Gyakoroljuk annak művészetét, hogy tudjunk másokkal együtt örülni!

Az irigység olyan betegség, amivel bárhol a világon találkozni fogsz. Boldog akarsz lenni? Akkor nem úszhatod meg irigyek nélkül. Mert ahol boldogság, kiegyensúlyozottság, béke, siker, pozitivitás van, ott előbb utóbb irigység terem.

Észrevetted, hogy vannak emberek, akik ha boldogok, rejtegetik azt? Talán attól tartanak, hogy önteltnek, önzőnek, túlságosan magabiztosnak tűnnek majd, mert igen, vannak szubkultúrák, melyekben nem viselik el a „vidám fiúkat”, a túl sok mosoly, a konstans pozitív életszemlélet nem divat, biztos valami szekta van mögötte.

A túl sok boldogság óvatlanságnak tűnik manapság.

Mert életre hívja az irigységet, a gyűlöletet, az elutasítást, és végzetesen irritál másokat. Hogy megy a sorod mostanság, kérdezi valaki. Minden rendben, válaszolod. Mintha csalódott lenne az a másik arc. Csak ennyi? Nincsenek problémák? Az hogyan lehetséges? Semmi családi konfliktus, hitelfizetési képtelenség, de még egy nyamvadt betegség sincs? A rossz hír összehoz. Olyan, mint a „cigibarátság”, a dohányos összetartás, arra a tíz percre, amíg elszívnak egy szálat, megmagyarázhatatlan szoros kötelék alakul ki azok között is, akik életükben azelőtt nem is látták egymást. A közös káros szenvedély világokat hoz össze néhány percre. A „rosszhír-barátságok” ugyanilyenek. Összejönnek a pletykafészkek, és a másokkal történt balszerencsét megrágják, csócsálják, forgatják a szájukban. Sajnálkoznak, hümmögnek egy sort közösen, együtt érző szavakat ismételgetnek, aztán ahogyan az utolsó csikket a földbe tapossák, ugyanúgy elfogy a közös téma náluk is, nincs már, mi összetartson. Érdekes, a rossz hír sokkal gyorsabban terjed, mint a jó.

„Kétségbe vonjuk a boldogságot, a sikert, ahogyan önmagunkat is”

A boldogság annyira magától értetődő volna, mégis irigyen tekintünk rá, mint egy érdemrendre, melyet csak az arra érdemesek nyerhetnek el. Kétségbe vonjuk a boldogságot, a sikert, ahogyan önmagunkat is. Ahelyett, hogy kitárt szívvel fogadnánk, riadtan hátrahőkölünk, és gondolataink gyanakvással, félelemmel, cinizmussal, és kétségekkel telítődnek. Mert mindig a legrosszabbra készülünk fel, akkor nem érhet csalódás. Vajon a negatív világlátás melyik nagymestere tanította ezt nekünk? Az élet ajándékaiból közhelyparádét rendezünk, és kliséket puffogtatunk: a pénz az ördög valutája, a hírnév megront, a szerelem megvakít, a boldogság egy önző állapot, és a nyugdíjazás az életünk végét jelenti. Amikor arcunkon megérezzük a boldogság érintését, a szívünket melengető hála megbújik a gyötrő önbizalomhiány mögött. Vajon mivel érdemeltem ezt ki? Félek a medve bőrére előre inni, szerintem úgyis jön még kutyára dér. Csapdák, gyenge láncszemek, buktatók, apróbetűs részek után kutatunk, mert mindez túl szép, hogy igaz legyen.

Különösképpen az irigység kínozza az embereket. Nincs az a nagylelkű cselekedet, önzetlen magatartás, bátor és nemes közeledés, ami segíthet ez embereken. Epét hánynak, álmukban felordítanak, hánykolódnak vackukon, ha azt látják, hogy valaki munkával vagy a kegyes sors jóindulatával szerzett, elért valamit az életben. Ezeket szánjad, de kerüljed. Kerüld a társaságukat, ne hidd, hogy érvelés, bizonyítás valaha is meggyőzheti őket. Mintha a leprásnak akarnád bizonyítani, hogy az egészségesek bűntelenek és ártatlanok! Nem hiszi el. Ha feltárod előttük betegségük igazi okát, meggyűlölnek. Ne alkudozz velük, kerüld el őket, s viseld el létezésüket a földön.”

(Márai Sándor: Füves könyv)

Gyakoroljuk annak művészetét, hogy tudjunk másokkal együtt örülni. És ez valóban művészet, mert az irigység ott lapul agyunk minden zugában. Mindannyiunkban megbújik, mint egy vírus, ami időnként lerombolja lelkünk immunrendszerét. Ott él bennünk, elrejtőzik mélyen az idegpályáink mentén, alvó, alattomos, bármikor kitörni készülő állapotban, és leginkább akkor érezzük, amikor az önértékelésünk van veszélyben. Ilyen az emberi természet. Gyakoroljuk annak művészetét, hogy ne hasonlítjuk önmagunkat folyamatosan másokhoz. Függővé tesszük magunkat a közhangulattól, a külvilág zajától, mások véleményétől, kedvétől, életeseményeitől. Ez borzasztó fárasztó tud lenni. Talán te is a körülötted lévő zajongó, tomboló, acsarkodó világ marionettje lettél, táncolsz idegenül, természetellenesen, ahogyan ők fütyülnek, az az etalon, hallgatod őket, és bólogatsz lelkesen, közben pedig mar az irigység mételye.

Aki önmagával elfogadásba kerül, az már úgy képes szeretni, az életet élni, és haladni a saját útján, hogy nem kell folyton bizonygatnia, ő mennyit ér.

Gyakoroljuk a hatékony és szelíd ignorálás művészetét. Hihetetlen jó érzés elengedni a megfelelési kényszer, az elfogadásért való könyörgés görcsét. A vér is felfrissül, olyan, mint a tudatos légzőgyakorlat. Már nem rángatnak külső erők, önérzeted, önbizalmad foka már nem a függ mások sikereitől, boldogságától. Nem zavar már negatív érzelem, innentől szabad vagy, ettől kezdve valódi élettered van, nem lógnak végtagjaidon a kis láthatatlan damilszálak.

Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy csak egy bizonyos részt irigyelhetünk egy irigylésre méltó életből, lehetőségeket, de soha nem az egészet. Senki nem leshet be egészen egy élet kulisszái mögé. Mert mit látna akkor? Lehet, hogy magánéleti sikertelenséget, társas magányt, következetlenséget, kíméletlenséget, meghasonlottságot, szeretetlenséget. Senkinek nem akarhatjuk a teljes életét. Ami vonz, az csak néhány tetszetős tulajdonság, és az ebből fakadó „csodás élet”, ezt pedig a saját magunk módján akár meg is tudjuk valósítani. A hasonlóság, az egyenlőség érzése vezet félre leginkább. Nem vagyunk egyenlők, de még hasonlók sem, és nem tartunk ugyanoda. Nem rendelkezhetünk ugyanolyan tulajdonságokkal, habitussal, motivációval, indíttatással. Nem vagyunk ugyanolyanok, mint azok, akiket oly fájón, gyarló módon irigylünk. Mindez nem mentség, hogy meg sem próbáljuk, és középszerű életünket a kényszerre, vagy a balszerencsére fogjuk. De legalább felszabadít az állandó összehasonlítás és irigykedés szorító érzése alól, és nem kísért tovább az önkínzó gondolat, hogy ha ők igen, akkor én miért nem?

Az élet nem konkurenciaharc, inkább szelíd folyamat, haladás, egyik ponttól a másikig.

Gyakoroljuk annak művészetét, hogy együtt tudjunk örülni másokkal. Olyan könnyű lenne kikászálódni a folyton csalódott, keserű, frusztrált, ellenségeskedő rivális szerepből, és végre igazán értékelni mások teljesítményét.

Király Eszter

Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!

Fotók: Pexels via Pixabay.com

moriza via Foter.com / CC BY-NC

StockSnap via Pixabay.com

Küldés
Hozzászólások (1)
  • ...

    Ildy0310

    2017. november 04 21:21
    A bejegyzést elolvasva azon gondolkodtam, hogy vajon az íróját az önzetlenség vezeti-e ebben a bejegyzésében, avagy mik azok az indítóokok, amelyek az írás megtételére kényszerítették. A legtöbb ember akárkit meghallgat, ha az a holmi népszerűtlen egyén, vagy embercsoport ellen valami becsmérlőt ír. A becsmérlő írásokat elhiszi, és ha többször hangoztatják előtte, akkor már egyenesen igaznak tartja. A fecsegésben jártas írás, jól megfigyelhető, hogy inkább az érzelmekre igyekszik hatni, mintsem az értelemhez szólna. A Biblia azt mondja: "Az ostoba minden szónak hitelt ad, az okos ellenben figyel a maga lépteire." Péld. 14:15.
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk