Óvjuk a szeretetburkot, ameddig csak lehet

„Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás” – írja Márai Sándor. Mégis a karácsony az év legérzékenyebb ünnepe. Sokan eltévedni látszunk a csilingelő csengettyűk, hógömbök, és a környezettudatos, ám teljesen varázsukat vesztett, illattalan műfenyők tengerében. Ha a szívekben nincs karácsony, mert nem tudunk tiszta szobát elkülöníteni az ünnepnek a lelkünkben, akkor hogyan születik a decemberi varázslat? Ha kötelezőnek érezzük, hogy az év utolsó hónapján feltétlenül varázsolnunk, csillogtatnunk, és szeretetet kell árasztanunk, akkor az ünnep csak fojtogat, ráül a mellkasunkra, gonosz presszió, teljesítménykényszer alá helyezve mindannyiunkat.

Az advent egyik célja az lenne, hogy megérintsen lepkeszárnyaival, megértsük, mit üzen számunkra az ünnep, és ahogyan vasárnapról vasárnapra a gyertyákat a koszorún meggyújtjuk, úgy kerülünk egyre közelebb a karácsony fényéhez. Ha egyszer eljutunk oda, hogy nem a külsőségekben, „nem a puha hóban, nem a csillagokban, nem a díszített fákon, vagy a foszlós kalácson” keressük az advent és karácsony üzenetét, akkor valóban sikerült elkülöníteni a lelkünkben egy ünneplőbe öltöztetett rekeszt. És ez már elég ahhoz, hogy átéljük, és nem túléljük az ünnepeket.

A karácsony az év legérzékenyebb időszaka, túlcsordulnak az érzelmek, de felszínre kerülhetnek emberi kapcsolataink elfojtott, mélyre rejtett feszültségei is. Karácsonykor különösen intenzív érzelmeket, mély intimitást, szoros lelki és fizikai közelséget élünk meg szeretteinkkel, ami egyrészt csodálatos érzés, másrészt pedig óriási nyomás, akkor, ha megoldatlan, szőnyeg alá söpört problémák, kibeszéletlen sérelmek állnak alattomosan közénk. Sajnos az ünnepek, de a fontos életesemények is felszínre hozhatják egy kapcsolat rejtett feszültségeit, megakadályozva az önfeledt örömöt. Sokan azon kapják magukat, hogy a varázslat odalett, már nincs meg az odafigyelés és a kitalálás izgalma, fogalmuk sincs, minek örülne a másik, az utolsó pillanatig húzzák, halasztják a vásárlást, és egyre elveszettebnek érzik magukat az ünnep sodró forgatagában. Mitől van a rossz, szorító, kellemetlen érzés? Attól, hogy a lelkünk mélyén régen tudjuk, nem belülről fakad, hogy a másiknak örömet szerezzünk, és ez a csendes beismerés tudatosan, vagy tudattalanul ráirányítja a figyelmet arra, hogy valami nem működik jól közöttünk.

A legtöbb párkapcsolatban otthon minimálisra csökkennek, vagy egészen kihalnak a mély beszélgetések, és már nem is tulajdonítanak ennek jelentőséget. A hosszú munkaidő felőröl, este a párok fáradtak, fásultak, és a beszélgetésre már nem jut energia, így előfordulhat, hogy az érzelmes, őszinte, esetleg mély beszélgetések napközben zajlanak le azzal, aki éppen ott van. Pedig örök igazság: ha még szeretjük egymást, és számít a kapcsolatunk, akkor beszélgetünk, és nem máshol, mással keresünk hamis meghittséget, álintimitást. Akkor megosztjuk negatív érzelmeinket, panaszkodunk, kérdőre vonunk, magyarázatot várunk, és gondolkodás nélkül a másik elé tárjuk sérelmeinket. Nem burkolózunk némaságba, nem hagyjuk, hogy az értetlenség, csendes, kommunikációmentes, különálló, gyűlöletszigetekre sodorja az egykori szép szerelmet. Nem csak fizikailag vagyunk jelen, nem törjük a fejünket szökési terveken, nem fogalmazzuk a búcsú szövegét, és nem hagyjuk, hogy külső kapcsolatok sikátoros zsákutcájában már valaki más ragyogtasson. Ha szeretjük egymást, akkor nem sajnálatból, időhúzásból, gyávaságból, vagy félelemből maradunk. A ki nem mondott fojtó szavak a végtelenségig feszítenek, ne hagyjuk, hogy elfogyjon a hang. A némaság nem egyenlő a harmóniával.

A valódi intimitás iránti igényünk karácsony idején felerősödik, a nagy ünnepek sokunkban előhívják az újrakezdés, a megromlott kapcsolatok új alapokra helyezésének vágyát, ilyenkor tesszük a nagy fogadalmakat. Szeretnénk, hogy kihűlt kapcsolataink felmelegedjenek a karácsony fényénél, hogy az ünnep majd elhozza azt a fajta együttlétet, intimitást, összetartozás érzést, ami oly régóta fájón hiányzik. Az ajándék, mint a szeretet kifejezőeszköze majd bebizonyítja, hogy mégis szeretve vagyunk, és megérdemeljük, hogy valódi, elkötelezett szövetségben éljünk. És ha ez az érzés elmarad, az nagyon mély csalódás.

Hogyan óvjuk a szeretetburkot? Legyen „szeretettérképünk” a másikról, vagyis részletesen ismernünk kell, meg kell őt tanulnunk, erősségeit, gyengeségeit, félelmeit, reményeit, céljait, aggodalmait. Ismerősen kell járnunk-kelnünk a világában, ez nem azt jelenti, hogy minden lépéséről tudnunk kell, vagy, hogy nem hagyunk számára elegendő teret. Nézzünk rá, tekintsünk rá úgy időnként, mintha először látnánk. Lépjünk ki a megszokás monotóniájából és fedezzük fel újra mennyi szeretni való, különleges tulajdonság rejlik a másikban, hiszen éppen ezért figyeltünk fel rá annak idején. Forduljunk valóban egymás felé, legyen a figyelem elsődleges, és ha csak napi tíz percre, az már stabilizálja a kibillenni készülő lelkivilágot. Odaadó, érdeklődő, osztatlan figyelem legyen. Ne a sminktükör elől pislogva, ne a kedvenc sorozatot nézve, ne a konyhából kiabálva, hanem igazi, egymás szemébe tekintő, teljes elmével odafigyelő kommunikáció legyen. Próbálkozzunk többször „javítási kísérletekkel”. Ez azt jelenti, hogy az egymás közötti feszült, negatív légkör pillanatok alatt feloldható humorral, iróniával, egyezményes jelekkel. Ennek a lényege azonban az, hogy aki javítási kísérletet tesz, le tud mondani sértett duzzogásáról, mert fontosabb számára egy kiegyensúlyozott, harmonikus állapot. Igyekezzünk csak a megoldható konfliktusokat kezelni. Szelektáljunk, mit érdemes, és mit nem érdemes megoldani, mert előfordul, hogy feloldhatatlan ellentétek feszülnek két ember között, ezekkel vagy megpróbálunk együtt létezni, vagy nem. Végül pedig, adjunk a kapcsolatnak értelmet, hagyományt, saját szokásokat, teremtsünk egy megbonthatatlan szövetséget, egy mikrokultúrát, ahol az állandóság, az ismétlődő szokások, a hagyományok adják a biztonságot. Ha ez az összetartó, szeretetteljes légkör megvan, a nézeteltérések kevésbé lesznek intenzívek.

Óvjuk a szeretetburkot, ameddig csak lehet. És ami még fontosabb, ne csak ünnepekkor, hanem főleg a hétköznapokon. Legyen egy olyan erős szövetségünk, egy olyan szilárd, megbonthatatlan intimitás közöttünk, ami csak a miénk, ami másokkal nem megosztható, melyen nem támadhat rés, és ahová nem engedünk be harmadik embert. Húzzuk meg a határt, a család keretét, és ne bontsuk meg az összetartozásnak ezt a fajta egységét, mert ekkor szoktak a kapcsolatok darabokra hullani. Őrizzük ezt a szeretetburkot, és ne álmegoldásoktól várjuk a hamis intimitást, a melegséget, hanem együtt, ketten, a mellettünk álló társsal próbáljuk megmenteni, ami elveszni látszik.

Áldott, békés, szeretetteljes karácsonyt!

Király Eszter

Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!

Fotók: Pexels via Pixabay.com

Leo Hidalgo (@yompyz) on Foter.com / CC BY-NC

freestocks-photos via Pixabay.com

Küldés
Hozzászólások (1)
  • ...

    Ildy0310

    2017. december 23 13:09
    A mi emberi szeretetünk, olyan mint a reggeli felhő, korán múló harmat. Csak egy probléma van ezen a bolygón, semmi sem örök. Egyetlen dolog van, amire számíthatunk, ami soha sem fog változni, az állandó, gondoskodó szeretete a mi mennyei Atyánknak. "Az én Istenem változhatatlan a felém való szeretetében" (Zsoltárok 59:10.) Ahogy minden változik körülöttünk, fontos, hogy felismerjük életünknek, és kapcsolatainknak is értelmet, biztonságot egy örök igazság adhat, mert "..Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosság Atyjától száll alá, akinél NINCS változás vagy változásnak árnyéka. (Jakab 1:17) Ez az ember biztonsága, erre számíthatunk !
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk