Ne nyalogasd a sebeid a sötétben, merj kilépni a fényre! – Apahiányos társadalom 18.

Cikksorozatunkban az apa nélkül felnőtt fiatal férfiak és nők nehézségeire, megpróbáltatásaira fordítjuk a figyelmünket, melyben Nagy Zsolt közgazdász, mentálhigiénés szakember van segítségünkre mélyen megélt, személyes tapasztalatainak megosztásán keresztül. Tizennyolcadik rész.

Ebben az írásban a veszteségeink feldolgozásáról és azok fontosságáról szeretnék egy kicsit részletesebben foglalkozni a saját történetemen keresztül. Minderre egyrészt az a sok olvasói visszajelzés és egyéni megosztás ösztönzött, amelyeket megírtatok nekem, másrészt pedig most, hogy egy veszteség feldolgozó csoportot indítok Budapesten októbertől elvált szülők felnőtt gyermekeinek, bennem is újra felelevenedtek mindazok az emlékek, amelyek elindítottak azon az úton, hogy elkezdjek foglalkozni a saját apám „elvesztésének” történetével és elkezdjem mindezt feldolgozni.

Természetesen, mint ahogy mások is teszik ezt egy trauma esetében, én is sokáig hárításban és tagadásban éltem a szüleim válása miatt. Mivel még nagyon fiatal voltam, mindössze hároméves, amikor elváltak, ahhoz az érzéshez szoktam hozzá, hogy sem fizikailag, sem lelkileg nincs jelen az apám az életemben. Nem volt tehát semmilyen emlékem arról, milyen érzés az, amikor az apa jelen van a családban. Sokáig, amikor megkérdezték, nem hiányzik-e, csak annyit tudtam mondani, nem, mert nem is tudom milyen az, amikor ott van. De valójában ez a hárítás volt a tagadás fázis az én gyászomban. Hiába is próbáltam magamban tagadni és elnyomni az érzéseket, sokszor azok mégis előtörtek valamilyen esemény kapcsán. Például osztálykirándulások után otthon mindig mondtam az édesanyámnak, hogy több gyereknek az apukája is ott volt. Éppen csak azt nem tettem hozzá, az enyém nem volt ott és hiányzott…

Igazán szerencsésnek mondhatom magam, mert a Gondviselés valahogyan mindig elegyengette az utam, 18 évesen felkerültem Pestre, olyan helyekre és közösségekbe jutottam el, amelyekben egyre közelebb kerülhettem a veszteségeimhez és ennek köszönhetően azok feldolgozásához is. Kezdtek kinyílni előttem azok a kapuk, amelyek segítettek az apahiány okozta veszteségeim feldolgozásban és a gyászfolyamat megélésében. Elkezdtem foglalkozni saját magam megismerésével és a tagadás, hárítás érzését így a feldolgozás során lassan kezdte átvenni a harag, majd azt követően az elfogadás. Annak a helyzetnek az elfogadása, amelyben felnőttem. Annak elfogadása, hogy nem volt apám, és ezzel kellett együtt élnem, valamint annak felismerése, megértése, hogy ettől még lehet nekem is tartalmas, értékes az életem, ugyanúgy szerethető vagyok, mintha az apám velünk élt volna. Most, ahogyan visszagondolok az elmúlt öt évre, amikor már 30 évesen valódi lépéseket is tettem a lelki gyógyulásom érdekében, úgy látom, amire leginkább szükségem volt az elinduláshoz, az a bizalom, hit és bátorság hármasa. Bátorság ahhoz, hogy a félelmeim ellenére ki merjek lépni a biztonságos komfortzónámból a bizonytalan ismeretlenbe. És talán ez az, ami számos esetben hiányzik bármilyen veszteség elgyászolásához. Ugye, milyen sokszor bénít meg a félelem és gátol meg abban, hogy megtegyük a változás és gyógyulás felé vezető első lépéseket?

Te hogy vagy ezekkel a fenti gondolatokkal kedves Olvasó? Van-e az életedben bármi olyan veszteséged, amivel nem szeretnél szembe nézni, de legbelül mégis tudod, érzed, ez egyszer elkerülhetetlen lesz? Mi az, ami meggátol abban, hogy elindulj a gyógyulás és feldolgozás felé vezető úton? Vagy azt gondolod, hogy majd az idő begyógyítja a sebeket?

Hosszú időn keresztül én is azt gondoltam, majd az évek mindent megoldanak. És emellett abban is bíztam, ha lesz egy párkapcsolatom, akkor abban majd megtanulok felhőtlenül boldognak lenni, a barátnőm majd be tudja tölteni mindazt az űrt, amit az apám hagyott maga után a kimaradt közel három évtizedben. De most így utólag, hogy már benne vagyok a feldolgozás folyamatában, be kell látnom, ezt mennyire rosszul gondoltam. Nem fogja más helyettünk begyógyítani a sebeinket. Ezt a harcot csakis magunknak kell megvívnunk. Leginkább Önmagunkkal.

Végül sikerült legyőznöm a félelmeimet, lustaságomat, kicsinyhitűségemet, és úgy döntöttem, megteszem az első lépéseket. Ahogy azt a sorozat korábbi részeiben is olvashattátok, 28 év után felkerestem az apámat. És ma is – öt év távlatából, még úgy is, hogy azóta csak egyszer találkoztunk, de havi szinten tartjuk telefonon a kapcsolatot – úgy érzem, a legjobb döntés volt megkeresni őt, és nem tennék másképp.

De miért is kerestem fel az apámat? Miért bolygattam a múltat? Egyrészt magam miatt, a saját lelkiismeretem megnyugtatása miatt, és a saját jövőm érdekében. Másrészt pedig a leendő családom miatt. Nem szeretném, hogy a múltam befolyásolja a döntéseimet, az érzéseimet és a jövőbeli életemet a leendő családommal. Szeretnék teljes értékű, jó férj és apa lenni, akit nem a múlt sebei és fájdalmai irányítanak láthatatlanul. Egy olyan férfi szeretnék lenni, aki támasza a családjának, biztonságot nyújt és példát mutat.

Idén, év elején elvégeztem egy gyászcsoport-vezetői képzést, ami az önismereti folyamat mellett újra megerősített abban, hogy a veszteségeink feldolgozásával mindenképpen megéri foglalkozni, hiszen a fel nem dolgozott veszteségek életünk számtalan területére rányomják a bélyegüket, legyen szó akár lelki akár fizikai megbetegedésekről, vagy kapcsolati kudarcokról. Feldolgozni és elgyászolni viszont csak olyan veszteséget lehet, amiről van emlékünk. Ha ez nincs meg valami miatt tudati szinten, akkor először meg kell teremtenünk legalább kommunikáció szintjén a veszteség létezésének a terét, ahhoz hogy az utána elgyászolhatóvá váljon. A veszteségek feldolgozása, mint ahogyan minden gyászfolyamat, egyénenként eltérő lehet, és mindenkinél más intenzitással zajlik. Éppen ezért fontos, ne hasonlítsuk magunkat másokhoz és ne érezzük azt, hogy esetleg le vagyunk maradva a feldolgozás folyamatában. A legfontosabb, a félelem ne tartson vissza attól, hogy elinduljunk a feldolgozás útján!

A szerzőről: 

Nagy Zsolt közgazdász, mentálhigiénés szakember és gyászfeldolgozó csoportvezető. Önkéntes munkáiban rádiós műsorvezető, cikkeket ír, előadásokat tart és elterelő csoportot vezet. 2019 októberében indítja veszteség-feldolgozó önsegítő csoportját elvált szülők felnőtt gyermekeinek. A csoportba olyan 18 év felettiek jelentkezését várja – felső életkorhatár nélkül – akik vigasztalódásra, támogatásra, szüleik válásából adódó veszteségük feldolgozására vágynak. A csoportról további információ itt található: https://www.facebook.com/events/377950929564042/
Facebook oldalán keresztül elérhetitek őt, ha meghallgatásra vágytok vagy szeretnétek ránézni életetek bármilyen kérdéses területére. Mottója: „Észrevenni, megérteni, elfogadni és szeretettel kísérni.”

A cikksorozat részei:

Ha hiányzik a férfiminta… Egy személyes vallomás – Apahiányos társadalom (bevezető)

Nem tudok kiállni magamért – Apahiányos társadalom 1.

Nem kellek senkinek… – Apahiányos társadalom 2.

Párkapcsolati buktatók. Miért lettem „nyomulós pasas”? – Apahiányos társadalom 3.

Párkapcsolati kudarcok. Hol van a biztonság? – Apahiányos társadalom 4.

Miért félek az apámmal való találkozástól? – Apahiányos társadalom 5.

A levél, amire 28 évet vártam – Apahiányos társadalom 6.

Megküzdés az újtól és ismeretlentől való félelemmel. Az első telefonbeszélgetés és találkozás az apámmal – Apahiányos társadalom 7.

Empátia és kitartás, mint a változás legfontosabb kulcsa – Apahiányos társadalom 8.

Miben rejlik a hosszú párkapcsolatok titka? – Apahiányos társadalom 9.

Párkapcsolatok útvesztőjében: a személyes és online ismerkedés világa – Apahiányos társadalom 10.

A párválasztásaink tudat alatt megbúvó motivációi – Apahiányos társadalom 11.

Párkapcsolati buktatók az apahiány tükrében – Apahiányos társadalom 12.

Ha üres az apa helye a családi asztalnál… – Apahiányos társadalom 13.

A félelem festette árnyékok életünk lapjain – Apahiányos társadalom 14.

Felnőtt szerepbe kényszerült gyerekek – Apahiányos társadalom 15.

Belső utakon: kitörés az áldozatszerepből – Apahiányos társadalom 16.

Csontvázak a szekrényben. Tanuljunk meg beszélni róluk! – Apahiányos társadalom 17.

Ne nyalogasd a sebeid a sötétben, merj kilépni a fényre! – Apahiányos társadalom 18.

Búcsú a sorozattól – Viszlát, kedves Olvasó! – Apahiányos társadalom 19.

Fotók: Nick Schumacher on Unsplash

Rachael Crowe on Unsplash

Immo Wegmann on Unsplash

Liane Metzler on Unsplash

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk