Önkínzás helyett „ésszerű” felelősségvállalást!

A felelősségvállalás nem csak morális kategória. Célja nem kizárólag az lenne, hogy az ítélő rendszerünk az arcunkba vágja: „Ezt bizony elszúrtad! Erről te – vagy te is – tehetsz! Csupán magadat okolhatod a sikertelenségedért!” Ha valaki úgy tengeti az életét, hogy a felelősségnek csupán a morális terhét viseli, az nem erőssé válik, hanem megnyomorodik lelkileg – mutat rá Lázár Gergely pszichológus a Pán Péter a haverom című online regényének folytatásában.

Főszereplőnk, Péter megtapasztalta a szakítás kínját, a megcsalás kegyetlen „tőrdöfésével átitatva”, majd hazaköltözött édesanyjához, Lukréciához, aki biztosította őt arról, hogy innentől „örökre” egymással lesznek. Felfedtük apja infantilis életfilozófiáját, Marcus barátja bohém és egocentrikus nőfaló világlátását, a pszichológus nagybácsi bölcs jellemét, sőt mi több, a szomszéddal, Herold úrral is megismerkedhettünk, aki jókedvű és derűs szemléletével igazi örömtanyává varázsolta családi fészkét.

Az előző rész: A humoros férfiak sikeresebbek?

Péter mindezt látva eltűnődött azon, hogyan is kezdjen bele a talpra állásba. Elsőként az újraérettségizés mellett döntött, hogy bejuthasson egy olyan felsőoktatási intézménybe, amely jövőbeli elképzeléseit támogatja (hogy miféle tervek fogalmazódtak meg a fejében, erről a későbbiekben még szót fogok ejteni). Munkát is vállalt bolti eladóként, hogy pénzt gyűjthessen továbbtanulási tervei megvalósításához (ebben ugyan „motiválták” a szülei, de nem kívánta kizárólag az ő jóindulatukra és anyagi sikerükre alapozni a jövőjét).

Mindezen proaktív és építő céljaival egy időben azért igencsak nyomasztotta valami legbelülről. Nem tudnám ezt pezsdítő és erőt adó elemi energiának címkézni, sokkalta inkább terhes, lehúzó és lelkiismereti harc keltette vívódásként írnám le felszín alatt dúló szenvedését.

„Hogyan jutottam huszonöt évesen arra a szintre, hogy semmim nincs? Elszúrtam az államilag finanszírozott féléveim, a kapcsolatom, diplomám sehol, pedig lett volna, ami érdekel. Erről csak én tehetek!”

Kétségkívül rejt magában némi igazságtartalmat Péter kijelentése, ugyanis döntései következtében valóban kikötött az eredménytelen tengődés lakatlan és kiüresedett szigetén, ami a változatosságot nélkülöző atmoszférájával és a kijutás reménytelenségével vegyes, frusztráló tehetetlenségével „ajándékozta meg lakóit”. Valós újdonságra, vérpezsdítő felfedezésre nemigen lehetett itt szert tenni.

A felelősségvállalás azonban nem csak morális kategória. Célja nem kizárólag az lenne, hogy az ítélő rendszerünk az arcunkba vágja: „Ezt bizony elszúrtad! Erről te – vagy te is – tehetsz! Csupán magadat okolhatod a sikertelenségedért!” A mai korban kifejezetten divatossá vált az, hogy néhány „megmondó guru” kikezdhetetlen magabiztossággal állítsa és harsogja a fülünkbe a következő szentenciát: „Ha valami nem úgy alakul az életünkben, ahogy szeretnénk, azért csak és kizárólag mi magunk vagyunk a felelősek!”

Miért lenne ez így?

Ezernyi történés befolyásolja a sorsunkat, a döntéseinket, jellemfejlődésünk nagyrészt arról szól, hogy ezekből a hatásokból minél többet tudatosítani és kontrollálni tudjunk. De hogy lenne képes egy egészséges felnőtt arra, hogy a létező összes kritikus és megmérettető helyzetben irányítson? Ez a felfogás rendszerint kizárja azt, hogy egy embernek belső lehetőségei ugyanúgy vannak, mint külsők, hogy beleszületünk egy környezetbe, hogy rendelkezünk egy temperamentummal, amit megváltoztatni igen nehéz, vagy szinte lehetetlen, és persze az is, hogy adott szituációkban csak az alapján hozhatunk döntéseket, amire a tudásunk, a képességeink alkalmassá tesznek bennünket.

Ha férfiként valaki úgy tengeti az életét, hogy a felelősségnek csupán a morális terhét viseli, az nem erőssé válik, hanem megnyomorodik lelkileg. Elfelejt ember lenni, a világból őt érő hatások origójában csak azt tudja porciózgatni, hogy vajon mit éppen hogyan csinált helyesen vagy helytelenül, hol kellett volna kevesebbet vagy többet vállalnia, és mi lett volna az a normatív mérce, aminek kötelességérzetében képtelen volt megfelelni. Az „igazság” ügyésze tombol a fejében, és amikor csak lehet, keményen falhoz állítja.

Félreértés ne essék, erre a „székre” is le kell tudni ülni, mert Péter történetéből is látszanak a következő elemek (hogy csak néhány példát említsek): az önzés, amivel kihasználta exbarátnőjét, a szüleit, a függősége, aminek következtében semmibe vette azon szeretteit, akik támogatták őt. Ezek bizony valóságos tényezők voltak. Hiába tesszük hozzá, hogy „de” és mentjük fel őt a nyomasztó ítélet súlya alól. Ez a „szék” arra jó, hogy csöndben maradhassunk kicsit és belássuk, hogyan csúsztunk meg erkölcsileg, miben nem tudtuk követni azt az etikát, amivel korábban önazonosnak éreztük vagy határoztuk meg magunkat. Azonban, ha a befogadás megtörtént, nem szabad ezen a helyen tovább ücsörögni, mert megbetegszünk tőle. Fel kell állni és „belehuppanni a következő ülőalkalmatosságba”.

Itt már a történetünkkel kapcsolatos együttérzés kerül a középpontba. Miért döntöttem korábban úgy ahogy? Milyen erőforrások, tapasztalatok hiányoztak belőlem ahhoz, hogy másként alakítsam a körülményeimet? Miféle nyereségem származott abból, hogy átéltem ezeket a kemény pofonokat (ha tényleg azok voltak)?

A felelősségvállalás annak ellenére, hogy ideig-óráig bezár bennünket az önvizslatás és beismerés könyörtelen, erős markába, szabadságérzetet is ad. Sőt, némi autonómia szükségeltetik is hozzá. Ha az a megélésem, hogy évekig agyba-főbe vertek a szüleim, majd sorra tönkrementek a kapcsolataim, megcsaltak, „leigáztak”, eltapostak és gyűlölök mindent és mindenkit magam körül, ugyan, hogy lenne belső szabadságom ahhoz, hogy végiggondoljam mivel járultam hozzá mindehhez? A veszteségek, a sérelmek és a fájó sebek kínzóan sajgó lüktetése, a fejemben összpontosuló kíméletlen múlt „nosztalgikus” ismételgetése, lehetetlenné teheti azt, hogy a „morális szék” elfoglalásával kezdjem a felelősségvállalásomat, még akkor is, ha jómagam szintén okoztam sérüléseket. A „modern gondolkodás pápái” néha még is kardoskodnak a véleményük mellett és makacsul állítják: „Te választottad a sorsod! Már nem otthon élsz, hanem felnőtt vagy!” Sőt, van, hogy hozzáteszik azt is: „Az ilyen negatív embereket, mint te, aki mindig másra mutogat, el kell kerülni, mert különben mi is elveszítjük az életbe vetett hitünket!”

Nehogy segíteni próbáljunk! Még megfertőződünk önsajnálattal.

Péter helyzetében is megállapíthatjuk az „együttérző szék” létjogosultságát. Egy elkényeztető anya, aki életképtelenségre és dependenciára idomított, emellett a következetlen apai minták tömkelege, amelyek kikövezték az utat a keserves kudarcok felé. Hogyan vált volna arannyá az, amihez hozzáért, ha még egy komolyabb veszteséget sem élt át korábban, melyből felismerhette volna mulasztásai hatását?

Az „együttérző szék” szerepe az, hogy a „rossz” döntéseinkkel kapcsolatban képesek legyünk megértést, együttérzést tanúsítani saját magunkkal szemben, ne süllyedjünk bele az önvádaskodás mocsarába. Mondhatnánk úgy is, hogy „tudjuk szeretni magunkat” a veszteséges döntéseinkben is.

Az együttérzés mellett nem érdemes elfelejteni azt sem, hogy a felelősségvállalás logikai kategória is. Érzésekért ezért nem érdemes számon kérni magunkat. A tettekért ugyan lehet, de fontosabb ennél, hogy mit eredményeztek a cselekedeteim (persze az sem elhanyagolható, hogy mi volt a szándékom, mikor elkövettem valamit, még akkor sem, ha ez nem vezetett „pusztításhoz”). Csupán azért, mert megúsztam a következményt, még tisztán láthatóvá válhat motivációm sötét természete.

Így valahogy összeállhat bennünk e három „székből” egy egészséges férfi (felnőtt, nőre ez ugyanígy igaz) felelősségérzete. A „beleállás”, a „megértés” és az „együttérzés” csak együtt hozhat harmóniát, hiszen a látszólag, bár egymást tökéletesen kiegészítő ellentmondások elfogadása és szintézise valójában az érett személyiség egyik alapvető sajátossága is egyben.

Lázár Gergely pszichológus

Weboldal: www.gery.hu

A szerzőről:

Pszichológus vagyok. Akarok róla beszélni?

Bizony. Sőt, részletezem is picit, hogy miből állnak a napjaim. Egészséges (nem patológiás) emberekkel végzek tanácsadási tevékenységet, életvezetési témákra fókuszálva. Munkám során többféle segítői módszert is alkalmazok (némelyiknek egészen furcsa neve van, úgyhogy le se merem írni). Vállalkozásom mellett főállásban iskolapszichológusként dolgozom, mely során rengeteg nevelést, konfliktuskezelést érintő szituációval kerülök szembe. Időnként még Bercikét is kimentem a tanterem és a pedagógus „éles karmai” közül, ha éppen úgy érzi, megtámadták az űrlények a Föld nevű bolygót.

És akkor mit keresek itt?

A Férfiak Klubja küldetését olyan írásokkal és audiovizuális anyagokkal szeretném támogatni, amelyek a komfortzónájukból kilépni hajlandó, még fiatal felnőtt és kamaszkorban lévő fiúknak, férfiaknak szólnak elsősorban, akik kutatják önmagukat és helyüket a világban. Tanácsadóként idősebb korosztállyal (sőt, még nőkkel is!) foglalkozom, de szerepem, vállalt feladatom a Férfiak Klubja közösségében elsősorban a 14-30 éves réteg megszólítása lesz. Az írások célja nem a gúnyolódás és a rosszindulat, hanem a témák könnyed és ironikus megfogalmazása, természetesen megajánlva a fejlődés lehetőségét is.

A stílust kissé regényszerűnek álmodtam meg, folyamatosan formálódó karakterekkel és történetekkel (melyek jó részét nem kitalálom, hanem a valóságból, a környezetemből, vagy a munkámból merítem). A kockázatok és mellékhatások elkerülése érdekében, csináld nyugodtan tovább, amit amúgy is szoktál.

Fotók: The Aura via Foter.com / CC BY-NC-ND

PDPics via Pixabay.com

dimitrisvetsikas1969 via Pixabay.com

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk