Hogyan ne váljanak a szülői vágyak korlátokká a nevelésben?

Az előző cikk bevezetőjében arról írtam, nincs az a tuti nevelési módszer, ami minden szülőnek egyformán beválna. Ezért azt a témát indítottam útnak, hogy a fogantatástól kezdve mit tehetnek meg azért, hogy olyan érzelmi biztonságban várják és hozza világra az édesanya a leendő gyermeküket, amely kihat az egész életére annak utolsó pillanatáig. Kiegészítésként szeretném még a múltkori irományt egy fontos tényezővel megtoldani.

Azokban az időkben – főleg háborúkban –, amelyekben az emberek hétköznapi biztonságát, létfenntartását, életét veszélyeztették, hogyan beszélhettünk kellő érzelmi biztonságról, ami a fogantatást, várandósságot és a szülés körülményeit illeti?

Miért van annyi bizonytalan, érzelmileg felnőni képtelen ember ma?

Nos, mint minden, ez is teljesen egyénileg alakult. A régi közösségek erős hagyományok, vallásos hit és hitrendszerek alapján működtek. A vészterhes időkben ezek a belső tartások, hitek és a közösség ereje képes volt az érzelmi biztonságot előteremteni. Ahol ezek nem voltak meg, a szülők nem tudták megalkotni ezt a belső hiten alapuló feltételt, ott a gyermek örök életére egy bizonytalan, érzelmileg felnőni képtelen ember maradt. És utána természetesen ezt a mintát örökítette. Ennek hatásait abszolút le tudjuk mérni a mai társadalomban. Még soha ennyi, bizonytalan és minőségileg egymáshoz jól kapcsolódni képtelen embert nem hordott a hátán a Föld, mint napjainkban.

Azt is említettem, hogy nem lehet általános érvényű igazságokat és tételeket megfogalmazni a gyerekek nevelése során. Mégis, megnevezhetők azok a szülői vágyak, lehetőségek és korlátok, amelyek behálózzák egy gyerek életét és utat mutatnak neki. Kezdjük hát el, csecsemőkortól!

„Mindent megadok a gyermekeimnek, ami nekem nem adatott meg!”

Minden szülő első gondolata az: „mindent megadok a gyermekeimnek, ami nekem nem adatott meg”. Ez egy kiváló lehetőség! Mégis hogyan lesz belőle gyakorta korlát?

Maga a gondolatmenet nem az ördögtől való. Teljesen normális, hogy a gyerekeinknek azon felül, amelyet mi kaptunk felmenőinktől, azt is meg szeretnénk adni, amit mi hiánynak gondolunk. Igen ám, csakhogy ez a hiány a mi életünkben kap teret és értelmet. És ez nem biztos, hogy egyenlő azzal, amire a mi gyermeküknek szüksége lesz majdan. Nem biztos, hogy azért, mert nekem hiányzott vagy hiányzik, az a gyerekeimnek is fog. Másik oldalról: az ember mindig a vélt vagy valós hiányból, a félig üres pohár szindróma alapján indul ki – magából.  Nem pedig a „sok mindenem van és minimum félig tele a poharam”-ból. És mindezt rá-, illetve kivetíti gyermekére.

Így a baba általában mindennel el van halmozva születés után körülbelül 5 perccel. Vajon mindezekre szüksége van egy csecsemőnek? Mivel nem tud még fizikai formában kommunikálni, nem tudja azt mondani, „köszi anya, apa, mama, papa és az összes rokonság meg barátok, de mindezekre nekem nincs szükségem”. Ezért ezt a szülőnek kell felismernie.

Egy csecsemőnek nem a huszadik plüssre van szüksége! Mindössze az édesanya és édesapa meleget és biztonságot adó érintésére, hangjára, érzelmi rezgéseire. Az a szülő, aki ezt nem ismeri fel, aki mindig a saját bizonytalanságaiból és hiányaiból indul ki, az túlkompenzál. Mindenben. Érzelmileg és fizikailag is. Hogyan teszik ezt? Melyek a jelek?

Ha a baba felsír, mindenki álljon glédába, még a nyulak is a réten, galambok az ereszen és eszeveszett módon keresse a megoldást a sírás okára. Minden átlagos történés hirtelen elefántnyi méretűre nő és mindig „helyzet van” jeligével el kell oltani a tüzet, meg kell szüntetni a baba körül az anomáliát! Itt kezdődik az első lépés a „megfosztom a gyerekemet az önálló élettől” című sorozatban. Amikor azt sem hagyjuk, hogy egyedül küzdjön meg az első szélgörccsel, első kakival vagy fogzással. Mert még emlékszünk, nekünk milyen rossz lehetett ez csecsemőként, hát mentsük meg tőle a gyermeket. Higgyük el, ha a szilárd és biztos alapokról induló szeretetünkkel kezeljük a gyerekek kezdeti megküzdéseit, félelmek és hiányérzetek nélkül, azokból fakadó kompenzálások nélkül, a gyermek hamarabb és kevésbé szorongva lép túl az akadályon, megküzdeni valón, születése pillanatától kezdve.

A gyermekeink nem a klónjaink!

Minden szülő második gondolata az: „ezt fogom adni a gyermekemnek”, „így fogom nevelni, mert így lett belőlem is ember”! Tehát „belőle is akkor lesz ember, ha olyan, mint én”.  Ez is egy kiváló lehetőség. Mégis hogyan lesz belőle korlát?

Természetesen ebből is túllövéssel. Ami természetesen megint csak belső bizonytalanságból és az önismeret hiányából fakad. Mikor azt gondoljuk, a gyermekeink a klónjaink.

A gyermekünknek önálló, saját sorsa és életútja van. Saját feladatokkal. A gyermekeink nem mi vagyunk!

Már három hónaposan olimpiai bajnok-, iparmágnás- és szupermodelljelöltek

Minden szülő harmadik gondolata: „mindazt, amit én nem értem el, majd a gyermekeim el fogják érni, sőt, túl fogják szárnyalni. Minden vágyamat, amit képtelen voltam beteljesíteni, ők majd megteszik!” Ez is egy kiváló lehetőség. De mégis, ilyenkor lesz egy csecsemő 3 hónaposan olimpia bajnokjelölt, iparmágnás, szupermodell és társai. Anélkül, hogy megvárnánk, amíg értelmét ki tudja nyilvánítani verbálisan is, és megvárnánk fizikai paramétereit, kognitív képességeinek megnyilvánulását, mely csírájában hordozza, merre induljon el ahhoz, hogy egy szép élete legyen – akár olimpiai aranyak nélkül is.

Mi a közös a lehetőségekben?

Az, hogy a gyermekeinket a mérték az érték elve alapján, saját, reá szabott, külön bejáratú életének sínjére tesszük. Amelynek nem feltétlenül kell totálisan más irányba mennie, mint a sajátunknak.

Mi a közös a korlátokban?

Az, hogy a szülőként annyira csekély az önismeretünk, annyira az érzelmi bizonytalanságainkból indulunk ki, hogy a mérték kevés lesz, nem hogy értékké válik, így minden törekvésünk egy negatív mércéből eredeztetik, ennek alapján próbáljuk egy általunk preferált (és belső bizonytalanságainkat kompenzálni vélt), gyermekünk egyéni sorsát véletlenül sem támogató utat választani neki.

Legvégső gondolatként a mai íráshoz: honnan és hogyan alakul ki a belső érzelmi biztonság valakiben?

A BIZALOMBÓL.

Bízom az életben. Bízom a családomban. Bízom önmagamban (mert bíztak bennem a szüleim). Bízom a társamban. Bízom a gyermekemben. És bízom az emberekben.

A szeretet mellett a legfontosabb kulcs a bizalom.

Olvasd el a korábbi részeket is (kattints a címekre):

Kezdetek

A kezdetek folytatódnak: Beavatás 1.

A kezdetek folytatódnak: Beavatás 2.

Kezdetek után a folytatás: Ha fiú lennék…

Segítő kezek

A Férfivá válásban fontos az anya elengedő szeretete!

XXI. századi anyaság

Így határozzák meg egy ember egész életét a fogantatás, várandósság és születés körülményei

E. A. K.

Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!

Fotók: ThomasWolter on Pixabay.com

PublicDomainPictures on Pixabay.com

ractapopulous on Pixabay.com

Courtany on Pixabay.com

marusicova on Pixabay.com

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk