Temetnénk a munkát? – Dolgozni erkölcsi kötelesség!

Most, hogy a koronavírus-járvány miatt a többségünk nem jár be rendszeresen a munkahelyére, otthonról dolgozik, vagy onnan se, mert nincs munkája vagy elbocsátották, amikor egyre-másra jönnek a hírek az üzembezárásokról, gyárleállásokról, óhatatlanul felmerül a kérdés, milyen is nekünk a viszonyunk a munkához.

Triviálisnak tűnhet sokak számára a kérdés, hiszen senki nem dolgozik szívesen. Sokkal jobb lenne, ha az ember azt csinálhatná, amihez kedve van és nem azt, amit mondanak neki. Megdöbbentő adat, de a fejlett világban a munkavállalók 80%-a nem szereti azt, amit csinál. Másról álmodozik, vagy ha tehetné, nem is csinálna egyáltalán semmit.

De vajon természetes dolog-e az ember számára a munka? Hozzá tartozik-e a lényegéhez, vagy nyugodtan ellenne nélküle is? Nem lehet, hogy ez az egész munka-dolog a mindenkori uralkodó osztályok fortélya arra, hogy kiszolgáltatott helyzetben tartsa és kizsákmányolja a szegényebb néprétegeket? Hogy a „Dolgozz!” imperatívusza csak egy kívülről ránk erőltetett parancs, ami mára annyira belsővé vált, hogy még József Attila sem tudta kivonni magát alóla: „Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes.” De vajon nem csak arról van-e szó, hogy a munka az a kizsákmányoló furfang, ami a leghatékonyabban segít bebetonozni a kialakult hatalmi viszonyokat? Igaz-e a Lassalle-féle „vasbértörvény”, ami ezt támasztaná alá, és amely szerint a munkabérek mindig a létminimum felé tendálnak, hogy éppen meg lehessen élni belőle, de előrelépni, a viszonyokat felforgatni már ne legyen elég?

És nem fog-e gyökeresen megváltozni a világunk és benne a munkához való viszonyunk a poszt-indusztriális társadalmakban a gépesítés, az informatika, a robotizáció következtében? Nem kerül-e majd le az emberről a munka kényszerű terhe, amikor a robotok majd mindent elvégeznek helyette?

Ezekkel a kérdésekkel fogunk foglalkozni most induló sorozatunkban, amelyben a munka világát, a munkához való hozzáállásunkat vesszük tüzetesebben szemügyre.

Először is azt nézzük meg, hogy vajon miért érezzük egyszerre nyűgnek és belülről fakadó kötelességünknek is, hogy dolgozzunk.

Ha az európai kultúrkörben vizsgáljuk a munkához való viszonyunkat, akkor a Biblia megkerülhetetlen mint az egyik elsődleges információforrás. Amit pedig a Bibliában találunk, az első ránézésre nem túl biztató. Amikor a szimbolikus első emberpárt engedetlenség miatt kiűzik a Paradicsomból, a nő, Éva, azt a büntetést kapja, hogy fájdalommal fogja szülni a gyermekét, mégis vágyakozik a férje után, aki uralkodni fog rajta. A férfi, Ádám, pedig a következőt: „legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! Tövist és bogáncsot hajt neked, és a mező növényét eszed. Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél.” Kőkemény, nehéz élet ez, nem csoda, ha azóta mindenki utálja a munkát, amit büntetésként kapott. Nehéz elképzelni, hogy ez a gondolat, amely szerint az ember gyűlöli munkáját, lett volna annak a civilizációs fejlődésnek a motorja, amelynek a központifűtést, a C-vitamint vagy az internetet köszönhetjük.

És nem is ez az.

Cikkajánló: Változik a világ rendje – És a munkaerőpiac trendje?
További cikkekért kattints rovatcímeinkre: A férfi útjaAz FK Női Támogatói Köréből (női szerzőink írásai), Férfiérték történetekKörkérdés (interjúk), Férfiegészség.

Mert Ádám és Éva még a Paradicsom kertjének útjait rótták önfeledten, amikor már megkapták azt a parancsot, hogy „szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet és hajtsátok uralmatok alá.” Ez az igazi szellemi/lelki motiváció, egy olyan erős parancs, ami egész civilizációs fejlődésünk alapjául szolgált. Most biztos lesznek olyanok, akik azt mondják, hogy de hiszen ez minden bajok forrása, hogy valójában azzal okoztuk a mostani ökológiai katasztrófát és tettük tönkre a Földet, hogy az uralmunk alá hajtottuk, amire a Bibliából kaptunk felhatalmazást. Mert nézzük csak meg, mennyivel nagyobb harmóniában élnek például az Amazonas őserdeinek a törzsei a természettel, mint mi. Ez valószínűleg igaz. Ugyanakkor bárki előtt nyitva áll az út ma is, hogy úgy éljen. Nem kell hozzá sok, mindössze lemondani a civilizáció nyújtotta összes kényelemről és kivonulni az erdőbe. Ott megszűni a szociális nyomás, nincs munkahelyi stressz, közlekedési dugó. Mégis, nagyon kevesen választják ezt, lényegében senki, az ellenirányú mozgás viszont annál nagyobb: mindenki szeretne kényelmesebben élni, még az Amazonas-menti őslakosok is. Hogy miért? Mert a természetben élni nem annyira kényelmes dolog. Amíg az embernek „arca verejtékével kell ennie a kenyerét” és fáradsággal élnie a földből, addig keresni fogja a lehetőséget, hogy miként könnyíthetne a sorsán. Erre kapott felhatalmazást az első emberpár azzal, hogy „hajtsátok uralmatok alá a földet”, erre való a munka. A munka nem más, mint amikor az emberi értelem behatol a természetbe. Az ember a természet bizonyos adottságait és lehetőségeit nem pusztán kihasználja, hanem a saját javára formálja. Ilyen „uralom alá hajtás” volt az első kutya, az első juh, az első kérődző, az első ló, stb. megszelídítése. De ilyen a hídépítés, a folyószabályozás, a napelem, a C-vitamin, a búzanemesítés és sorolhatnánk napestig. Mindezek nélkül az átlagéletkor még mindig csak 30 év lenne, amelyet a férfiak vér-verejtékes munkával, a nők 14 éves koruktól kezdve pedig vagy terhesen vagy utódgondozással töltenek – ahogy ezt a Biblia olyan szemléletesen ábrázolta, amint erről már szót ejtettünk. Ebből a gyötrelmes állapotából emelte ki az embert a munka.

Újfent érdemes hát hangsúlyozni, hogy kultúrkörünkben a munka nem büntetés, hanem meghívás Istentől az együtt-teremtésre: ezáltal lesz az ember úrrá azon a természeten, ahonnan származik és kezd el hasonlítani a Teremtőjére. Ez a fajta gondolkodás tudta megteremteni azt a dinamikát, ami aztán ahhoz a fantasztikus kulturális felvirágzáshoz vezetett, amelyet európai civilizációnak hívunk – és amely jelentősen könnyített a benne élők sorsán. Ez így képez tökéletes egységet, átalakítani veszélyes, mert ha bármelyik elemét is túlhangsúlyozzuk a másik rovására, akkor torz eredményre jutunk. Márpedig ma mindkét torzulás erőteljesen van jelen a kortárs gondolkodásban. Az egyik az ember természeti mivoltát hangsúlyozza túl, azt állítva, hogy az ember pusztán egy az állatok közül, aki jogtalan befolyásra tett szert a többi faj kárára és parazitaként eluralkodott a földön. A másik extremitás pedig éppen ellenkezőleg, az emberre istenként tekint, aki előbb-utóbb a tudomány és technika segítségével korlátlanul tudja majd érvényesíteni az akaratát: olyanná alakítja magát, amilyenné csak szeretné, örökélete lesz, legyőzi az összes betegséget, megteremti a világbékét, legyőzi a bűnözést – és mindezt a saját erejéből, nincs szüksége hozzá egy rajta kívül álló, mindenható Istenre.

De ezek a torzulások, mert mint már mondtuk, a mi kultúránkban az ember a munkája által vált együtt-teremtővé a saját Teremtőjével és így lett a munka erkölcsi kötelességévé. „Aki nem dolgozik, ne is egyék.” 2 Thess 3: 10

C. Kovács Gábor

Fotók: skeeze képe a Pixabay -en. 

skeeze képe a Pixabay -en. 

Jon Kline képe a Pixabay -en. 

skeeze képe a Pixabay -en. 

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk