A szerelem egyfülű kosár – Egyszer ő cipeli, egyszer én

„A szerelem istenien szép és mulatságos játék, de bele kell törődnünk, hogy ami benne szenvedés, azt nem lehet megosztani - mint az örömét -, azt mindig, egészben, az egyik fél kénytelen vállalni belőle, az, amelyik éppen jobban szereti a másikat. (...) Ezzel a kényelmetlen és igazságtalan súlyelosztással nagyon sokáig eltarthat egy szerelem - persze a végén eljön az idő, mikor a kosár tartalma végképpen kimerülvén, egy napon a másik nem veszi fel, mikor az egyik letette.”

„Nézze - mondtam -, a szerelem olyan, mint egy kosár, aminek csak egy füle van, fölül. A kosár nagyon nehéz, legalábbis viszonylagosan, egy ember számára, aki cipeli, szenved tőle, liheg és sír a keserves cipekedésben. Ha mind a kettő vihetné egyszerre, könnyű és kellemes teher volna a kosár, tekintettel tartalmára, mert igen kellemes csók-elemózsiával van tele, érdemes felszaladni vele akár a padlásszobába is. De úgy látszik, természetében van az az ügyetlen elrendezés, hogy csak egy füle van a kosárnak; mindig az egyik kénytelen hurcolni az egészet, s olyankor a másik vígan fütyörész, könnyedén ugrál a lihegő szerelmes mellett, esetleg el is szalad, ha nem is nagyon messze! Mihelyt azonban, akár fáradtságból, akár dacból, a soron levő leteszi a kosarat, a másik (mert öntudatlanul mégiscsak sajnálja a kosár tartalmát) rögtön felveszi, és most ő cipeli tovább, a másik fellélegzik, szerepet cserélnek. A szerelem istenien szép és mulatságos játék, de bele kell törődnünk, hogy ami benne szenvedés, azt nem lehet megosztani - mint az örömét -, azt mindig, egészben, az egyik fél kénytelen vállalni belőle, az, amelyik éppen jobban szereti a másikat. (...) Ezzel a kényelmetlen és igazságtalan súlyelosztással nagyon sokáig eltarthat egy szerelem - persze a végén eljön az idő, mikor a kosár tartalma végképpen kimerülvén, egy napon a másik nem veszi fel, mikor az egyik letette. Ez esetben... a kosár ott marad az utca közepén, arra jön egy kiskutya és sarokkőnek nézi.”

(Karinthy Frigyes)

A szerelem egyfülű kosár, mondta Karinthy Frigyes, és mindenféle finom, kellemes, egyszerű, alapvető és különleges ínyenc dologgal van az tele: csókok, szenvedély, vágy, bújás, érintés. De ott van benne a szerelemféltés, könnyek, árulás, távolodás, közeledés, hűség, hűtlenség…

Egymás hegyén-hátán hányódnak a boldogtalan órák, az egymás húsába tépés, az álmatlan éjszakák, a forró fejjel hozott döntések, az egyetlen táskába összepakolt életek, a feszült, felhúzott vállak, az istenhozzád nélküli ajtócsapódások. Rengeteg minden fér még abba a kosárba.

Ott billeg jobbra-balra a szárnyaszegett, és helyreállított bizalom, az egymás felé újra megnyitott szívek, és lásd, újra közeledünk, és távolodunk, mint parázson járt tangó, olyanok az öleléseink. Valóban kényelmetlen az elrendezés, a kosárnak csak egy füle van, ketten nem vihetjük, hol ő, hol én cipelem. Egyikünk mindig jobban szeret.

„Ha mindig csak egyikünk működteti, rövid időn belül elfárad a kapcsolatunk...”

A szerelem egy állapot, amely hol eltűnik, hol előbukkan újra, de egy párkapcsolat egy életre szólhat, melyben mindig jelen kell lennie a tiszteletnek, a megbecsülésnek, a hűségnek és a feltétlen bizalomnak. Ha egy férfi meghozta az elköteleződés döntését, akkor a nőért, akit társául választott, bármit megtenne.

A fizikai közelség, szenvedélyes érintések, figyelem, őszinte elkötelezettség, hűség, tiszta kommunikáció, többek között ezek működtetik a kapcsolat motorját. Ha mindig csak egyikünk működteti, rövid időn belül elfárad a kapcsolatunk, kifullad, megszűnik lélegezni. Amikor egy férfi igazán szeret, jobban képes szeretni a nőnél. Ha a nő szeret jobban, és ezt százféle módon ki is nyilatkoztatja, akkor a férfi számára idővel talpig nehézzé válik a túlzottan kétségbeesett,  odaadó, önfeláldozó, kívánságait leső ragaszkodás. Akkor az a férfi talán már nem is szeret igazán.

Annyit adni, amennyit a másik még képes visszaadni, ezt az egyik legfontosabb életszabályt kellene mindannyiunknak megtanulni. Nem cipelhetem mindvégig egyedül a szerelmünket, akkor elveszítem a lendületem, erőm, lelkesedésem, elfogy az energiám, kiüresedem.

Ha erőn felül igyekszem minél többet adni, akkor felborul az egyensúly, akkor őt nyomás alá helyezem, aki hosszú távon nem is bírja el a feszültséget, kilép a kapcsolatból. Egy állandó összepréselődött, fojtó, vállainkba markoló, lépéseket ránk kényszerítő tánc sem kényelmes, vágyjuk a távolságot, a szabad levegőt, és az érzést, hogy időnként mi léphessünk közelebb, szabad akaratból, vágyból, önálló döntéstől vezérelve. Nőként jól teszem, ha teret, levegőt, privát szférát, énidőt, szabadidőt hagyok számára, vagyis nem telepszem teljes lényemmel a férfire. A külön töltött időre nagyon is szükség van, ettől még megmarad a varázslatos kettősünk, feltöltődve, egymástól függetlenül szerzett élményekkel érkezünk haza egymáshoz. Egyszer én, másszor a társam a befogadó, élvezi mindazt, amivel elárasztom, és én megtanulok elfogadni, kedvemet lelem abban, amit nyújt.

„Az a kapcsolat, amelyben felváltva cipelik a szerelem egyfülű kosarát, sok mindent kibír”

Aki soha nem cipel, nem kínlódik, nem fújtat, és nem teper, az keveset ad bele, az nem adja át igazán önmagát, az nem vágyik szövetségre, fejlődésre, egyensúlyra, harmóniára, nem vágyik tartalmas kapcsolatra. Mozdulnia sem kell, csak befogadni, amit kap. Csak néznie, könnyű kézzel, könnyű szívvel, felelősség nélkül szemlélnie, hogy a másik majd megszakad, mert egyedül cipeli a kezében a kosarat, a hátán a szerelmet. Egyetlen lépést sem akar tenni a kapcsolatért. A másik tegye a dolgát, majd ő szól, ha szükség lesz rá, például ha kiürül a szeretettank, ha megszomjazik, ha elfárad, ha csalódik, ha szomorú, vagy ha társaságra lesz szüksége. Eszébe sem jut átvenni a kosarat, pedig aki egyedül cipekedik, egy idő után elfárad, elveszíti lendületét, erejét, lelkesedését. Egyszer csak megvonja a vállát, és leteszi a felelősséget, lerakja a kosarat, és otthagyja az út szélén. Ha a másiknak még számít, akkor felveszi még, és megpróbálja belőle menteni, ami menthető. Aztán egy napon már nem emeli fel azt a kosarat egyáltalán senki. Végsőkig elhanyagolt, cserbenhagyott, fáradt, öreg lelkű szerelmek hevernek így az utak szélén.

Cikkajánló: Ha megőriznéd a párkapcsolatot, értsd meg a „szeretetnyelvét”!

A kapcsolatunk nyugodt sétahajókázás csendes vizeken, majd szörnyű érzelmi hajótörés, roncsokba kapaszkodás, két sértődött ego különálló lakatlan szigeteken gubbasztó magánya. A szerelem egyfülű kosár, egyszer ő cipeli egyszer én. Az a kapcsolat, amelyben nincs egyensúlyvesztés, és nem billen a mérleg, amelyben felváltva cipelik a szerelem egyfülű kosarát, sok mindent kibír. Képes lerúgni magáról az egot, kibírja a távolodást és közeledést, kibírja a simító mozdulatokat, s kibírja az egymásba karmolást. Állja a féltékenység vasmarkát, a szenvedély nélküli hónapokat, kibírja az csendeket, az arcba ordító szitokszavakat, a metsző hideget, és a fullasztó hőt. Kibírja az időt, és kibírja a ráncokat, a változást, a szomorú szemeket, a színe vesztettséget, a betegséget, az erőtlenséget, a diszharmóniát, az ideiglenes elfordulást, elhidegülést, még azt is, hogy idegen, angyalhangú, csiribiri nők csábító mozdulatait figyeli gyarlón az a másik. Kibírja a távolságot, azt a fajta elengedést, ami ahhoz kell, hogy a másik visszatérhessen.

Király Eszter

Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!

Fotók: Free-Photos via Pixabay.com

Gil-Dekel via Pixabay.com

Takmeomeo via Pixabay.com

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások

Sűrítsd a véleményed

egy kattintásba

Ez a téma és a vita

Kattintson ide és jelentkezzen be a használathoz!
0
%
Értékes
0
%
Inspiráló
0
%
Építő
0
%
Hiánypótló
0
%
Közömbös
0
%
Romboló
Kattintson ide és jelentkezzen be a használathoz!
OSZD MEG

VONJ BE MÁSOKAT IS
A KÖZÖSSÉG JAVÁRA!

A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk