Közös ágyban, mégis széjjel

„Sóhaj-csöndben / fagy-fehérben / pecséttel-vert / kötelékben. / Te sem szebben / én sem dalban / lúdbőröző/tapintatban / Közös ágyban / mégis széjjel / súlyosbodó/vétkességgel.” (Bodnár István: Súlyosbodó)

Az emberi kapcsolatok csendjei sokrétűek és beszédesebbek minden kommunikációnál. Van gyógyító és simogató csend, amikor nincs szükség szavakra, csak a másik bőrébe suttogott, elfúló hangra, ilyenkor együtt hallgatjuk a csend zenéjét. Az ilyen csendben értjük leginkább a másik szavát. Nincs szükség mondatok megformálására, egyetlen egy sem hangzik el, mégis úgy érezzük, egész idő alatt beszélgettünk, érzékeink figyelmen kívül hagyták a csendet. Aztán van olyan csend, ami megsüketít. Amikor egy falióra ütemes ketyegését légkalapácsnak érzékelem az agyamban, beledübörög, ütemesen beledobol az egyébként is fájó és szívfacsaró csendbe. Amikor valakivel elveszítem a hangot, amikor minduntalan eltévedek a hozzá vezető, ezerszer is bejárt úton, amikor szavaim félúton felé meghalnak, amikor hiába figyelem az arcát, már nem látok egyáltalán semmit, mert bezárta előttem egykori önmagát. Kezdetben „ökölbe szorult aggyal” próbálok újra kapcsolatba lépni vele, megtalálni az utat, a hidat, a lélektől lélekig tartót. Navigáció kellene, külső segítség oda, ahová régen becsukott szemmel sötétben eltaláltam? Hiszen volt idő, amikor ha el is kanyarodtunk, vagy messzebb sodródtunk, mégis minden út egymáshoz vezetett haza.

Elfáradt a kapcsolat, szoktuk mondani. Valójában, mi fáradtunk el, akik eddig érzéssel, szenvedéllyel, minőségi idővel, éltető energiával töltötték fel. „Elgázoltuk”, majd „cserbenhagytuk” a szerelmet, ez a mi bűnös kis titkunk. „Gondatlanságból elkövetett kapcsolatgyilkolás”, ezt tesszük módszeresen, és szemrebbenés nélkül, le is tagadjuk a tettünket. Hol kezdődik a hűtlenségem? Nem ott, ahol egy harmadik befészkeli magát a gondolataimba, és nem akkor, amikor fantáziálok valakiről, kutatok utána, rákeresek, tudatosan úgy irányítom a dolgokat, hogy „véletlenül” találkozzunk. Nem keresek mellékutcát, titkos ösvényeket, eldugott találkahelyeket, inkább térdemet átfogva, magzatpózban kucorgok tehetetlenül, mert a hűtlenségem ott kezdődik, amikor önmagamnak hazudok, és saját magamhoz, az ígéretemhez, a döntésemhez, és az általam eddig képviselt értékekhez vagyok hűtlen senkiházi. A rendíthetetlennek hitt szerelemvár egymás megcsalása nélkül is szétrugdalható, nem csak egy szerető dobhat pusztító „atombombát” a kapcsolatra.

Amikor már csak ésszel szeretünk, akkor kapcsolatunk végstádiumba kerül. Amikor hideg fej, és érzelemmentes számvetés, együtt eltöltött évtizedek, lakáshitel, gyerekek, közös vállalkozás tart össze bennünket meglazult, hányaveti kapcsokkal, akkor az a párkapcsolat megdermedt, lebénult, mintha valaki megállította volna életünk filmjét, és mi érdektelenül, rezignáltan kívülről néznénk ezt a halálosan unalmas, monoton mozit. Ha valami hosszú időn át túlságosan rutinszerű és kiszámítható, akkor elvész az érdeklődés, meghal a kíváncsiság, elillan a várakozás csiklandó izgalma.

A szexuális élet tükrözi leginkább ezt a fajta állandó kiszámíthatóságot, egyformaságot, monotonitást. A szex teljesítendő feladat lesz, szombat esti kötelező program, nincs már spontaneitás, inkább lelki teher a vállakon, mert a másik ugyanazt a lelkes reakciót, égszakadást, földindulást várja el, mint korábban, évekkel ezelőtt. Pedig aki elvár, lehet, hogy nem is ugyanaz az ember már, elhagyta önmagát, leharcolt, lusta, nemtörődöm állapotba került testileg, lelkileg, mert a másiknak úgyis mindegy, jelenléte oly magától értetődő, és kiszámítható, ő mindig ott lesz, és sosem megy el, mint egy bútordarab, ami mellett naponta elmegyünk szótlanul, megszoktuk a látványát. Lehet, hogy sok mindent el is veszített egykori önmagából, jókedvét, kedvességét, a nyitottságát, játékosságát, vonzó külsejét, ez az ő felelőssége, mert engedte, hogy így történjen. Vajon tisztességes és reális elvárás, hogy ugyanúgy lelkesedjen a társunk, amikor már korántsem adunk úgy, és annyit önmagunkból, mint régen? Egy természeti szépségért, például folyóért lelkesedhetünk, igen. A folyó lehet mindig ugyanaz, és mindig egészen más. Megnyugtat és lecsendesít, de ugyanakkor mindig felkorbácsol, és meglep a maga szabálytalan, sokszínű, váratlan, nekem tetsző tökéletességével. Valami ilyesmire vágyunk párkapcsolatainkban is.

A dermedt, kommunikációmentes csendek, begubózások és elváráshalmok eredménye lehet a teljes szexuális anorexia, ami létező és hosszú idő óta terápiát igénylő betegség. Lényege a szexuális örömök teljes elutasítása és kizárása, akár házasságból vagy tartós párkapcsolatból is. Az önkéntes éhező sokszor más, természetes testi kontaktust sem visel el. Nehezen tűri, vagy elutasítja az intimitást, az ölelést, a csókokat, a masszázs pedig, mint a testi érintés és szeretetnyelv egyik legbeszédesebb kifejezésmódja, egyenesen taszítja. A „szexanorexiással” úgy osztod meg a hitvesi ágyat éveken keresztül, hogy láthatatlan válaszvonal épült köztetek, ami nem léphető át, pedig az éhezés fáj, sajog, elviselhetetlen és életellenes. A „szexanorexiás” az érzelmeit sem kommunikálja, bezárta a szívét, a kulcsot régen eldobta félúton, amikor még képes lett volna teljes szívvel és testtel a társa felé fordulni. Egy „szexanorexiás” nem kommunikál, csak munkáról, hiteltörlesztésről, gyerekről és sárgacsekkről. Tökéletesen funkcionáló kis gazdasági kommuna lett az egykori társszerelemből.

Mi okozza az önként vállalt „éhezést” a párkapcsolatokban? A pszichés zavar máshogy jelentkezik nők és férfiak esetében, más a kiváltó ok, és máshogyan élik meg a perifériára szoruló, elhanyagolt fél szerepét. Egy feminin szerepét tudatosan megélő nő hagyja, hogy a férfi viselje a nadrágot, vagy inkább a koronát. A férfinek éreznie kell, hogy kiteljesedik a férfiszerepben, ami nem jelenti azt azonban, hogy túlzottan dominánssá válik. Manapság hajlamosak vagyunk „hurrá-feminizmusban” élni, a mellünket döngetjük és eredményeinkkel villogunk, lám, mi mindenre képesek vagyunk férfisegítség nélkül is. Férfi-gondolkodásmóddal, férfi-problémamegoldó készséggel, férfilogikával, férfi módra élünk, csak éppen vaginával. A gyerekeink Petri-csészében fogannak, szingli anyák vagyunk, és csapot szerelünk, kerítést festünk és csempét fugázunk, mert ez is megy nekünk. A párkapcsolatban ezt nem tehetjük meg, a férfi fejéről letaszítjuk a koronát, aki összezavarodik, szerepkáosz jön létre. Egy férfi nehezen viseli, ha megszűnik férfi lenni, bezárul, akár egy kagylóhéj, potenciazavara lesz, vagy tudat alatti, partnere iránt érzett dühét és frusztrációját önmegtartóztatásba fojtja. A partnerét szexmegvonással bünteti, talán így próbálja valahogyan visszaszerezni a kontrollt. Mit érez ilyenkor a nő? Női mivoltának teljes megsemmisülését érzi, önbecsülése, női önbizalma sárba tipródik, hiszen úgy gondolja, nőként annyit ér, amennyire kívánja a partnere. A hitvesi ágy hideg, mint a jég, a dupla ágyon demarkációs vonal, át aligha léphető. Munkahelyi tartós teljesítménykényszer, stressz és párkapcsolati monotónia ugyanúgy vezethet önmegtartóztatáshoz, és a párok sajnos gyorsan lemondanak egymásról és lassú halálra ítélik az egykor jól működő kapcsolatot. Vagy félrelépnek, vagy végleg kilépnek belőle, pedig van megoldás.

Cikkajánló: Miért lép félre a férfi? Miért csal a nő?

Mit kellene tennünk? Forduljunk szakemberhez, aki feltáró beszélgetéssel párterápia során segít megtalálni az eltávolodás okait. Közös ágy, és közös asztal nem elég, szövetség kell, igazi, fuldokló, összekapaszkodó, együtt munkáló szövetség és napi impulzusok, amivel folyamatosan fenntartom a társam érdeklődését, és elégedettségét. Ki kell emelkednünk az eddig megszokott, monotonná vált közegből, máshol, új ingerek között lehengerelni, pozitívan sokkolni, elvarázsolni egymást. Kimenekülni a munkaholizmusból, az érzelmi sivatagból, új illatok, új ízek, merőben más rutin és más napirend kell. Legyen újra édes káosz, közös bolondozás és spontán szenvedély.

Király Eszter újságíró

Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!

Fotók: Comfreak via Pixabay.com

AlicePopkorn via Foter.com / CC BY-NC-ND

jacques.deneux via Foter.com / CC BY-NC-SA

Kris Kesiak via Foter.com / CC BY-NC

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk