Pán Péter Mutterországban bérel hotelt

Az előző rész(ek) tartalmából: Megismerhettük Pétert, a huszonéves felelőtlen gyerekként viselkedő főhőst, akinek legnagyobb meglepetésére, barátnője hosszú vívódás után nem kegyelmezett és eltávolította párkapcsolatukból. Íme, a folytatás. Jó szórakozást/gondolkodást!

Emlékszünk ugye a befejezésre, a drámára? A fájdalmas szakításra, az elválásra, ami darabokra zúzta Péter csontjait, lelki alkotórészecskéit, majd csak a porfelhőben forgó törmeléket hagyta maga után.

Ha nem emlékszünk, íme az előző rész: Pán Péter a haverom

Hogy máshogy dönthetett volna ebben az elveszettségében, tárcsázta a számot, mert melózni ugye nem akart (miért is tette volna, ha eddig se volt muszáj) és felhívta azt a személyt, akinek szeme világát köszönhette, aki kihordta a napvilágra, majd etetgette, szeretgette, terelgette, melengette.

Lukrécia a gyereknevelésért élt és halt. Mindig is mondogatta Péternek, hogy Veronika nem támogatja őt kellőképpen, tudnia kellene, hogyan bánjon egy olyan különleges fiúcskával, mint ő. Veronika szerinte csak követelőzött és képtelen volt megbecsülni azt, hogy Péter csupán naponta nyolc órát töltött a videojátékok előtt, míg más férfiak bezzeg verték a feleségüket.

Hogyan vélekedne erről pszichológusunk? A felelősség alóli felmentéshez olyan személyt keressünk, aki jellem kérdésében nálunk is mélyebb bugyrokban lakik. Viszonyítsuk magunkat hozzá és máris mindent elfelejthetünk.

A telefonbeszélgetés megtörtént, és hogy ne legyen rossz anya Lukrécia, máris elkészítette kisfia kedvenc étkét, hogy megtört szívét melengető anyai ölbe fogadhassa vissza. Az érkezéskor elvette tőle holmijait, de a letörtséget tükröző arckifejezésből sejtette, hogy a szakításon kívül valami más is nyomja Péter sajgó lelkét. A válasz nem maradt el.

– Ottmaradt az X-Boxom Veronikánál – sopánkodott lesütött szemekkel.

Lukrécia mindent értett és fél pillanat múlva már a férjét csengette mobilon, akinek kiadta az ukázt: még hazaérte előtt, szaladjon el Veronikához a fia játékáért. Az apa természetesen nem vitatkozott (a házasság húsz éve alatt ezt sosem tette meg), hanem beleegyezően bólintott és megnyugvással vette, hogy ezzel az apai szerepének megfelelő feladatokat le is tudta, innentől a felesége intézi majd a többit.

Ja, hogy tizennyolc felett már nem kell apának lenni, ha addig sem sikerült? Mit gondol erről a pszichológus? Azt, hogyha férfi vagy, lehetsz húsz, harminc, vagy negyven, sosem késő megerőltetned magad és a fiúgyereked elé állni, hogy szeretnél érte TENNI valamit. Legfeljebb elküld melegebb éghajlatra. Egy férfiút mindig erősít az, ha egy olyan másik férfi szeretetét nyerheti el, akire felnézhet. A legjobb, ha ez a saját vére.

Na, de Richard Dawkins is megírta ugye, hogy az apák már csak azért is kevesebbet foglalkoznak fiaikkal, akiket megalkottak az „Élet” nevű kegyetlen játéknak, mert női társukkal ellentétben (aki csak el tudja már dönteni, hogy az a poronty a méhéből pottyant-e ki vagy sem), sosem lehetnek biztosak a szülőségükben. Hiába van apasági teszt, a klasszikus logika szerint az evolúció nem tart lépést ezzel a szellemi fejlődéssel. Péter apja pontosan ezt a hozzáállást képviselte, sosem törődött a gyerekével, hiszen utólag okosan „intellektualizálva legitimálhatta” önző passzivitását és lustaságát azzal, hogy az evolúció bizonytalanságai miatt nem lehet számára adaptív a fiú férfivá nevelése, helyette inkább a munkájával foglalatoskodott (meg a többivel, amiről a feleségének nem tartott élménybeszámolót).

Ne kanyarodjunk el ennyire a témától, térjünk most vissza a konyha otthonos árnyékába.

A tejbegríz ott várt az asztalon. Felszínén megannyi kacifántos szigetet képező kakaóporos formák úszkáltak, helyenként feltorlódtak bennük a sötét anyag sűrűbb szemcséi. Péter csak kevergette-kavargatta, hiszen ez volt gyerekkorában is a kedvence (mi mással is várták volna otthon), majd értően édesanyjára emelte tekintetét, aki láthatóan lelkesen, örömtől vibrálva szólásra készült:

Végre itt vagy újra. Most már örökre mellettem maradsz Péterkém.

Péterre először a megnyugvás finom békéje települt, majd valami furcsa ijedtség kerítette hatalmába. Mivel a Veronikával töltött néhány év alatt egyetlen hét sem maradhatott ki aggódó anyukája ellenőrző hívásai nélkül, ezen újraközeledés mámora és a beteljesülés boldog extázisa kissé megrémítette.

Örökre? Azt mondta volna, hogy örökre?

Elképzelte magát, ahogy negyven esztendő elteltével együtt sétál az utcán, akkor már hatvanas korában, nyolcvanéves édesanyjával, aki előtt a nyugdíjas klubból ismert hölgyike jegyzi majd meg elismerően, hogy „Jajj, Lukréciám, hogy Neked mekkora fiad van!”

A provokatív és kissé ijesztő kép mintha felrázta volna Pétert. Vajon mi lesz, ha minden ugyanúgy marad? Tényleg megteremtődhet ez a groteszk jelenet?

Lázár Gergely pszichológus

Weboldal: www.gery.hu

A szerző bemutatkozik:

Pszichológus vagyok. Akarok róla beszélni?

Bizony. Sőt, részletezem is picit, hogy miből állnak a napjaim. Egészséges (nem patológiás) emberekkel végzek tanácsadási tevékenységet, életvezetési témákra fókuszálva. Munkám során többféle segítői módszert is alkalmazok (némelyiknek egészen furcsa neve van, úgyhogy le se merem írni). Vállalkozásom mellett főállásban iskolapszichológusként dolgozom, mely során rengeteg nevelést, konfliktuskezelést érintő szituációval kerülök szembe. Időnként még Bercikét is kimentem a tanterem és a pedagógus „éles karmai” közül, ha éppen úgy érzi, megtámadták az űrlények a Föld nevű bolygót.

És akkor mit keresek itt?

A Férfiak Klubja küldetését olyan írásokkal és audiovizuális anyagokkal szeretném támogatni, amelyek a komfortzónájukból kilépni hajlandó, még fiatal felnőtt és kamaszkorban lévő fiúknak, férfiaknak szólnak elsősorban, akik kutatják önmagukat és helyüket a világban. Tanácsadóként idősebb korosztállyal (sőt, még nőkkel is!) foglalkozom, de szerepem, vállalt feladatom a Férfiak Klubja közösségében elsősorban a 14-30 éves réteg megszólítása lesz. Az írások célja nem a gúnyolódás és a rosszindulat, hanem a témák könnyed és ironikus megfogalmazása, természetesen megajánlva a fejlődés lehetőségét is.

A stílust kissé regényszerűnek álmodtam meg, folyamatosan formálódó karakterekkel és történetekkel (melyek jó részét nem kitalálom, hanem a valóságból, a környezetemből, vagy a munkámból merítem). A kockázatok és mellékhatások elkerülése érdekében, csináld nyugodtan tovább, amit amúgy is szoktál.

Fotók: InSapphoWeTrust via Foter.com / CC BY-SA

geralt via Pixabay.com

paulbence via Foter.com / CC BY-NC

qwz via Foter.com / CC BY-NC-SA

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk