Minek foglalkozzak a véleményeddel? Avagy a XXI. századi individualizmus hazugságairól

„Az a fontos, hogy higgy abban, amit csinálsz, ne törődj a környezeted véleményével! Tegyél rá magasról! Ne akarj másoknak megfelelni, csak kövesd az álmaidat, az elképzeléseidet, a legfőbb, hogy boldog legyél! Ha megvan a cél, akkor teljesen mindegy, hogy azt más értékteremtőnek, vagy rombolónak címkézi, az elsődleges az, hogy tartsuk magunkat elhatározásainkhoz, ha törik, ha szakad!”

A bevezetőből kiolvasható felfogás a XXI. század egyik tipikus eszmei vezérfonalát adja és jelentősen meghatározza az önmegvalósításra törekvő emberek hozzáállását saját céljaikhoz. Időnként tévesen arra következtetünk, hogy aki ezt az ars poeticát képviseli, az magabiztos, éppen ezért retorikája kívánatos mintát sugall.

Nem veszünk tudomást mások véleményéről, vagy függővé válunk tőle, esetleg egészséges önreflexiót gyakorlunk?

Önállósodunk, közben természetesen kisebb-nagyobb mértékben reflektorfénybe is kerülünk, ami által kitesszük magunkat mások értékelésének. Ehhez a tényhez sokféleképpen viszonyulhatunk: vagy nem veszünk róla tudomást, vagy túlzottan függővé válunk tőle, ideális esetben azonban szokásunkká tesszük azt, hogy rendszeresen gyakoroljunk egy egészséges önreflexiót.

Az első bekezdésben nyomon követhető bölcselkedés egyfajta „individualista” attitűdöt takar, ami nem egyenlő az „autonóm” működéssel. Az előbbi a gyermek „egocentrikus vakságáról” árulkodik, azt az énközpontúságot testesíti meg, hogyha valami nekem jó, akkor az törvényszerűen elegendő alapot szolgáltat ahhoz, hogy más, a mérlegeléshez szükséges szempontot figyelmen kívül hagyjak. Aki korlátozni akar, azt úgy bélyegezzem, hogy az illetőnek valamilyen „baja, személyes defektusa” van.

A gyermek énfejlődése némileg hasonló mintát követ. (Az analógia természetesen nem teljes, hiszen a „hasítás” – ennek jelentését a következőkben kifejtjük – a gyermek kiszolgáltatott állapotában való természetes érzelmi reakcióira utal, inkább a fekete-fehér jellegben látom a párhuzamot). Úgy tanulja meg definiálni önmagát, hogy alkot egy „jó” és egy „rossz” tárgyat és a szükségleteit kielégítő anyai, gondozói magatartást „jó tárgyként”, a szükségleteit azonban veszélyeztető, figyelmen kívül hagyó szülői alapállást „rossz tárgyként” definiálja. Ez az analitikus pszichológiában egy primitív elhárító mechanizmust jelöl: a hasítást (a világ jó és rossz részre különíthető el, nincsenek átmenetek). Ez segíti a kicsit abban, hogy élvezhesse anyja közelségét, az örömöt, mikor az éppen számára kellemes módon reagál és megélhesse a haragját, szenvedését, ha ez ellenkezőképpen történik. További, itt tárgyalandó primitív elhárító mechanizmusok közé tartozik a tagadás és a projekció is.

Elhárító mechanizmus: mindannyian használjuk őket, arra szolgálnak, hogy „védjék” az énünket egy szorongáskeltő szituációban. Például, ha egy kényelmetlen beszélgetés közben elpirulok, és a szembesítésre azt reagálom, hogy csak „melegem van”, akkor racionalizáltam, ezzel megóvva magam attól, hogy „szétessek”. A racionalizáció azonban nem tartozik a primitív elhárítások közé, mint a cikkben említett hasítás, tagadás és projekció.

Biztosan helyesen cselekszem? – kérdezte a szuperegó

Visszatérve az elejére, a személyiségfejlődés itt az jelenti, képessé válunk arra, hogy a végpontokat felhasználva kialakuljon egy afféle látásmódunk: anya nem „jó” vagy „rossz”, hanem most éppen lehet, nem tud a szükségleteimre válaszolni, mert dolga van, haragszik rám, valamit nem helyesel, amit teszek, stb.

Az individualista életszemlélet pont egy ilyen hasított gondolkodásmódra és érzékelésre ösztönzi az egyéneket: akik támogatják, erősítik az álláspontodat, a döntéseidet, azok a „jók”, akik pedig nem, azokkal ne foglalkozz, mert nekik bizonyára „magukkal van bajuk”, sőt szakítsd is meg akár velük a kapcsolatot, mert negatív emberek, akik csak irigykednek, és a frusztrációjukat töltik ki rajtad. Ne keserítsd meg a hangulatodat azzal, hogy a zsörtölődésükre koncentrálsz, vagy, ha mégis megteszed, az azt jelenti: nem vagy elég magabiztos. Hinned kellene magadban! Ha bíznál az elképzeléseidben, akkor nem kattognál azon, mit mondanak rólad!

A jó és a rossz tárgy utáni elkülönültségből fakad egy következő állomás a picik énfejlődésében: kialakul a felettes énjük (szuperegójuk). Erre van szükség ahhoz, hogy feltehessük magunknak – és relevánsnak is érezzük – ezt a kérdést: „Biztosan helyesen cselekszem?”

Kiemelendő, egyeseknek borzasztóan kemény és sokszor igazságtalanul szigorú a szuperegója. Ezek az emberek azt élik meg, ha egy tekintélyszemély „kinyilatkoztat” valamit, azt kötelező szentenciának venni, és ha nem képesek megfelelni ennek a felsőbb akaratnak, akkor kínzó bűntudat és szorongás gyötri őket. Általában neurotikus bűntudat emészti lelküket, tehát olyas valamin „agyalnak”, amit el sem követtek. Nem igazán tudnak állást foglalni abban a dilemmában, hogy mi a különbség a „valóban” helyes és egy autoritás által helyesnek címkézett állítás között. Érdemes utánanézni „Kohlberg” erkölcsi fejlődési szakaszainak, ahol ezt az állapotot „konvencionális” (hétköznapi jelentése: szokásos, hagyományos) szintnek nevezi, ahol a tekintélyorientáció és a „jógyerek leszek” hajtóerő a meghatározó. A posztkonvencionális szakasz már keményebb kérdéseket feszeget: például „belefér-e, hogy ellopjak egy olyan gyógyszert, amire nincs pénzem, de egyébként megmentené a haldokló feleségem életét?” Nyilván van differencia aközött, amit helyesnek érzünk, és amit egy autoriter személy mintaszerűnek ítél meg. Visszautalva a konvencionális alapállásra, az individualista gondolkodásmód azt hazudja, ha törődni kezdesz a környezeted negatív előjelű visszajelzéseivel, akkor egy ilyen „autoritásra érzékeny”, döntésképtelen, megfelelési kényszeres alak vagy, aki vélhetően nem szereti saját magát és nincs önálló percepciója, érzékelése a világról, gyenge az énje, ezért kénytelen másokra hagyatkozni. Tehát az „én” törekvései válnak a moralitás alapjává.

Azért mellékvágány ez, mert egy etikus, autonóm hozzáállással bíró felnőtt ember is felteszi a „Vajon helyes-e, ahogy cselekszem?” kérdést, ha több kritikus visszacsatolást kap, csupán a fókusza változik meg az előzőekhez képest: nem azon őrlődik, hogy ő „szégyellni való” semmirekellő söpredék-e, aki jobb lenne, ha a föld alá süllyedne, hiszen, egy tekintélyszemély leszidta, hanem hogy „árt-e azzal másoknak, amit képvisel vagy csinál?”

Ha belátja, hogy igen, hogy tudna ezen változtatni?

A cselekedetei következményeit és azok építő/romboló hatását elemzi, nem pedig a személyéről fogalmaz meg destruktív értékítéletet. Hiszen ha autonóm, akkor van önbecsülése. Képes az együttműködésre és a körülötte lévők integritásának tiszteletére. Ha valamire vágyik, akkor azt úgy veszi el, hogy ne sérüljenek mások. Vagy, ha úgy érzi, szükséges ilyen kemény lépést tennie az életvezetésében, akkor is tekintettel van arra, hogy az „elkerülhetetlennél” több fájdalmat és szenvedést ne okozzon. Az individualista a tagadás eszközével él: megragadtam, amit a késztetéseim diktáltak, közelebb kerültem az álmaimhoz, ez a legfontosabb. A többiek pedig majd túlélik valahogy. Tulajdonképpen minek is foglalkozzam velük, én nem csináltam semmi rosszat, az ő sorsukért ők a felelősek, törődjenek a saját dolgukkal!

Ez a következő hazugság. Hogyha az ártó viselkedésem mások szenvedéséhez, agressziójához vezet (ami lássuk be, teljesen egészséges evolúciós reakció), akkor azt állítom: neki azért fáj, és azért támad nekem, mert nem a saját ügyével foglalatoskodik. Nincs itt semmi, ami gond lehetne! (tagadás). Hogy lehet azt állítani egy állandó, kölcsönös függésben való együttélésben, hogy van olyan, ami csak és kizárólag az én ügyem, nem a mi ügyünk? Természetesen a személy egyéni jogai magukban foglalnak egy efféle tartományt: például senkinek nincs köze ahhoz, mikor megyek a mellékhelyiségbe, mikor szeretkezek a barátnőmmel, illetve ahhoz sem, hogy az jól esett-e nekem vagy sem. Ilyen értelemben valóban létezik a magánügy fogalma. George Orwell 1984 nevű disztópiája pont azt az őrjítő élményt festi le, amiben már semmid sincs, amibe a környezeted bele ne szólhatna. Még a gondolataid se a tieid. Hiszen azokért is büntetés jár. De a határvonal, ami ezt az elfogadhatóan feljogosított, öntudatos ént elválasztja attól, hogy másokra mi tartozik, igen vékony lehet és az individualista önkényesen kiterjeszti a territóriumát, azt hangoztatva, hogyha az téged zavar, az csak a te problémád lehet, hiszen ő „semmi megkérdőjelezhetőt” nem követett el.

Van, aki képtelen érzékelni a helyes és helytelen közötti határvonalat

Egyébiránt nem tudom, hogy észrevettük-e azt a különösen érdekes ellentmondást, hogy amikor valaki a véleményével frusztrál bennünket, akkor hirtelen magánügyünkké válhat az, ami a téma tárgya, de amint mások pozitív megerősítésére akarjuk alapozni, mondjuk a párkapcsolatunkat, akkor egyből nem zavar, ha ötszázan likeolják a Facebookon az aktuális életeseményünket? De az az egy, aki ezt nem teszi, na ő biztos magányos és nyomorult lélekként bolyong a szerelem zavaros rengetegében! Hozzáteszem: nekem is jól esik a külső elismerés, de én úgy vagyok vele, hogyha a meleg belefér, akkor jöjjön a hideg is, utána pedig majd mérlegelem, minek szavazzak hitelt.

Ha tipológiákban gondolkodunk, akkor a „pszichopátiás” karakter az, amelyik elsőként beugorhat: nem érzékeli a helyes és helytelen közötti határvonalat, ugyanis képtelen átélni azt a bűntudatot, szorongást, ami felhívná arra a figyelmét, hogy a szakadék szélére érkezett és a zuhanás után már csak az erkölcsi romlás következik, ahonnan igen bonyodalmas visszakapaszkodni. Az eddigiekből talán kiderült, amit nekünk „magabiztosságként” árulnak, az valójában „pszichopátiára” is utalhat. Természetesen ez is egy skála, melynek egyik végén az abszolút közöny áll mindenfajta morális nézetrendszertől és külső véleménytől, a másik véglet viszont a belső tehetetlenséget megtestesítő megfelelési kényszerek garmadája.

„Nincs jogos kritika, csak projekció!”

Ez a következő téves meggyőződés. A projekcióban téged ruházlak fel valamilyen számomra elviselhetetlen, vagy nem befogadható tartalommal. Tehát nem azt mondom, hogy félek, hogy elhagysz, hanem, hogy te megbízhatatlan vagy és elkezdelek piszkálni. Ugyanígy, ha neked nem tetszik, amit csinálok, azt te vetíted rám, úgyhogy adok egy tanácsot: nézz inkább a tükörbe!

Összesítve: az individualista korszellem tehát nemcsak pszichopatologizál, hanem infantilizál is. Nem csupán azt üzeni, válj érzéketlenné, hanem azt is: oszd két részre a világot, és ami nem tetszik benne, azt tagadd le és hárítsd másokra. Azért primitív elhárítások ezek, mert a kisgyermek a maga eszköztárával csak erre képes az akkori szintjén, és azért szolgálja remekül az individualizmust, mert nem igazán „költséges” (minek is vesztegetnék rád túl sok energiát, ha kizárólag én vagyok a fontos?) Nem szükséges messzemenő intellektualizációkat folytatni, elég csak töretlenül érvelni: nem én cselekszem kifogásolhatóan, hanem te vergődsz legbelül és azért piszkálsz! De tudod mit, én erre nem is válaszolok, álljon a példám újbóli tanúbizonyságként arra vonatkozóan, hogy szemmel láthatóan „te pattogsz és szurkálsz”, én csak zen állapotban szemléllek, és széttárom a karjaim: ha téged ennyire kikészít a „puszta létezésem és ügyködésem”, miközben nekem a szemem se rebben, akkor csak te lehetsz a problémás kulcsfigura, nem én! Ilyen helyzetekkel szembesülök akkor is, mikor valaki amolyan „individuálisan” szakít, mert ő most élni akar (akarom mondani, eldobja a partnerét, mint egy használt vécépapírt). A megroppant, veszteséggel terhelt, a fotelben velem szemben ülő, küszködő alany érzi magát szerencsétlennek amiatt, hogy ő ezt nem tudja „csak így elfogadni”, sőt még azt is kiemeli: az exe még azért is megtaposta, mert nem igaz, hogy „felnőtt emberként” nem képes továbblépni és a maga „dolgával” foglalkozni (nyilván neki már plusz teher az ő ragaszkodása).

A magabiztos, autonóm hozzáállás így számomra nem azt jelenti, nem foglalkozunk mások véleményével, hanem elég szabadok vagyunk abban, hogy eldöntsük, kinek a véleményével akarunk foglalkozni.”

Ha a férfias mentalitást vesszük alapul, hogyan lehetnénk képesek a stabilitásra, a másokért való felelősségvállalásra, ha ez a dimenzió elérhetetlennek tűnik? Ha abban a hasított világképben úszkálunk, hogy a házasságunk, családunk értünk kell legyen és mi sem fontosabb, mint az énünk állandó előtérbe helyezése?  Egy éretlen férfi mentalitás erről tanúskodik: az „énjéhez” keres gondozót. Az érett személyiség az énjét akár háttérbe is tudja szorítani, azért, hogy gondoskodhasson és felelősséget vállalhasson másokért. Talán nem ez a végcél?

Lázár Gergely pszichológus

Weboldal: www.gery.hu

Fotók: 3dman_eu via Pixabay.com

stevepb via Pixabay.com

geralt via Pixabay.com

waldryano via Pixabay.com

Küldés
Hozzászólások (1)
  • ...

    Ildy0310

    2018. február 25 18:08
    A ma embere, aki csalódott az emberi értelemben és a mindenttudó-mindenható tudományban vetett hitében, szinte menekül az értelemtől. A hatás-ellenhatás törvényéből következik ez, illetve az embernek abból a szerencsétlen magatartásából, hogy mindig "a ló túlsó oldalára esik.", amint a közmondás találóan megállapítja. A tipikus posztmodern ember szívesen bízza magát intuitiv megérzésekre, transzcendens megérzésekre vagy jóslatokra, vagy akárcsak átmenetileg kellemesnek érdekesnek mutatkozó barátokra, irányzatokra vagy közösségekre. Vagy egyszerűen nem törödik a kockázattal, teszi, mondja, követi, ami éppen kézenfekvő, "mindegy majd meglátjuk a végén" jelszóval. Miért? Mert nem vállalja az önálló független gondolkodással járó erőfeszítést, nem vállal, nem érez felelősséget döntéseiért. Nem véletlen tette azt a megjegyzést Teller Ede (atomfizikus) egy vele készített interjú során, hogy "az emberiség általános elbutulásától tart". Bármilyen erők játékszerévé, bármilyen manipulatív szándékok áldozatává lehet az ember, ha lemond a gondolkodásról. És ha elhanyagolja a tiszta gondolkodásművelését, akkor idővel teljesen el is felejti. Az ember egyszerűen fáradt gondolkodni, csak a kikapcsolódásra vágyik. Bizony nyomasztó a sűrű sötétség, ahogy a Bibliában Ámos próféta jellemzi az emberi történelem végső, válságos időszakát, "Sötétség az, és nem világosság." Van-e remény, hol a remény, miben bízhatunk? Ateista filozófus Heidegger üzenete juthat eszünkbe, melyet halála után tettek közzé: "Már csak egy Isten menthet meg minket."
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk