Miért félek az apámmal való találkozástól? – Apahiányos társadalom 5.

Cikksorozatunkban az apa nélkül felnőtt fiatal férfiak és nők nehézségeire, megpróbáltatásaira fordítjuk a figyelmünket, melyben Nagy Zsolt közgazdász, mentálhigiénés szakember van segítségünkre mélyen megélt, személyes tapasztalatainak megosztásán keresztül. Ötödik rész.

Mint ahogy arról már korábban is írtam, nagyon sokáig úgy tekintettem az apámra, mintha ő már nem élne. Utólag azonban rá kellett jönnöm arra, hogy mindez csak egyfajta védekezés volt a részemről. Védekeztem, és minél mélyebbre szerettem volna eltemetni magamban azt a fájdalmat és bánatot, amit az okozott, hogy az apám 29 éven keresztül nem volt jelen az életemben.

Sokáig hárítottam magamban ezt az érzést és féltem is szembenézni azzal, amit a hátizsákomba pakolt az élet. Hogy van egy apám, aki gyerekként elhagyott és már közel 3 évtizede nincs vele semmi kapcsolatom. Folyamatosan arra vártam, hogy hátha majd egyszer csak ő fog megkeresni. De ez mindig csak álom maradt. Lehet, hogy keresett, csak eltiltottak tőle. Lehet, hogy nem is keresett, de sokat gondolt rám. És az is lehet, nem is jutottam eszébe. Ezek mind-mind üres feltételezések, amelyek az átélt helyzetemen mit sem változtatnak, hogy ugyanis nélküle, az iránymutatása nélkül kellett felnőnöm, ami nagyon sok lelki sebet ejtett rajtam, és ahogy azt a korábbi írásaimban is olvashattuk, hatással volt a párkapcsolataimra, önbecsülésemre és az önértékelésemre is.

2014-ben, amikor vége lett egy több éves, tartós kapcsolatomnak, komolyabban elkezdtem magammal foglalkozni. Több program és emberi találkozás is egymáshoz hasonló módon, szinte kísértetiesen, de ugyanazzal az üzenettel szólított meg. Ez az üzenet pedig nem volt más, minthogy keressen fel az apámat és rendezzem vele a kapcsolatomat. Eleinte gyorsan elhessegettem magamtól ennek még a gondolatát is, és valami könnyebb megoldást szerettem volna választani a változáshoz, a sebeim gyógyítására. Ami jóval kisebb erőráfordítást igényel, mint a kapcsolatfelvétel, és ami talán kevésbé taszít ki olyan messzire a komfortzónámból. De egy idő után, amikor már tényleg minden egyfelé mutatott, és már legbelülről is éreztem egyfajta kíváncsiságot, érdeklődést arra, hogy megismerjem őt, úgy gondoltam, most már bele kell állnom a helyzetbe, akármennyire is félek tőle. Sok mindenki és sok minden mellett nagyon sok erőt adott az is, hogy tudtam, nem vagyok egyedül ezen az úton. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy Isten, az Örök Atya mindvégig ott lesz velem, átölel, és kezemet fogva átsegít a nehézségeken, ha látja, hogy erőm már fogytán.

2014 volt, amikor több pszichológiai tartalmú előadásra is eljutottam, és jobban elmélyedhettem a negativizmus-pesszimizmus sémák kialakulásának gondolatkörében. Az ekkor hallottak, olvasottak és tanultak megismertették velem, mit is jelent az életünkben negatív létjogosultságokat összegyűjteni, és ezek árnyékában leélni akár egy teljes életet. Ahogy azt Böszörményi Nagy Iván gondolataiban is olvashatjuk, minden olyan élethelyzetben, amikor valami járna az életben, amit meg kellene kapnunk a családunktól, szeretteinktől, például odafigyelés vagy szeretet formájában, de ezt nem kapjuk meg, negatív létjogosultságaink születnek. Olyan jogosultságaink, amik mögött hiányosság, fájdalom és sérülés van. Ezek olyan hiányok, amelyekkel addig járunk másokhoz, ameddig meg nem kapjuk azt, ami hiányzott.

A probléma abban nyilvánul meg, hogy olyanokon szeretnénk behajtani a hiányainkat, olyan embereket akarunk megtorolni az elszenvedett hiányunkért, akik valójában semmiről sem tehetnek. Ennek a gondolat-összefüggésnek a felismerése meglehetősen sokkolóan hatott rám és egyben nagyon meg is ijesztett. Rájöttem arra, egyetlenegy nő se lesz számomra elegendő arra, hogy az apámmal való kapcsolatomat, hiányomat pótolja és meggyógyítsa. Hiszen egyrészt nő, másrészt pedig nem is az a szerepe. Nagyon nem. Mindemellett az is letisztult bennem, én sem szeretném, hogy a leendő feleségem és a gyermekeim szenvedjenek majd attól, hogy az apámmal való kapcsolatom rendezetlen, és az apám nem törődött velem gyerekkoromban. Úgy gondoltam, miattam és a leendő családom miatt is most már tényleg kezembe kell venni ennek az ügynek a rendezését és annál kell a negatív létjogosultságaimat rendezni és a tartozásokat „behajtani”, aki által ezek keletkeztek.

Emellett egy olyan gondolat is erősen motoszkált ez idő tájt a fejemben, hogy vajon mit mondanék a leendő gyermekemnek, ha elkezdene érdeklődni a nagyapja felől. Arra jöttem rá ott, nem szeretnék majd a szemében gyáva apának tűnni, és nem akarom neki azt mondani, nem tudom, mert az apám, a te nagypapád gyerekkorom óta nem keresett, és nekem sem volt bátorságom megkeresni őt, mint ahogyan neki sem engem. Szeretnék példát mutatni és megtanítani a gyerekeimnek majd többek között azt is, hogy a körülmények változtathatók, mindössze csak kellő bátorságra és a változásba vetett hitre van ehhez szükségünk.

Mindezek mellett további megerősítéseket is kaptam, azzal kapcsolatban, hogy fel kell keresnem az apámat. Egyszer eljutottam egy több napos tanfolyamra, melyen  egy középkorú hölggyel találkoztam, akivel rögtön beszélgetésbe is elegyedtünk. Ez a hölgy arról mesélt nekem, szinte teljesen ismeretlenül, hogy ő is hasonló helyzetben nevelkedett fel, mint én és mennyire sajnálja, hogy nem rendezte az édesapjával való kapcsolatát még akkor, amikor az apukája élt. Így, hogy most már halott, sokkal nehezebb folyamaton kell átmennie a megbocsátás érdekében. Azt tanácsolta ő is, keressem meg az apám és próbáljuk meg rendezni a dolgainkat, ameddig arra lehetőségünk van.

Emellett 2014 nyara egy gyülekezeti nyári tábort is tartogatott számomra. Ebben az évben vettem először részt egy református táborban, amit a gyülekezetem szervezett, amelyben felnőttként konfirmáltam. Úgy éreztem, hogy a tábori hét témája, ami a kríziseinkkel és veszteségeinkkel való szembenézés volt, mélyen megszólított. Valahogy ebben a táborban döbbentem rá, hogy minden krízis lehetőséget is hordoz magában. Mégpedig egy új születésének, a változásnak a lehetőségét. A lényeg abban van, hogy mi hogyan is szeretnénk látni saját magunkat. Áldozatnak, akit felkap a víz és össze-vissza dobál, vagy harcos daliának, aki küzd és változtat, amin tud. De legalább megadja a lehetőséget és az esélyt arra, hogy a dolgok változzanak és megpróbál forrást fakasztani magából, a tapasztalataiból, ami tápláló és erősítő ital lehet másoknak. A táborban életem két nagy krízise rajzolódott ki előttem. Az egyik az év eleji szakításos történet volt és ezzel együtt a többéves kapcsolatom vége, a másik pedig az apatörténetem. Valahogyan egyre többet kezdtem el gondolatban foglalkozni az apámmal. Egyre többször jutott eszembe, és fogalmazódtak meg bennem olyan kérdések, hogy vajon gondol-e rám, mi lehet vele, milyen ember ő, miben hasonlítunk és miben nem, és vajon hiányzom-e neki? Minden abba az irányba kezdett el terelni, hogy lépjek.

Ebből a nyári táborból az egyik lelkész gondolatát örökre magammal vittem. A sebekről és azok begyógyításáról beszélt. Azt mondta, ha a sebes karunkra ráhúzzuk az ing ujját és így már nem látjuk a sebet, attól az még ott van. Maximum átverjük magunkat és megakadályozzuk a gyógyulást, ami lassú és fájdalmas folyamat. Nagyon sokszor tesszük ezt, pedig nagyon jól tudjuk, nem ez a helyes út. A gyógyulás ott kezdődik, hogy mélyen kitisztítjuk a sebet. Fertőtlenítünk, a probléma, a fájdalom, a seb mélyére megyünk, ami csíp, mar és sokszor nagyon fáj. De pont így tudjuk begyógyítani, ami több éven keresztül a felszín alatt gyulladt állapotban rongálta az életünket. Megéri egyszer kitakarítani azt a sebet, mert utána, amikor már begyógyult, nem fog többé fájni, viszont ha nem foglalkozunk vele, mindig megmarad az a tompa szúró, és sokszor fel is erősödő, égető fájdalomérzés. 

Mindezek az érzések, gondolatok és találkozások nagyon nagy hatással voltak rám. Eldöntöttem magamban, fel fogom venni a kapcsolatot az apámmal. De azt, hogy hogyan és miként, azt még nem tudtam ekkor egyáltalán elképzelni. Tele voltam kérdésekkel és izgalommal és egy jó nagy adag félelemmel. Ha kíváncsiak vagytok arra, hogy mi is történt még az elkövetkezendő egy évben az apám megkeresésig, és végül hogyan tettem meg az első lépést, tartsatok velem vasárnap, amikor minden kiderül.    

Nagy Zsolt

A cikksorozat részei:

Ha hiányzik a férfiminta… Egy személyes vallomás – Apahiányos társadalom (bevezető)

Nem tudok kiállni magamért – Apahiányos társadalom 1.

Nem kellek senkinek… – Apahiányos társadalom 2.

Párkapcsolati buktatók. Miért lettem „nyomulós pasas”? – Apahiányos társadalom 3.

Párkapcsolati kudarcok. Hol van a biztonság? – Apahiányos társadalom 4.

Miért félek az apámmal való találkozástól? – Apahiányos társadalom 5.

A levél, amire 28 évet vártam – Apahiányos társadalom 6.

Megküzdés az újtól és ismeretlentől való félelemmel. Az első telefonbeszélgetés és találkozás az apámmal – Apahiányos társadalom 7.

Empátia és kitartás, mint a változás legfontosabb kulcsa – Apahiányos társadalom 8.

Miben rejlik a hosszú párkapcsolatok titka? – Apahiányos társadalom 9.

Párkapcsolatok útvesztőjében: a személyes és online ismerkedés világa – Apahiányos társadalom 10.

A párválasztásaink tudat alatt megbúvó motivációi – Apahiányos társadalom 11.

Párkapcsolati buktatók az apahiány tükrében – Apahiányos társadalom 12.

Ha üres az apa helye a családi asztalnál… – Apahiányos társadalom 13.

Nagy Zsolt elhívatott segítő, mentálhigiénés szakember és gyászcsoportvezető. Segítő beszélgetéseket tart és a közeljövőben gyászcsoportok indítását tervezi Budapesten. Alapvégzettségét tekintve közgazdász, és a segítés mellett önkéntes rádiós műsorvezető, előadásokat tart család témában és elterelő csoportot vezet fiatal kábítószer-fogyasztóknak. Facebook oldalán és szakmai weboldalán (www.lelkiegeszseg.zsoltnagy.net) keresztül jobban megismerhetitek őt és ezeken az oldalakon keresztül elérhetitek, ha meghallgatásra vágytok, vagy szeretnétek ránézni életetek bármilyen kérdéses területére, fájdalmas veszteségére. Mottója: „Észrevenni, megérteni, elfogadni és szeretettel kísérni.”

Fotók: John Visco képe a Stockvault - on

Peter Fischer képe a Pixabay -en. 

mohamed Hassan képe a Pixabay -en. 

Free-Photos képe a Pixabay -en. 

TheDigitalWay képe a Pixabay -en. 

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk