Ha a gyerek elfogadással találkozik, önmaga szeretetét tanulja

Már gyermekkorban eldől, ki, hogyan lesz alkalmas érzelemdús kapcsolatra. Az első anyai, gondozói érintések a jelzésekre, a sírásokra való reagálása, válaszkészsége mind ott van mélyre szorítva tudattalan emlékeinkben, és a bizalom, az elfogadás szintjein, akarva akaratlan előhívjuk felnőtt kapcsolatainkban.

A párkapcsolatban valójában ugyanez újra játszódik: meghalljuk és megértjük egymás hangját, figyelünk, reagálunk, tekintetünket egymásra fókuszáljuk. Ez a korai anya-gyermek kötődés biztonsága vagy bizonytalansága jelenik meg minden ragaszkodáson alapuló emberi kapcsolatban. Ha valaki folyton hiányt szenvedett, vég nélkül sírt, bizonytalan volt, örökösen várakoznia kellett figyelemre, érzelmi és fizikai igényeinek teljesítésére, ez a bizalmatlanság és frusztráció időnként majd bekopogtat későbbi párkapcsolata ajtaján is. Minden kötődéstől való félelmünkben ott van az elhagyatástól rettegő gyermeki énünk. Ha valaki folyamatos kontrollt, ellenőrizgetést tapasztalt meg gyerekként, ha soha nem érezhette a boldog, felszabadult kiteljesedést, és senki nem tisztelte autonóm személyiségét, akkor az ő szemében a szeretet felnőttként is egybemosódik a kontrollal, tévesen így próbálja meg kapcsolatait működtetni. Ha gyerekként a legfontosabb, érzelmileg legközelebb álló emberek elhagyták, eltűntek, majd feltűntek az életében, folyton hazudtak, becsapták, vagy soha nem váltották be ígéreteiket, akkor a gyanakvás, a bizalmatlanság ugyanúgy átlengi a felnőttkort, mert gyermekként azt tanulta meg, hogy még a szeretetkapcsolataiban sem bízhat.

Úgy szeretsz, ahogy gyerekként szerettek. Akiknek a világot egy nagy, félelmetes, küzdelmekkel teli helyként állították be, ami nem az örömök, a boldogság megéléséről is szól, ők nehezen oldódnak fel egy kapcsolatban és sokkal jobban ragaszkodnak a bármi áron való biztonságérzethez.

Ha a gyerek megerősítéssel, elfogadással találkozik, önmaga szeretetét tanulja. Már gyermekkorban éreznünk kell az értékesség, a szerethetőség, az alkalmasság érzését. Egy gyereknek éreznie kell, hogy ő jó valamiben, hogy befektetett energiája megtérül, hogy támaszkodhat képességeire, és boldogan, felszabadultan kiteljesedhet valamiben. Az a gond, hogy a legtöbb felnőtt még mindig nem érzi mindezt. Ha a gyerek teljesítményét elismerő szavakkal értékelik, a megbecsülést tanulja meg. Az egészséges önbecsülés, a helyes önértékelés alapjait a gyerekkorból kellett volna hoznunk, a dicséretek, a pozitív megerősítés, a segítő, elfogadó szeretet által. Az a felnőtt, aki gyerekként nem tapasztalta meg saját értékét, abban mindig ott bujkál majd a szeretetlenség, az alkalmatlanság negatív élménye, és kínzó megfelelési vágy, önleértékelés, párkapcsolati függőség lesz a keresztje.

A legtöbb viselkedésmintát a múltból, a gyerekkorból hozzuk, az önérvényesítést, vágyaink, igényeink kifejezésre juttatását, és annak módjait is gyermekként tanuljuk meg. Ahol látszatharmónia uralkodott, ahol szőnyeg alá söpörték a problémákat, ahol nem lehetett egy hangos szó sem, ahol a harag, a düh, és egyéb negatív érzelmek elfojtásra kerültek, ahol egymásba fojtották a szót, ahol tiltották, vagy veréssel torolták meg, ha a gyermek kifejezte negatív érzéseit, ott hamar el lehetett sajátítani a képletet: a nyílt önérvényesítés ördögtől való, jobb csendben maradni, bólogatni, és mélyre szorítani a fájó, negatív érzelmeket, mint elviselni a hangos veszekedéseket. Látszatmegoldás kell, minek során fennmarad a látszatharmónia, nincs kiabálás, nincs veszekedés, és látszólag nincs konfliktus sem. Így alakul ki felnőttként a passzív-agresszív személyiségzavar.

Aki nem tud határozottan nemet mondani, valószínűleg már gyerekkorában megtanulta, hogy a nem kockázatos válasz, mert pusztító és romboló valami, csak bűntudatot kelt, konfliktust, sértődést, veszekedést szül. Ezért a gyerek a szeretetért és látszólagos békéért, a látszatharmóniáért behódol, megtanulja, hogy a saját akarata és az önálló döntés képessége mint olyan, nem létezik. Ezt a káros beidegződést hurcoljuk tovább felnőtt lelki csomagjainkban, és nagyon nehezen tudjuk letenni azokat. Pedig mennyivel szebb lenne egy cseperedő, fejlődő lelket nem megnyomorítani elvárásaink szörnyű súlyával, hanem alternatívákat ajánlani számára, és megadni neki a szabad választás lehetőségét, a döntés szépségét. Igen, egy ideális világban a határozott, nemleges választ mindenki elfogadná és tiszteletben tartaná.

Párkapcsolatainkban ösztönösen az „ismerős érzést” keressük, tévesen olyan partnert választunk, akivel újraélhetjük azokat a gyermekként megélt traumákat, zaklatottságot, játszmákat, sérelmeket, amelyek oly gyakran megnyomorítottak érzelmileg. Szüleink mintája mélyen gyökerezik bennünk, beépül a zsigereinkbe, és ezt keressük felnőtt kapcsolatainkban, még akkor is, ha ezek az ismerős érzések, a vélt biztonság épp fájdalmas és hamis. A múlt azonban megérthető és segítséggel feldolgozható. Önismerettel, önszeretettel, tudatossággal elutasíthatjuk a mérgező örökséget, és eldönthetjük, hogy mától más úton járunk, határokat húzunk, és nem aggódunk, nem szorongunk, hogy eleget nyújtunk-e. Többé nem a szüleink mintája alakítja kapcsolatainkat.

Cikkajánló: A szeretet türelmes

„Ha a gyereket folyton bírálják, a lenézést tanulja. Ha a gyerek állandó gyűlöletben él, a háborút tanulja. Ha a gyereket mindig gúnyolják, a félénkséget tanulja. Ha a gyereket folyton megszégyenítik, a bűntudatot tanulja. Ha a gyereket tolerancia veszi körül, a türelmet tanulja. Ha a gyereket folyvást bíztatják, a bizalmat tanulja. Ha a gyereket biztonság veszi körül, a hitet tanulja. Ha a gyerek teljesítményét elismerik, a megbecsülést tanulja. Ha a gyerek jórészt helyesléssel találkozik, önmaga szeretetét tanulja. Ha gyereket elfogadják, és barátságos légkörben él, megtanulja szeretni a világot. A gyerekek azt élik, amit tanulnak!” Az idézet Robert Fishertől származik.

Király Eszter

Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!

Király Eszter párkapcsolati tréner, képzésben mentálhigiénés szakember, író, tanár, a Meddig tart a kapcsolatunk? című könyv szerzője, három gyermek édesanyja. Írásainak, előadásainak témakörei a harmonikus és stabil párkapcsolat, a család, a kiveszőfélben lévő, hagyományos értékek megőrzése. Elhivatott segítője a pároknak, mottója: Két ember egy időre elfelejtheti az egymáshoz vezető utat, de hogy visszatalálnak-e egymáshoz, az legtöbbször döntés kérdése.”

Fotók: People photo created by senivpetro - www.freepik.com

People photo created by prostooleh - www.freepik.com

People photo created by bearfotos - www.freepik.com

Jeremy Bishop on Unsplash

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk