Akkor szeretjük jól a gyerekeinket, ha éppen megfelelően öleljük őket

Azt gondolom, anyám éppen jól szeretett engem. Megfelelően tartott a karjaiban, nem szorított birtoklón, és nem ölelt túl lazán, megtapasztalhattam és elvihettem útravalóul a pozitív, biztonságos kötődést, hogy képes legyek emberi kapcsolataimban magabiztosan, érzelemdúsan, bizalommal telve jól szeretni.

Hogyan születik az anya? Valamiféle lelki átállítódásról beszélünk, minek során egy láthatatlan kapcsoló a fejben hirtelen „anya üzemmódra” vált? Anyává válni nem egyetlen, kiemelt életbeli pillanat műve, és biztosan nem a szülés az, ami pálcasuhintásra anyává varázsolja a nőt. Vannak nők, akik bár életet adtak, soha nem váltak igazán anyává, mindig csak szülők maradtak. Számukra a szülőség egy betöltendő poszt, státusz, feladat, amelyben maximumot kell nyújtani, meg kell felelni. De a Nő, aki nincs jelen minden zsigerével anyaszerepében, nem engedi, hogy virágba boruljon benne ez a spontán, megfelelési kényszer nélküli, vigyázó, gondoskodó szereteten alapuló érzés, az rengeteg élményt mulaszt el ebből a gyönyörű és keserédes közös utazásból. Ha a gyerekeddel vagy, legyél valóban jelen a pillanatban. Mert ő akkor fog emlékezni rád holnap, ha ma ajándékozol neki figyelmet és időt.

A gyermek örökre megjelöl. Nem csak a megváltozott testem emlékeztet arra, hogy életet adtam. Nem a begyógyult hegeim, vagy a terhességi csíkok teszik rám a különös ismertetőjelet, hogy anya lettem. Egy életen át tartó, élesített, beriasztott, mégis egy beérkezett, megelégedett nyugalmi állapotban létezem. Hogyan születik az anya? Az én anyaságom akkor született, amikor nyolchetes korában a lányom először rám mosolygott. Addig csupán szembesültem a kötelességeimmel, a felelősséggel és a ténnyel, hogy ez a törékeny kis lény itt tőlem függ, életben tudom tartani. Elméletben megtanultam, mi az a szociális mosoly, és azt is, hogy ez a baba második hónapja körül jelenik meg, mégis, amikor először, szememet, arcomat fürkészve rám ragyogtatta első, valódi mosolyát, szó szerint kiválasztottnak éreztem magam, és folytak a könnyeim az örömtől és a hálától. A nekem küldött ajándékmosoly új lendületet és értelmet adott a kapcsolatunknak, végérvényesen és visszafordíthatatlanul elköteleztem magam, megadtam magam az anyává válás boldogan vállalt készenléti állapotának. Tudtam, hogy a figyelmem ezentúl megosztott lesz, újfajta érzékeket fejlesztek majd ki magamban, lesz anyai megérzésem, denevérfülem az éjszaka közepén, olvasni tudok majd akár egy hangszínből, egy pillantásból, mert most már mindig, ha nem is minden másodpercben, de ott fészkelődik majd a gondolataimban a gyermekem.

A csodálatos anya nem tökéletes, talán csak elég jó. Tökéletes szülő pedig szintén nem létezik, mert  a szülő esetenként nem több, mint hivatalos papírok első sorában kitöltendő név. A szülő az, aki megvásárolja a digitális csecsemőmérleget, hogy pontosan nyomon követhesse, mennyit gyarapodik a baba súlya. De az anya talán néhányszor, ha méricskél, mert a hámlott bőrű, ártatlan csöppség a ruháiból kibontva, mindig keservesen, vigasztalanul sír. Az anya nem akar fájdalomtól torz, sírástól vörös, apró arcocskát látni. Aztán felülkerekedik benne a szülő, aki mégis véghezviszi a kellemetlen procedúrát, mert a tökéletes szülő tényleg pontosan jegyzi a súlygyarapodást, és a babáját három óránkénti szoptatásra kondicionálja. Az anya nem kondicionálja őt semmilyen reflexre, hanem inkább holtfáradtan, félálomban végtelenszer megeteti a kis bőgőmasinát, mert nem a sok sírástól erősödik a tüdeje, egy csecsemőt nem lehet elkényeztetni.

Ha csak szülő vagyok, akkor nem lábad könnybe a szemem, ahogyan a lányom aranyhaját fésülöm az első iskolai napon azon a kora reggelen, és nem szavalom vele felszabadultan sírva-nevetve, hogy iskola, iskola, ki a csoda jár oda, hanem konok büszkeséggel, száraz szemmel kísérem be őt az iskola kapuján. Ha anya vagyok, akkor minden elért mérföldkövét megsiratom, ha csak szülő, akkor kipipálom, haladjunk csak tovább. Ha anya vagyok, akkor előtte haladok azon a tövisbokros ösvényen, és az összes sértő, szúró, bántó ágat és bogot lekaszabolom, eltávolítom az útból, ne zavarják nyugodt menetelésében. Ha szülő, akkor hagyom, hogy sérülései, botlásai legyenek a tanítói, tartsák fel az útján, kezelje a problémákat egyedül, oldja meg, bogozza ki. Majd borítsa el a felszabadult, felnőtt büszkeség érzése: tessék, ezt is megoldottam egyedül. Közel, vagy távol, mindig ott vagyok, de felnőtté válása küszöbén talán majd nem érzékeli világosan és tisztán a jelenlétemet, mert senki nem menetel majd előtte a bozótvágó késével, hanem egyedül, ő maga vág át minden csomót. És akkor büszke leszek rá.

Anyaként általában találunk a gyerekeinknek egy életösvényt, ami biztonságos, ami könnyen járható, ahol a legkevesebb az útonálló, a szívrabló, a bántalmazó. Az út világos és göröngymentes, még a tüskés ágakat is félrehajtjuk ne érje őket bántódás. Mégis akkor szeretjük jól a gyerekeinket, ha rátalálunk a szülőség és az anyaság érzékeny egyensúlyára, ha éppen megfelelően tartjuk őket, nem szorítjuk és nem öleljük őket túl lazán, így tapasztalják meg a biztonságos kötődést, hogy képessé váljanak ők is bátran, bizalommal telve, jól szeretni. Egy ideig ott haladhatunk mögöttük, aztán jobb szándékosan lemaradni, hadd keressék saját útjukat sérülést, zúzódást, taposásnyomot szerezve, szembenézve a negatív tapasztalatok életleckéivel.

Az anyaságra készülődés sokkal korábban elkezdődik, mint a várandósság. Jelen van már akkor, amikor egy kisgyerek megérti, mi a különbség fiúk és lányok között, amikor sejteni kezdi a szerepeket, ott van a kislánykori babázásban, azokban a játékokban, amikor a gyerekek a felnőtt élet képeit próbálják leutánozni, színesíteni. Aztán ott van a szülőktől átvett mintában, az anyával való kapcsolat mélységében, ez mind a későbbi anyai identitásunkat formálja, meghatározza, hogy milyen anyák leszünk majd a jövőben. Gondoljunk csak bele: életünk kezdetén, már a magzati korban is tulajdonképpen „párkapcsolatban” élünk. A magzati létben egy dédelgető, óvó, vigyázó, szeretetburokban létezünk, a magzatburokban, melyben édesanyánk minden egyes simogató mozdulatával, amikor megérinti a hasát, endorfint, örömhormont küld számunkra. A legelső, korai anya-gyerek kötődésünk minősége, vagy annak fájó hiányossága a legmeghatározóbb emberi kapcsolatainkban, és ez életünk végéig kitart.

Anyaként óriási a felelősségünk, hogy gyerekeink megtapasztalják és megéljék a megfelelő „kézben tartást”, hogy jól szeressük őket, és egy olyan megerősítő szeretetburokkal vegyük őket körül, ami nem túl szoros és birtokló, de nem túl laza és távolságtartó sem. Így segíthetünk, hogy megtalálják a helyüket a világban, tisztában legyenek identitásukkal és kapcsolataikban egészséges lélekkel képesek legyenek a biztonságos, bizalommal teli, érzelemdús kötődésre.

Király Eszter

Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!

A Férfiak Klubja partnere, a Képmás magazin cikkajánlója:

Meghalt, itt hagyott – most élet és halál tanulságait gyűjtöm 

Néhány hónapja a nagymamám temetésén tört rám az érzés, hogy milyen önző is vagyok. Egy élet múlt el épp, én meg csak azon agyalok szüntelenül, hogy mennyi tudás száll most a sírba, mert „én még nem tudom, mit ő tudott.” Azóta gyűjtöm a mama szófordulatait, bölcsességeit, és eleinte naivan azt hittem, hogy egyszer majd elkészülök. Már tudom, hogy nem így lesz, ez inkább afféle élethosszig tartó tanulás...

Tovább olvasható a gombra kattintva:

ÉRDEKEL A CIKK!  

Fotók: People photo created by pressfoto - www.freepik.com

John Hain képe a Pixabay -en.

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk