Lazíts! – Amit mindenkinek tudnia kellene, aki boldog kapcsolatra vágyik

A férjem igazán jó apa. Kiveszi a részét a gyerek körüli teendőkből amennyire csak tudja. Persze a legtöbb dolgot nem úgy csinálja, ahogy én, de ezt már megtanultam elengedni.

A férjem igazán jó apa. Kiveszi a részét a gyerek körüli teendőkből amennyire csak tudja. Persze a legtöbb dolgot nem úgy csinálja, ahogy én, de ezt már megtanultam elengedni. Emlékszem, sokszor állt égnek a hajam, hogy milyen ruhát adott a lányokra, de már egyáltalán nem zavar. Sőt, érdeklődve várom, ma éppen mivel lep meg. A lányok már amúgy is maguk öltöznek, Bencén pedig minden jól áll.

A lányok már iskolások, Anna ötödikes, Lili másodikos, Bence pedig nagycsoportos óvodás. Beletelt egy időbe, amíg rájöttem, hogy a maximalizmusommal, a megfelelési kényszeremmel szorongást keltek a gyerekeimben. Mindennek meg kell lenni, mindennek rendben kell lenni, különben… különben nem vagyok jó anya. Ez a lelkem legmélyéből fakadó tévképzetem mind a mai napig megvan, bár a férjem rengeteget oldott ezen a feszültségen a lazaságával, a könnyedségével. Mindig azt mondja, hogy jó lesz ez így is, amitől eleinte kiborultam, hogy hát nem látja, hogy ez mennyire nincs így jól?! Aztán kiderült, hogy mégiscsak jó volt úgy is, senkinek nem lett belőle semmi baja. Rájöttem, mennyire rossz lenne, ha csak az én feszültségemből kapnának a gyerekek, az apjuk könnyedségéből meg nem. Illetve ma úgy gondolom, hogy a gyerekeknek mind a kettőt érdemes megtapasztalniuk – a női összeszedettséget és a férfias lazaságot egyaránt, a kettő kellő mértékben ellensúlyozza egymást.

Mint mondtam, nem volt egyszerű nekem ideáig eljutni. Eleinte meg voltam róla győződve, hogy csak nekem lehet igazam, csak úgy jó minden, ahogy én csinálom. És amíg a gyerekek kicsik voltak, talán így is volt. Aztán ahogy nőttek, úgy jöttem rá, hogy a férjem ugyanolyan jól csinál mindent, csak másképp. És amint rájöttem erre, azon kezdtem el csodálkozni, hogy mások miért nem veszik ezt észre. Nemrég például a gyerekorvosi rendelőben jártunk. A férjem is meg én is éppen ráértünk, úgyhogy elhatároztuk, ketten visszük orvoshoz Bencét, aki végig köhögte az előző éjszakát. Talán furán fog hangzani, de arra gondoltam, hogy ez is egy közös program, amit együtt tudunk csinálni. (Jól tudom az elméletet, hogy minél több dolgot tud egy házaspár együtt csinálni, annál jobban képesek egymásra hangolódni.) Egyébként nagyon aranyos doktor nénink van, úgyhogy gondoltam, nem számít, hogy közben hasznosabban is tölthetném az időm, menjünk együtt. És szerintem mivel ezt így végig gondoltam, azért tűnhetett föl – közös életünk során most először – hogy amíg az orvosi rendelőben voltunk, a doktor néni végig hozzám beszélt, amikor a gyerekkel kapcsolatban volt valami mondanivalója. Nem arról van szó, hogy ne vett volna tudomást a férjem jelenlétéről, csak – zsigerileg – úgy érezte, a gyerekkel kapcsolatos dolgokat velem kell megbeszélnie. Kíváncsi lettem, hogy ez vajon a személyes viszonyunk miatt van-e így, vagy másról lenne szó? Direkt kértem a férjemet, hogy jöjjön be velem Lili tanító nénijéhez fogadóórára. Nála is ugyanezt tapasztaltam, szinte végig hozzám beszélt, csak időnként pillantott a férjemre. Elkezdett egyre jobban foglalkoztatni a dolog. Az étteremben a pincér, a játszóházban a moderátor, a cukrászdában a fagylaltos mind-mind hozzám beszéltek, ha a gyerekek igényeiről volt szó, hiába volt jelen a férjem is. 

Az ilyen cikkek forgatókönyve szerint most következne az a rész, hogy lám, milyen borzalmas és visszamaradott ez a magyar társadalom, mert hogy a nőket így, a férfiakat meg úgy. Én ezt nem teszem, mert ugyan lehet, hogy ez nincs így rendjén, és csak annak köszönhető, hogy a szülőkkel találkozó emberek elszoktak/elszoktunk az apák látványától, annyi az egyszülős, elvált család, vagy a gyerekét házasságban is egyedül nevelő anyuka (miközben a férj halálra dolgozza magát). Szóval, lehet, hogy ez így van, és azért fordul mindenki automatikusan az anyukákhoz a gyerekük kapcsán, mert ehhez szoktattuk hozzá magunkat. Ugyanakkor meg az is előfordulhat, hogy az anyukák – legalábbis egy bizonyos korig – tényleg kompetensebbek a gyerekek ellátásában, és ezt minden ember a zsigereiben hordozza, intuitíve tudja. Szóval, nem tudom eldönteni, hogy hol az igazság, de nem is érdekes, mert közben ennek kapcsán rájöttem valami még fontosabbra. Arra ugyanis, hogy ma, a legtöbb családi helyzetben az anya jelenléte háttérbe szorítja az apát. Nem tervezetten, hiúságból vagy rosszindulatból, hanem a lehető legtermészetesebb és magától értetődőbb módon. Úgy, hogy senki nem veszi észre – maximum az, aki kifejezetten odafigyel rá. Én mára ilyen lettem. Rájöttem, hogy nekem tudatosan kell egy kicsit hátrébb lépnem, és hagynom, sőt elősegítenem, hogy az apjuk is lehessen együtt kettesben/hármasban/négyesben a gyerekekkel – nélkülem. Mert amikor ott vagyok, mindig én érvényesülök, amikor meg nem vagyok ott, akkor ő. A gyerekek számára szükséges, hogy időnként az apai minta is háborítatlanul tudjon érvényesülni, ezt itt a Férfiak Klubjában nem hiszem, hogy túl sokat kéne magyaráznom, miért. Tehát nemcsak teret engedek, hanem aktívan szervezem is, hogy a gyerekek az apjukkal együtt menjenek el kirándulni, moziba, focimeccsre, és ezt csak tanácsolni tudom minden anyukának, minden nőnek is.

G. Komáromi Cili

Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!

Fotók: Andre Hunter on Unsplash

Julie Johnson on Unsplash

Dimitri de Vries on Unsplash

Juliane Liebermann on Unsplash

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk