Nagyapám, a példakép

„Mindent az édesapámnak köszönhetek. Szigorú nevelést kaptam tőle, de embert is faragott belőlem. És bár nem mondta, de végig tudtam, hogy nagyon szeret.” Se szeri se száma azoknak a nagyformátumú embereknek, akik életük vége felé járva, mintegy összegzésképpen, így emlékeztek meg az édesapjukról. Akiknek van lehetőségük végigtekinteni az életükön, azt mondják, ahogy múltak az évek, úgy értették meg egyre jobban, és úgy kerültek egyre közelebb az édesapjukhoz.

Kíváncsi vagyok, hogy majd a mi gyerekeink érnek el földi pályafutásuk végére, vajon ők is el tudnak-e mondani valami ilyesmit rólunk? Mi, mai apukák sokkal kevésbé vagyunk szigorúak, mint a saját apáink, vagy pláne az apáink apái voltak. Nekünk sokkal meghittebb, barátibb, melegebb kapcsolatunk van a saját gyerekeinkkel, mint az előttünk lévő generációknak volt. Ez kétség kívül óriási nyereség. Mi már könnyebben ki tudjuk mondani, hogy „Szeretlek fiam/lányom.” mint az apáink, vagy pláne a nagyapáink. De nem tudom kiverni a gondolatot a fejemből, hogy a kapcsolatok átalakulásával nem csak nyertünk, hanem vesztettünk is. Nem tudunk például számon kérni, a szigorúságot szeretetlenségnek gondoljuk, magunk sem hiszünk a férfitekintélyben, vagy a férfiasan kimondott szó szentségében. 

Nemrég olvastam a következő aforizmát:

Hard times create strong men,
Strong men create good times,
Good times create weak men,
Weak men create hard times

Ugyanez szabadfordításban:

A nehéz idők erős férfiakat teremtenek
Az erős férfiak jó időket szülnek
A jó idők gyenge férfiakat szülnek
A gyenge férfiak nehéz időket szülnek

Nagyapám szigorú ember volt. Jogásznak készült, de aztán katonaember lett belőle, végigharcolta a 2. világháborút, hadifogságba esett, Szibériába került másfél évre, és csak azért ilyen rövid időre, mert megsebesült, kórházba került és utána elengedték. Nagyanyámékhoz az a hír jutott el, hogy meghalt, lelőtték. Ám nagyapám egyszer csak mégis ott állt a saját portája előtt – és bekopogott. Katonai rangjától megfosztották, mindenét elvették, segédmunkásként kezdte újra az életét. Így nevelt fel becsületben három gyereket.

Tipikus magyar történet, ezrével lehet hallani ilyet. Amikor ezt írom, beleborsódzik a hátam, döbbenetes, még csak belegondolni is, mi mindenen ment ez a generáció keresztül. Nagyapám sosem mondta, hogy szeret, talán apámnak se, mégis szemernyi kétségem sincs afelől, hogy így volt. Apám mesélte, hogy már 18 éves elmúlt, amikor egyszer, nagyapám háta mögött, nagy flegmán azt mondta rá, hogy hülye. Hogy hogy nem, de ez valahogy mégis eljutott nagyapám fülébe. Hetekig nem állt szóba az apámmal… Ma talán túlzásnak tűnik a reakciója, de azt talán még rosszabb hallani, hogy a mostani gyerekek milyen hangot mernek megengedni a szüleikkel szemben – tisztelet a kivételnek, persze. 

Szóval nagyapám, ha még élne, biztos nagyon sok dolgot furcsállana a mai világban. Például azt a rengeteg válást. Nem hiszem, hogy neki bármennyivel is könnyebb lett volna elviselni a nagyanyámat, mint nekem a feleségemet, vagy éppen az apámnak az édesanyámat, vagy bárki másnak a saját házastársát. Nagyon kevés az olyan házasság, amelyiknél valóban tarthatatlan állapotok miatt kell kimondani a válást, az emberek ma leginkább „boldogtalanságra” hivatkozva válnak el. Ilyenkor szokták azt mondani, hogy na persze, régen boldogtalanabbak voltak a házasságok, csak a társadalmi nyomás miatt nem váltak el, ma viszont, mivel egyszerű a válás, csak a valóban boldog házasságok maradnak együtt. Ebből az következne, hogy a mai együtt maradó házasságok boldogságszintje magasabb, mint amilyen a nagyszüleinké volt. Nos, minden kutatás ennek az ellenkezőjét bizonyítja: a ma együtt maradó házasságok boldogságszintje is kicsit alacsonyabb, mint a nagyszüleinké volt. Vajon hogy csinálták? Hogyan volt lehetséges, hogy az embert próbálóan nehéz viszonyok között, amely között az életüket leélték, mégis boldogabbak tudtak maradni, mint a mai átlag? Mit tudhatott a nagyapám generációja, amit mi már nem?

Talán azt, amit a népszerű angol író, Gilbert Keith Chesterton így fogalmazott meg:

„A régi bölcs mesék sosem voltak annyira ostobák, hogy azt állítsák, királyfi és királylány azután békésen éltek, amíg meg nem haltak. A mesék úgy értek véget, hogy „és aztán boldogan éltek, amíg meg nem haltak’, és ez így is volt. Boldogan éltek, bár nagyon valószínű, hogy időről-időre egymáshoz vágták a bútorzat némely darabját.”

Neo

Fotók: YouComMedia on Pixabay.com

createweb on Pixabay.com

CrimsonBrainstorm on Pixabay.com

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk