Nem tudok kiállni magamért – Apahiányos társadalom 1.

Cikksorozatunkban az apa nélkül felnőtt fiatal férfiak és nők nehézségeire, megpróbáltatásaira fordítjuk a figyelmünket, melyben Nagy Zsolt közgazdász, mentálhigiénés szakember van segítségünkre mélyen megélt, személyes tapasztalatainak megosztásán keresztül. Első rész.

Az előző, bemutatkozó részt követően ez a sorozat első része, amelyen keresztül most a gyermek és ifjúkorom világába utazhatunk el. Írásaimmal nem szeretnék senkit sem hibáztatni vagy számon kérni, és nem szeretnék lelkiismeret-furdalást sem kelteni senkiben a múltban történtek miatt. Mindössze csak annyi a célom, hogy egyrészt felhívjam az Olvasó figyelmét a család, mint rendszer fontosságára. Másrészt pedig szeretném kiemelni, milyen fontos és meghatározó egy felnövekvő gyermek életében a szülői jelenlét és a szeretetteljes, tanító nevelés.

Ahogy azt már a bemutatkozó részben is olvasni lehetett, 3 éves voltam, amikor a szüleim elváltak, és ekkor az apámmal 29 évre megszakadt a kapcsolatom. Az édesanyám és a nagymamám neveltek fel, szerettek, óvtak, védtek, taníttattak, és minden tőlük telhetőt, sőt még annál is többet megtettek értem, tényleg sokat köszönhetek nekik.

Azt viszont ők sem tudták megadni és pótolni – minden igyekezetük ellenére sem –, amit csak egy apa tud megadni és megtanítani a gyerekének. Többek között az érzelmi biztonságot, a határozott és erélyes fellépést, amelyből megtanulhatom saját magam megvédését, és azt, hogyan álljak ki magamért, és hogyan bízzak magamban. Azt, hogy miként is oldja meg egy férfi a problémákat, hogyan gondolkozik, hogyan él párkapcsolatban, miként konfrontálódik, vagy éppen békül. Mindig is hiányoltam az életemből azokat az önfeledt pillanatokat, amelyeket az apámmal eltölthettem volna. Perceket, órákat, melyeket ideális esetben egy gyereknek mindenképpen meg kellene élnie. Olyan jó lett volna, ha gyerekként az apám megtanít focizni, vagy mondjuk barkácsolni, vagy egyszer csak úgy elmegyünk együtt kirándulni valahová. Apa a fiával.

Anyai nagyapám már jóval a születésem előtt meghalt, apai nagyapámmal pedig a válás után teljesen megszakadt a család kapcsolata. Így a nagyszülői oldalon sem volt előttem férfi mintakép és a későbbiekben nevelőapám sem volt, keresztapám pedig zűrös életet élt. Sokszor magamat és a környezetemet is hibáztattam a kialakult helyzetért, mint ahogy ezt a legtöbb gyerek ilyenkor teszi. Ott voltam egyedüli kissrácként a sok nő között, és próbáltam férfiként élni az életem, amennyire lehetett, de nagyon hiányzott a minta. Sokszor rendkívül megterhelő volt ezzel a helyzettel együtt élni, hogy nekem nincs apám, azaz van, csak távol tőlem. Pedig sokszor igazán nagy szükségem lett volna rá. Hogy meghallgasson, vagy tanácsot adjon. Vagy csak kimondja, szeret és büszke rám. Erre még ma is várok és bízom benne, egyszer majd ennek is eljön az ideje.

Teltek múltak az évek, elkezdtem iskolába járni és már felsős lehettem, amikor egyre többször kezdtek el csúfolni, előbb az általános iskolában, majd a középiskolában és a kollégiumban is. Rossz és kétségbeejtő érzés volt azzal szembesülni, hogy nem tudom magam megvédeni, és hogy nem szólok vissza, inkább elmenekülök, csak hagyjanak már békén. Rettenetesen egyedül éreztem magam ezekben a helyzetekben. Azt éltem meg, hogy a helyzet áldozatává váltam. Ez az áldozat vagyok érzés sokáig elkísért a felnőtt életem során is. Egyáltalán nem értettem, miért bántanak a társaim, és mi a bajuk velem, hisz senkinek sem ártottam. Szavakkal bántottak, és sokszor viccet űztek belőlem. Azt éreztem, hogy tehetetlen és kiszolgáltatott vagyok, és szinte teljesen lebénulok.  Csendes és visszahúzódó srác voltam, nem cigiztem, nem ittam és nem nagyon voltam benne a csínytevésekben sem. Talán kicsit magamnak való voltam, könnyű „préda” arra, hogy cukkoljanak. Szinte mindig tanultam, mert csak egy cél lebegett a szemem előtt: kitörni a vidéki életből és felkerülni Pestre, bejutni egy erős főiskolára vagy egyetemre, ahol tanulhatok, ami majd hozzásegít ahhoz, hogy legyen egy jól fizető állásom, felépítsem a jövőmet és a biztonságomat, amire mindig is vágytam.

Szerencsére sikerült bejutnom egy nagyon jó budapesti főiskolára, ahol közgazdásznak tanultam. Ahogy felkerültem a fővárosba, sok minden elkezdett megváltozni körülöttem. Egy teljesen új világ nyílt ki előttem, új lehetőségekkel. Arra, amire nem tanított meg az apám, a későbbiekben elkezdett megtanítani az élet, és ez a folyamat még ma is tart. Elkezdtem „felnőni”, a saját utamat járni, és megtanulni kiállni magamért. Tudatosan elkezdtem odafigyelni arra, hogy változtassak az addigi viselkedésemen, ami miatt szekáltak és csúfoltak. Törekedtem arra, hogy férfiasabb, határozottabb, keményebb legyek, és kivívjam mások tiszteletét az új közösségeimben. Mondhatni azt is, az élet egyre inkább elkezdett abba az irányba terelni, hogy kialakítsam a saját határaimat és elkezdjem megszabni, kit és mit engedek azon be, illetve zárok ki. Sokszor a saját bőrömön, fájdalmasan tanultam meg a leckéket. Többször kellett nagy árat fizessek egy-egy hibás döntésemért, lépésemért, de így formálódtam, alakultam. Mára már rengeteget változott körülöttem a világ, azaz inkább én változtam meg benne.

Ahogyan elkezdtem egyre többet foglalkozni a pszichológiával és az önismerettel, egyre több mindent értettem meg a múltamból és önmagamból. Rengeteg kérdésemre és miértekre kaptam választ. Sokkal jobban átláttam már azokat a működési mechanizmusokat is, amelyek a családom életében korábban lejátszódtak. Megértettem, hogy a közvetlen családomat, mint minden más családot is, rendszerszinten kell szemlélnem. Ahol a családtagok az egész részei, ahol mindenkinek megvan a saját egyéni szerepe, és az egyik szerep – bármennyire is szeretnénk, hogy ez másképp legyen – nem helyettesíthető a másikkal. Az apámat nem tudta pótolni az anyám, és ugyanígy édesanyám sem pótolható senki mással.

El kellett fogadnom, a jelenben meghatároz a múltam és a múltban elszenvedett sebeim. Annak ellenére, hogy apa- és férfiminta nélkül nevelkedtem, hiszek abban, hogy kellő önismerettel és a sebeim gyógyításával lehetek még jó férj és gyermekeit szerető családapa. Meg kell békélnem a múltamban történt eseményekkel, hiszen azok tettek azzá és olyanná, aki és amilyen ma vagyok, és elindítottak egy olyan segítői úton, amin valószínű nem indultam volna el, ha máshogyan alakul a gyerekkorom. Megtanultam, hogy a veszteségből lehetőséget kovácsolhatunk. Csak hinnünk kell a változás lehetőségében és akarnunk kell változni és változtatni, még akkor is, ha ez néha nehéz.

Folytatjuk!

Nagy Zsolt

A cikksorozat részei:

Ha hiányzik a férfiminta… Egy személyes vallomás – Apahiányos társadalom (bevezető)

Nem tudok kiállni magamért – Apahiányos társadalom 1.

Nem kellek senkinek… – Apahiányos társadalom 2.

Párkapcsolati buktatók. Miért lettem „nyomulós pasas”? – Apahiányos társadalom 3.

Párkapcsolati kudarcok. Hol van a biztonság? – Apahiányos társadalom 4.

Miért félek az apámmal való találkozástól? – Apahiányos társadalom 5.

A levél, amire 28 évet vártam – Apahiányos társadalom 6.

Megküzdés az újtól és ismeretlentől való félelemmel. Az első telefonbeszélgetés és találkozás az apámmal – Apahiányos társadalom 7.

Empátia és kitartás, mint a változás legfontosabb kulcsa – Apahiányos társadalom 8.

Miben rejlik a hosszú párkapcsolatok titka? – Apahiányos társadalom 9.

Párkapcsolatok útvesztőjében: a személyes és online ismerkedés világa – Apahiányos társadalom 10.

A párválasztásaink tudat alatt megbúvó motivációi – Apahiányos társadalom 11.

Párkapcsolati buktatók az apahiány tükrében – Apahiányos társadalom 12.

Ha üres az apa helye a családi asztalnál… – Apahiányos társadalom 13.

A félelem festette árnyékok életünk lapjain – Apahiányos társadalom 14.

Felnőtt szerepbe kényszerült gyerekek – Apahiányos társadalom 15.

Belső utakon: kitörés az áldozatszerepből – Apahiányos társadalom 16.

Csontvázak a szekrényben. Tanuljunk meg beszélni róluk! – Apahiányos társadalom 17.

Ne nyalogasd a sebeid a sötétben, merj kilépni a fényre! – Apahiányos társadalom 18.

Búcsú a sorozattól – Viszlát, kedves Olvasó! – Apahiányos társadalom 19.

Nagy Zsolt elhívatott segítő, mentálhigiénés szakember és gyászcsoportvezető. Segítő beszélgetéseket tart és a közeljövőben gyászcsoportok indítását tervezi Budapesten. Alapvégzettségét tekintve közgazdász, és a segítés mellett önkéntes rádiós műsorvezető, előadásokat tart család témában és elterelő csoportot vezet fiatal kábítószer-fogyasztóknak. Facebook oldalán és szakmai weboldalán (www.lelkiegeszseg.zsoltnagy.net) keresztül jobban megismerhetitek őt és ezeken az oldalakon keresztül elérhetitek, ha meghallgatásra vágytok, vagy szeretnétek ránézni életetek bármilyen kérdéses területére, fájdalmas veszteségére. Mottója: „Észrevenni, megérteni, elfogadni és szeretettel kísérni.”

Fotók: DivvyPixel képe a Pixabay -en. 

Lorraine Cormier képe a Pixabay -en. 

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk