Észrevétlen kapcsolatgyilkosok

A tudományos magyarázatokon túl, és a szerelemhormon szervezetből való kiürülésével fenntartható a kezdeti lángolás? Vagy ez is valami olyasmi, amibe már lusták, és túlságosan elfoglaltak vagyunk időt, energiát és figyelmet invesztálni? Manapság nem igazán szeretünk megizzadni semmiért. Ahol unatkozunk, ahol dolgozni, küzdeni, változtatni, teperni, teremteni kellene, kreatívnak lenni, onnan előbb-utóbb menekülünk, van úgyis másik, percek alatt elérhető opció, inkább arra szavazunk. De eszünk ágában sincs kidobni a régi, „földön vergődő, friss oxigénért, vérátömlesztésért kiabáló” egykori kapcsolatot, azt is megtartjuk látszatként, „kirakatkötelékként”, pedig már régen nem az, aminek lennie kellene.

Mindent azonnal akarunk, mint egy mobilalkalmazást: pozitív testképet, állandó önfeledt, derűs világlátást, és persze virágzó párkapcsolatot. Elméleti síkon „lifestyle-guruk” vagyunk, vezetjük a saját életünket a könnyen bebiflázható, pontokba szedett, filléres életvezetési tanácsokkal, a gyakorlati vizsgán meg visszatapsolnak minket, és ott ülünk bukott diákként a szégyenpadban. Aki külső kapcsolatok sikátoros mellékutcáiban jár, és ott keres fűszert, izgalmat, extrát, alanyi jogon járó grátiszt jelenlegi kiüresedett kapcsolatára, legtöbbször halálosan fél a lebukástól, mert a státuszát kétségbeesett, szájzáras harapással védelmezi. Pedig még mindig az egyenes a két pont közötti legrövidebb út, ha valaki nem él boldog szerelemben, akkor két opció létezik csupán. Megmenteni, vagy elengedni. Ha meg akarjuk menteni, akkor vegyük kézbe az ásót, kapát, nagyharangot, és kezdjünk el dolgozni, teperni, izzadni a kapcsolatért. Ha nem megy, akkor nincs más út, mint feloldani a szájzárat, és belátni végre, a varázs százegyszer is eltört, el kell engedni, ami működésképtelen.

A rendíthetetlennek hitt szerelemvár azonban hűtlenség nélkül is szétrugdalható, megcsalás nélkül is elárulhatjuk egymást. Nem csak egy szerető dobhat pusztító „atombombát” a kapcsolatra. Észrevétlen, lábujjhegyen lopakodó kapcsolatgyilkos lehet a tiszta kommunikáció hiánya, anyagi kérdések, a pénzhez való viszonyulás, a felőrlő stressz, vagy a szex prioritása. Az egyoldalú, folytonos elvárások számos kapcsolatot nyírnak ki, megölik a spontaneitást, az őszinte, ösztönös mozdulatokat egymás felé, csak kritizálnak, felrónak, és meg akarnak változtatni. A fejekben megszületnek a „neked ilyennek, vagy olyannak kellene lenni” kezdetű elvárt érzések, és kimondott vagy kimondatlan gondolatok, először csak apró szurka-piszkát döfködünk a másik ember szívébe, és próbáljuk elütni humorral. Aztán már a hétköznapok is így telnek, nincs megnyugvás, nincs egymásban feloldódás, nem lehetsz önmagad. Már nem gyönyörködünk egymás tökéletlenségében, és nem szeretjük a másikat csak úgy, önmagáért. Nem tanultuk meg, mi az a feltétel nélküliség.

A modern kori ember igényes, nem elégszik meg akármivel, és közben észre sem veszi, hogy csöndesen, alattomosan érzelmi zsarolóvá válik, ahogyan a másik fél is. Védelmi vonalat épít a sürgető, behódoló megfelelési kényszer építő köveiből, és már nem adja önmagát, görcsös szerepjátszásra kényszerül, csak önnön reakcióit, mozdulatait figyeli feszülten. A folytonos elvárásaink miatt tesznek minket, és teszünk másokat lapátra, mert képtelenek vagyunk elviselni, ha valaki nem illeszthető bele a hibátlan sablonrendszerünkbe. Az elvárások szorongatnak, és örök, boldogtalan útkeresővé tesznek. Minél kevesebbet vársz, annál szabadabb lehetsz, akkor nem érezheted úgy, hogy becsaptak, akkor az előre vizualizált ideális kép nem válik keserű csalódássá. A szeretetnek nincs feltétele, de a kapcsolatoknak van. Ezek azonban nem a másik lényén, egyéniségén buldózerrel pusztító elvárások. A szeretetkapcsolatok feltétele, hogy mindkét fél önként, önzetlenül, lepakolja a másik ember elé azokat az értékeket, amelyek nélkül egyetlen emberi kapcsolat sem lehet működőképes: tisztelet, őszinteség, gondoskodás, lojalitás, együttérzés, figyelem, tapintatosság, a szeretet kimutatásának képessége.

Függővé tesszük magunkat. A „másik felem” kétségbeesett keresése életfeladattá válik, és a korábban erős, érzelmileg érett, önálló személyiségek hirtelen egyenrangú kapcsolatok helyett csak támaszkodni, függeni képesek. Ők egyedül is képesek voltak egésszé válni, most miért teszik önmagukat kiszolgáltatottá, anyagilag, érzelmileg, szexuálisan? Függővé teszik önmagukat a másik szavaitól, tetteitől, véleményétől, és magatehetetlen bábuként teljesen ráutalódnak.

Nem tudunk kommunikálni, és nem viseljük a másik ember csendjét, nem tiszteljük a magányát. Agresszív sárdobálókká válunk, vagy éppen befordulunk, és nem mondjuk ki, amire gondolunk, mert fogalmunk sincs, hogyan kell azt csinálni hatékonyan. Nem kritizálva, nem füstölögve, szitkozódva, nem a múlt sérelmeit százszor is felhánytorgatva. Elhanyagoljuk önmagunkat, és egymást, leharcolt, nemtörődöm állapotba kerülünk testileg, lelkileg, mert a másik embernek talán már mindegy, jelenléte úgyis magától értetődő, és kiszámítható, ő mindig ott marad, sosem hagy el. Önmagam legjobb verziója nem azt jelenti, hogy feligazított mosolyommal, éjjel-nappal sminkálarcban, tűsarkakon topogok, de kívül, és belül igyekszem szerethető, észrevehető maradni, hogy ne legyek ezerszer megszokott, megunt látvány.

A féltékenység csendesen mérgezi a kapcsolatot. Minden féltékeny érzésben ott van az elhagyatástól rettegő gyermeki énünk. Egy egészséges, elkötetezett kapcsolatban is előfordul, hogy a féltékenység időnként megpróbál dominálni, de be kell látnia, a szerelem biztonságos kötődésen és bizalmon alapuló építményével szemben esélye sincs. Hozzá tartozó vagyok, elegendő nekem, tőle várom testi és szellemi táplálékomat, és önbizalmam növelésére sincs szükségem a kapcsolatunk falain kívülről érkező impulzusokra. A féltékenységet is megfelelően, tudatosan kell kezelnünk. Miközben hosszú pórázra engedjük a szerelmet, előbújik a kis gonosz „féltékenység vírus”, de ne hagyjuk, hogy egészen leterítsen. Ne adjuk át magunkat neki, sírva, zokogva, önkontrollt veszítve. Ne engedjük, hogy bosszúálló szörnyeteget, leskelődő kémet csináljon belőlünk. Biztosnak kell lennünk a szeretet valódiságában és a tényben: ahogy én döntöttem, hogy őt választom, ő ugyanígy meghozta ezt a döntést. A féltékenység ellen a legjobb védekezés az eleven, lüktető, mindig megújuló, és izgalmas párkapcsolat, amiért minden nap tenni kell. Nincs más út, mint bízni önmagunkban, és a másikban, aki mellett meghoztuk a döntést. És jó mélyre rejteni elménkben a zöld szemű szörnyet, és sosem hagyni, hogy kiszabaduljon, törjön-zúzzon, irányítása alá vonjon és elhatalmasodjon kettőnk felett.

A múltunkat mindannyian cipeljük magunkkal, ki kisebb, ki nagyobb csomagokban. Minduntalan bevillan, és a jelenbe piszkít. Védekezésből hisztizünk, mert fel sem dolgoztuk előző kapcsolatainkban szerzett sérelmeinket. Már megégettük magunkat egyszer, átéltünk meg nem értettséget, a tisztelet hiányát, kihasználtságot, verbális vagy fizikai agressziót, vagy teljes ignoráltságot. Már megaláztak, lejárattak, megcsaltak és kritizáltak. A hiszti valójában tanult válasz, védekező mechanizmus: „vigyázz résen vagyok, és támadok, ezt nem engedhetem többé”. Nem szeretjük veszélyben érezni magunkat, mert a múlt sebei még mindennél jobban fájnak, és a cél az önvédelem.

Cikkajánló: Mi alapján választ a nő?

Nincs harmadik, nem kúszott senki közénk, nincs külső kapcsolat, drámai megcsalás történet. Alattomos, álnok kis belső árulásaink sodornak az érzelmi tönk szélére. A szeretet, a hűség szimpla döntés, mint ahogyan az életvitel, a gondolkodásmód és a boldogság is az. Erről ez az anekdota jusson az eszünkbe:

„A pályaudvaron egy idős bácsi a feleségét várja.

Mikor a nénike megérkezik, megölelik egymást:

– De jó, hogy végre megjöttél, úgy hiányoztál! – szól a bácsi.

– De jó, hogy végre látlak, olyan hosszú volt ez a két nap – válaszol a néni.

A közelben álldogáló fiú, aki a barátnőjét várja, meghatódik a jelenet láttán és odalép hozzájuk:

– Ne tessék haragudni, önök mióta házasok?

– Éppen ötven éve – hangzik a válasz.

– Remélem mi is ilyenek leszünk ötven év múlva a kedvesemmel – mosolyog a fiú.

A bácsi odalép hozzá, megfogja a vállát és azt mondja:

– Fiatalember, maga ezt ne remélje. Maga ezt döntse el!”

Király Eszter

Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!

Fotók: luxstorm via Pixabay.com

OpenClipart-Vectors via Pixabay.com

patricio villarroel bórquez via Foter.com / CC BY-NC-SA

Küldés
Hozzászólások (2)
  • ...

    Sz78

    2017. február 10 16:48
    Nagyon jó, bár ismerve magam, szerintem még a féltékenységen is túl lehet lépni, akkor is, ha keseríti az ember életét. Ami szerintem kérlelhetetlenül kivégez egy mégoly reményteljesen indult kapcsolatot is, tartson akár évtizednél hosszabb ideig, ha a két fél nem ugyanazt reméli tőle, és nem tudnak közös nevezőre jutni. Mert akkor az egyiknek túl sok lesz, a másiknak túl kevés. Akkor "nem ugyanarra az állomásra utaznak"... És jobb még idejekorán hinni a beszélgetések eredményének: ebben nem lesz változás.
  • ...

    Zoee

    2017. február 11 12:35
    Sz78.Ezek teljesen jogos fondolatok.
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk