Nem a távolság választja el az embereket, hanem a csend

Elfáradt a kapcsolat. Valójában mi adtuk fel, és tettük le a fegyvert túl korán, akik eddig érzéssel, minőségi idővel, energiával, figyelemmel, szerelemmel töltöttük meg.

Mutatnánk, hogy időt kérünk, de már egyre kevésbé viseljük el a másik jelenlétét, napjainkba bekúszik a gyötrő, betokosodott monotonitás. Ki eddig a napfényt jelentette, most zavaró módon eltakarja a kilátást, már nem látjuk tőle az egykor megálmodott szép, közös jövőnk képkockáit. Megszegtük ígéretünket, elgázoltuk majd cserbenhagytuk a kapcsolatunkat, kivéreztetjük a közös útunk szélén. Gondatlanságból elkövetett kapcsolatgyilkolás, ezt tesszük módszeresen, szemrebbenés nélkül, tettünket tagadjuk, egymással már bármit megtehetünk.

Ahol küzdeni, változtatni kellene, onnan előbb-utóbb menekülünk

A tudományos magyarázatokon túl, a szerelemhormon szervezetből való kiürülésével fenntartható a kezdeti lángolás? Vagy ez is valami olyasmi, amibe már lusták, és túlságosan elfoglaltak vagyunk időt, energiát és figyelmet invesztálni? Manapság nem igazán szeretünk megizzadni semmiért. Ahol unatkozunk, ahol dolgozni, küzdeni, változtatni, teperni, teremteni kellene, ahol kreatívnak kellene lennünk, onnan előbb-utóbb menekülünk, van úgyis másik, percek alatt elérhető opció, inkább arra szavazunk.

Nem tudunk egymás szemébe nézve, egymást meghallgatva, odaforduló figyelemmel, a szeretet nyelvén kommunikálni. Nem viseljük a másik ember csendjét, nem tiszteljük a magányát. Agresszív, vagy passzív-agresszív sárdobálókká válunk, vagy éppen érzelmileg befordulunk, építgetjük a sérelem és csend érzelmi falait, ami egyre vastagabb, egyre áthatolhatatlanabb, és senki nem szól, nem figyelmeztet, hogy vigyázat, a vége mindig a teljes érzelmi elzárkózás. Elhanyagoljuk önmagunkat és egymást, leharcolt, nemtörődöm állapotba kerülünk testileg, lelkileg, mert a másik embernek talán már úgyis mindegy, jelenléte magától értetődő, kiszámítható, beékelődött az életünkbe, mint egy bútordarab, azt gondoljuk, mindig ott marad, sosem hagy el. Pedig önmagam legjobb verziója nem azt jelenti, hogy feligazított mosolyommal, éjjel-nappal sminkálarcban, tűsarkakon topogok, de kívül és belül igyekszem szerethető, vágyott és észrevehető maradni, hogy ne legyek ezerszer megszokott, megunt látvány.

Az elhallgatások, kételyek, ki nem mondott sérelmek és vágyak alattomosan hálózzák be kapcsolatainkat

Az elégedetlenség ott lappang közöttünk, de képtelenek vagyunk megosztani egymással. Egyszer csak elveszítjük a hangot, minduntalan eltévedünk az egymáshoz vezető visszaúton, és elbeszélünk egymás mellett, a szavak félúton végzetesen megbotlanak, el sem jutnak a másik emberhez. Nem a távolság választja el az embereket, hanem a csend. „Mit tehetnék? Ha valaki bezárja lelkének ablakát előttem, én is bezárom.” Mindig ezt mondja az ego nagy sértődöttségében. És onnantól fáj a csend, megbetegít, lelassít, megöregít, erőtlenné tesz. Az emberi természet és az idő azonban együttesen bámulatos kombináció, a fásultság csendje is enyhül idővel. Továbbra sem találjuk egymás felé az utat, de már nem is keressük. A csendben semmiségekről csevegünk, üres frázisokat, fájdalmasan tompa tőmondatokat mondunk, igen, ezek érnek el a másik emberhez manapság a leggyorsabban. És a semmitmondó, mondatokra üres közhelyekkel válaszolunk, befogadjuk az üresen kongó nulla információt, és töretlenül hisszük, még létezünk, még vagyunk egymásnak.

Ebben a dermedt álboldogságban építő, negatív érzelmeinket megosztó, és megoldást kereső vitára lenne szükség, ami elsodorja a helytelen, betokosodott rutinokat, kiszellőzteti a kapcsolatot, életet, energiát vinne bele. Egy vita nem lehet másmilyen, mint konstruktív, minek alapja a szeretet és a törődés, a figyelem, a harmónia iránti vágy. A közöny csendje, a szőnyeg alá söprés gyakorlása általában a feloldást nem hozó, parttalan veszekedések után szokott beállni. A feloldás biztonság, hogy bár eltér a véleményünk, és ennek hangot is adunk, mégis ragaszkodunk egymáshoz, és közösen a megoldásra törekszünk. A tisztázó beszélgetésben ott van, miről kell, hogy szóljon: a letisztázásról. Ilyenkor még nem találjuk a megoldást, a béke azonnali megteremtése sem lehetséges, mégis beszélgetünk, ki tudjuk teríteni a lapjainkat, és nyíltan tudunk beszélni arról, amit eddig besöpörtünk a szőnyeg alá.

Ha egy kapcsolat még számít, akkor beszélgetünk

Ahhoz, hogy párkapcsolatunkban sikeresen jussunk túl egy krízisen, és a közöny csendje ne mételyezze kapcsolatunkat, arra van szükség, hogy ne vagdalkozva, vádaskodva, hanem a szeretet nyelvén tudjunk kommunikálni egymással. Ha énállításokkal fogalmazzuk meg szükségleteinket, akkor végre újra elindulhatunk egymás felé, megérthetjük a másik szempontjait, visszajelzéseket adhatunk és kaphatunk.  Csupán a társam cselekedetét helytelenítem, és nem a személyében sértem meg, ami lényeges különbség. Nem értünk egyet, de továbbra sem engedjük el egymás kezét. Ha egy kapcsolat még számít, akkor beszélgetünk. Megosztjuk mind negatív (elégedetlenség, hiány, harag, bizalmatlanság ), mind pozitív érzéseinket (ragaszkodás, büszkeség, öröm, elismerés, hála.) Nem burkolózunk némaságba, nem hagyjuk, hogy a kényszeredett látszatharmónia kommunikációmentes, „közönyszigetekre” sodorjon bennünket. A félelmünk jogos, ezért lenne fontos énállításokkal kommunikálni érzéseinket („Nekem fontos lenne…”, „Engem bánt…”, „Nekem segítene…”, „Nekem rosszul esik…”), ahelyett, hogy másik személyét minősítjük, ami persze, hogy feszültséghez, sértődéshez, beforduláshoz, eltávolodáshoz, érzelmi falakhoz vezet („Unalmas vagy”, „Igénytelen vagy”, „Figyelmetlen vagy”). Így könnyen félresiklik az, amit közölni szeretnénk, és csupán védekezést, passzivitást, vagy visszatámadást tapasztalunk cserébe. A hiány hangsúlyozása, a panaszkodás helyett beszéljünk arról, milyen szükségleteink, vágyaink vannak. Ha meg akarod menteni a kapcsolatodat, akkor ne vonulj el, ne büntess csenddel, érzelmi befordulással, hanem beszélj, állj bele a konfliktushelyzetekbe. Mert az elfojtott feszültség ott bujkál majd alattomosan minden mozdulatban, és minden látszólag ártalmatlan megnyilvánulásban.

A hosszú távú, stabil, boldog szeretetkapcsolatok titka nem a konfliktusmentes élet

Csak akkor tudunk fejlődni, változni, egymásért jobbá válni, ha visszajelzéseket kapunk. Maga a kapcsolat is ekkor tud fejlődni, ha visszajelzéseket adunk és kapunk, hiszen az őszinteség és sebezhetőségünk megmutatása érzelmi biztonságot teremt, közel hoz minket. Nem a távolság választja el az embereket, hanem a csend. Az érvek ütköztetése, a vita mind visszajelzés, ne féljünk tőle.

Király Eszter

Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!

Fotók: Love photo created by freepik - www.freepik.com

makunin képe a Pixabay -en. 

People photo created by freepik - www.freepik.com

People photo created by bearfotos - www.freepik.com

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk