őt felhívni. Végül október 10-én szombaton elővettem a levelét és kiírtam a számát.

Írtam délelőtt az apámnak egy sms-t, hogy ne érje őt teljesen váratlanul, de délután kettőkor szeretném felhívni. Az üzenetemre sem érkezett válasz, de ekkor már eltökélt voltam... Azonban ahogy közeledett a délután két óra, úgy lett egyre kevesebb az erőm. De nem akartam mostmár megfutamodni a hívás elől. Ismét mellém szegődtek a már ismerősnek mondható érzéseim – a hidegrázás, félelem, remegés és kétségek – melyek már a levél átvételének pillanatában is társaim voltak. Féltem attól, hogy vajon felveszi-e a telefont egyáltalán. Ha igen, mit fogok mondani? Hogyan fogom szólítani? Vajon milyen lehet a hangja? Mit mondok majd neki? Vajon ő mit fog mondani? Ki és mivel kezdi majd a beszélgetést?

Végül elérkezett a délután kettő óra. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna, amikor lenyomtam a tárcsázás gombot, annyira tisztán él bennem az a nap. Hallottam, ahogyan kicseng a telefon. Csengetett egyet, kettőt, hármat, négyet, ötöt és semmi. Senki nem vette fel. Na, ezt már nem is fogják felvenni – gondoltam magamban, amikor a hatodik csöngésre valaki felvette. Beleszóltam. – Szia! Zsolti vagyok... Az apám volt a vonal másik végén. Ő is beleszólt a telefonba. Nagyon nehéz szavakba önteni mindazt az érzést, amit akkor megéltem azáltal, hogy hallottam újra a hangját közel 30 év után. Egyszerre volt megható, katartikus, felszabadító, örömmel és félelemmel teli. Negyedórán keresztül beszélgettünk. Alap dolgokról. Mint két ismerős... Elmondta, hogy nagyon örül annak, hogy megkerestem, és hogy szívesen látna élőben is. Legbelül azt éreztem, hogy egy személyes találkozóhoz nekem még biztosan időre van szükségem, de én sem akartam ettől azért teljesen elzárkózni sem. 

Azzal, hogy egy újabb lépést tettem meg az apám felé, több szempontból is megkönnyebbültem és úgy gondolom, ezen keresztül tovább folytatódhatott a már korábban elkezdett sebfertőtlenítési és gyógyulási folyamat. Természetesen volt bennem jócskán félelem a későbbiekkel kapcsolatban, hogy mi hogyan fog alakulni, és persze tartottam az újabb csalódástól is. De úgy voltam vele, hogy menni kell előre, bízni és hinni a jóban. Úgy gondolom, hogy mindenki megérdemel egy újabb lehetőséget. 

Telt múlt az idő, levél levelet követett és havonta legalább egyszer beszéltünk egymással. Idő közben az apám egyre többször vetette fel azt, hogy mikor találkozunk már személyesen. Úgy éreztem, hogy erre én még nem állok készen. Nem tudtam, hogy a személyes találkozás mit is válthat majd ki belőlem. Ezért több ízben, lelkészi beszélgetésekben és az egyéni terápiás önismereti alkalmakon is próbáltam minél több oldalról „ránézni” az első találkozásra, annak lehetséges párbeszéd vonulataira és mindarra, amit ez az új helyzet kiválthat belőlem. Már lassan egy éve beszéltünk az apámmal, de személyes találkozásra nem került sor. Egészen 2016. augusztus végéig. Amikor egy verőfényes szombat reggel egy hirtelen elhatározásból kifolyólag eldöntöttem, aznap leutazom hozzá vidékre. Reggel fél kilenc volt, én Budapesten voltam. Felhívtam és megkérdeztem, hogy ráér-e aznap kora délután, mert szeretném meglátogatni. Elértem a  10 órás vonatot és 3,5 óra alatt leutaztam hozzá. Mielőtt a vonat beérkezett az állomásra, a már korábbról jól ismert érzéseim újra jelentkeztek: remegtem az izgalomtól és a félelemtől...

Leszálltam a vonatról, megtörtént az első találkozó. Szép volt. Egy padra ültünk le beszélgetni a közeli parkban. Beszélgetni a múltról, miértekről, jelenről és a jövőről. Jó volt. Ott döntöttem el, hogy ami az anyám és az apám közötti korábbi konfliktusos időszak volt, azon én szeretnék túllépni. Mert az az ő döntésük volt és az ő életük. Ez pedig az én döntésem és az én életem. Azaz nem a múlt sérelmeire szeretném a fókuszt helyezni. Természetesen a sebeket be kell gyógyítani és nem is akarok úgy tenni, mintha mindent elfelejtenék, amit apám hiánya okozott. Viszont az is biztos, hogy inkább a kapcsolatot és azt a lehetőséget nézem, amit az élet adott, és amivel megpróbálok élni. 

Nagyon fontos, merjünk hinni abban,  hogy az emberek és helyzetek változhatnak és változnak is. Sokszor beleragadunk kilátástalannak tűnő helyzetekbe, amelyek valójában nem is annyira kilátástalanok, csak mi tesszük őket ilyenné azért, mert félünk. Félünk az újtól, az újhoz vezető úttól és a változástól. Holott csodákra vagyunk képesek, ha képesek vagyunk hinni a változás lehetőségében.

Várlak benneteket szeretettel jövő vasárnap is – akkor folytatjuk a történetet.

Nagy Zsolt

A cikksorozat részei:

Ha hiányzik a férfiminta… Egy személyes vallomás – Apahiányos társadalom (bevezető)

Nem tudok kiállni magamért – Apahiányos társadalom 1.

Nem kellek senkinek… – Apahiányos társadalom 2.

Párkapcsolati buktatók. Miért lettem „nyomulós pasas”? – Apahiányos társadalom 3.

Párkapcsolati kudarcok. Hol van a biztonság? – Apahiányos társadalom 4.

Miért félek az apámmal való találkozástól? – Apahiányos társadalom 5.

A levél, amire 28 évet vártam – Apahiányos társadalom 6.

Megküzdés az újtól és ismeretlentől való félelemmel. Az első telefonbeszélgetés és találkozás az apámmal – Apahiányos társadalom 7.

Nagy Zsolt elhívatott segítő, mentálhigiénés szakember és gyászcsoportvezető. Segítő beszélgetéseket tart és a közeljövőben gyászcsoportok indítását tervezi Budapesten. Alapvégzettségét tekintve közgazdász, és a segítés mellett önkéntes rádiós műsorvezető, előadásokat tart család témában és elterelő csoportot vezet fiatal kábítószer-fogyasztóknak. Facebook oldalán és szakmai weboldalán (www.lelkiegeszseg.zsoltnagy.net) keresztül jobban megismerhetitek őt és ezeken az oldalakon keresztül elérhetitek, ha meghallgatásra vágytok, vagy szeretnétek ránézni életetek bármilyen kérdéses területére, fájdalmas veszteségére. Mottója: „Észrevenni, megérteni, elfogadni és szeretettel kísérni.”

Fotók: Man photo created by freepik - www.freepik.com

Gerhard Gellinger képe a Pixabay -en.

pixel2013 képe a Pixabay -en. 

Free-Photos képe a Pixabay -en. 

Free-Photos képe a Pixabay -en. 

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk