Szabadság járvány idején

A közös fenyegetettség összehoz minket. Ilyenkor érezzük meg igazán, hogy egy nemzet vagyunk, és csak magunkra számíthatunk. Valójában ilyenkor értjük meg igazán, hogy mi az a „nemzet”, amiért Petőfi Sándor és barátai az életüket is készek voltak feláldozni. Március 15. a nemzeti együvé tartozás napja. Ha csak otthonról is, de ünnepeljük meg méltósággal.

Az élesebb szeműek bizonyára észrevették, hogy a cím Gabriel García Márquez talán legismertebb regénye, illetve az egyik legnépszerűbb Petőfi Sándor vers összeolvasztásából született (és eredetileg így nézne ki: Szabadság, szerelem kolera idején). Ahelyett, hogy odakint ünnepelnék valahol az utcákon, most ilyen pihentagyú ötletekkel szórakoztatom magam, mert ez a március idusa más mint a többi. Természetesen a koronavírusról van szó, ami miatt szerte az országban lemondták a megemlékezéseket.

Járvány idején hamar el lehet jutni oda, hogy az egyik ember potenciális veszélyforrásnak tekinti a másikat. Ehhez képest én éppen az ellenkezőjét tapasztalom, nem hogy ellenséget nem látunk a másikban, hanem mintha még közelebb is kerültünk volna egymáshoz. Családtagok, barátok sűrűbben hívják egymást, kollegák pedig úton-útfélen szóba állnak egymással, és nem csak a munkáról beszélnek, ahogy esetleg eddig. Utoljára a négy évvel ezelőtt éreztem valami ehhez hasonlót a sikeres labdarúgó EB szereplésünk során, vagy egy másik március 15-én, amikor leesett az a nagy hó, és ezrek ragadtak az utakon, autópályákon, az is kiváltotta az emberek együttérzését.

A közös fenyegetettség összehoz minket. Ilyenkor érezzük meg igazán, hogy egy nemzet vagyunk, és csak magunkra számíthatunk. Valójában ilyenkor értjük meg igazán, hogy mi az a „nemzet”, amiért Petőfi Sándor és barátai az életüket is készek voltak feláldozni.

A technikai és a gazdasági változások ugyanis egyre inkább egy határok nélküli világba helyeznek minket. Az interneten minden embertől egyenlő távolságra (közelségre) vagyunk, függetlenül attól, hogy fizikailag hol élnek a világban. A légi forgalom elterjedése (járványmentes időkben minden pillanatban 10 000 repülőgép van a levegőben a világon) illetve a konténeres tengeriszállítás már korábban lecsökkentette a fizikai távolság jelentőségét.

És hogy ez kinek az érdekét szolgálja? Nos, nyilvánvalóan nem a munkásosztályét – ahogy azt Marx és Engels képzelték, akik 1848 februárjában jelentették meg a Kommunista kiáltványt – hanem az uralkodó osztályokét, akiknek valójában nincs hazájuk. Az üzletnek, hatalomnak és pénznek nincsen nemzetisége, ezek bárhol megszerezhetőek, úgyhogy a csúcson lévők – gyarmatosítók, imperialisták, gazdag üzletemberek, topmenedzserek, csúcshivatalnokok – mindig hajlottak arra, hogy kozmopoliták legyenek. Akinek sok pénze van, az ugyanis a pénzéhez lesz lojális. Időről-időre kipattan egy-egy botrány az off shore paradicsomok kapcsán, ahová a vagyonos emberek igyekeznek elrejteni a pénzüket, nehogy azt adó formájában vissza kelljen neki forgatni a közösbe és megosztania másokkal. Nemzetépítésnél a nagyon gazdagokra tehát nem lehet számítani, mert mihelyst veszélyben érzik a vagyonukat, kereket oldanak. És a nagyon szegényekre sem lehet építeni, mert akinek a mindennapi megélhetés előteremtése is nehézséget okoz, annak nem lesz se ideje, se lelkiereje magasabb rendű célokért lelkesülni.

Akinek viszont már van mit vesztenie, de nincs „túl” sok pénze, az megengedheti magának azt a luxust, hogy nemesebb eszmékhez és közösségekhez legyen lojális, mint például a családja, a rokonsága, a baráti köre, a hittanos csoportja, a futballcsapata, a faluközössége és igen, a nemzete. Ezek olyan lojalitási körök, ahonnan az emberek többsége az identitását, a méltóságát szerzi, annak a tudatát, hogy ki is ő valójában. Mindezt nem lehet fentről, egy központból irányítva egy globális tudattal helyettesíteni. Mert ezek a helyi hálózatok jóval a globális cégek és az őket kiszolgáló multinacionális menedzserréteg előtt léteztek és jóval utánuk is létezni fognak, mert az értelmes emberi élethez alapvető módon hozzátartoznak.

Petőfi Sándor és a ’48-asok egy nemzet polgáraiként szálltak szembe a Habsburg birodalmi törekvésekkel és ma sincs ez másképp: a nemzet az egyetlen közösség, amelyik sikeresen korlátozhatja a pénzügyi, gazdasági és szociális globalizációs törekvéseket. Valódi szolidaritás csak ott képzelhető el, ahol a központi hatalom tiszteletben tartja a szubszidiaritás elvét, azaz nem von el hatásköröket jól működő közösségektől. Nem leszünk szolidárisak egymással, ha nincs valami konkrétabb dolog, amely összeköt minket, mint az általános emberségünk és nemzetközi emberi jogi egyezmények alapján biztosított jogunk a biztonságra. Ha mindenki a testvérem, akkor senki sem az. És a globális hálózatok – birodalmak – haszonélvezői, ha egy pillanatra félre tudják tenni azt a meggyőződésüket, hogy mindig igazuk van, akkor rövidúton beláthatják, hogy a korlátlan globalizáció hosszútávon számukra is káros. Ha az egymáshoz lojális emberek természetes hálózatai megszűnnek, akkor a bizalom is elvész. Ha pedig az emberek nem bíznak egymásban, akkor a társadalmi együttműködés is eltűnik, az pedig mindenkinek rossz.

Március 15. a nemzeti együvé tartozás napja. Ha csak otthonról is, de ünnepeljük meg méltósággal. Nagyon sok múlik azon, hogy meg tudunk-e maradni szolidárisnak egymással.

C. Kovács Gábor

*

Cikkajánló: Tanított tehetetlenség
További cikkekért kattints rovatcímeinkre: A férfi útjaAz FK Női Támogatói Köréből (női szerzőink írásai), Férfiérték történetekKörkérdés (interjúk), Férfiegészség.

Fotó: www.egerhirek.hu

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk