Veszélyes nosztalgia

Egy elkötelezett párkapcsolat csak a jelen lecsupaszított, friss, várakozó talajában képes virágba borulni. Nem tűri az örök múltidézést, az elvarratlan, szétfoszlott, kibomló szálakat, nem hagyja a múlt romjain való lődörgést. Egy elkötelezett párkapcsolatban nem léteznek a talán, majd, vagy esetleg szavak.

Miért húzzuk, vonszoljuk szuszogva, fújtatva mégis az exek szellemét az új kapcsolat szép, frissen festett falai közé? Bezárult egy ajtó, kinyílt egy másik. Odabent napfényes frissesség van, egy új fejezet kezdete, ebben a lerombolt, majd újjáépített ragyogó tisztaságban mégsem kezdünk egészen új életet.

Felújításkor képtelenek vagyunk kidobni a rengeteg hasztalan kacatot…

…és tároljuk azokat évekig szakadt zsákokban a padlás polcain. Így vagyunk képtelenek megérteni, hogy van olyan múltbeli szerelem, amit már nem kell őrizgetni, ki kell dobni. Mert lejárt a szavatossága, mert régen külön utakon járunk, mert semmi közünk már egymáshoz, mert régen volt, igaz se volt, és mert értelmetlen, hasztalan kacatkapcsolatunkra csak ráadtuk a barátság álruháját. A szakítás nem egyenlő háborús blokád beállásával, de engedjük végre, hogy exkapcsolataink kivérezzenek, és békében átkeljenek a szivárványhídon.

Egyesek azt gondolják, egy régmúlt szerelem örökre életük részévé válik, megjelöli őket láthatatlan stigmával, mérföldkő lesz, viszonyítási alap, melyhez érdemes mindig visszatérni.

Ám a régmúlt szerelmek mégsem vésődnek tudatunkba érzelmi „imprinting” jelleggel, bármennyire ragaszkodunk ehhez a teóriához.

Valójában nem a feltevéshez vagy a személyhez ragaszkodunk, hanem ahhoz az emberhez, akik abban az időszakban mi magunk voltunk.

Hangoztatjuk, hogy az a szerelem kilencven akárhányban, az volt az igazi és az egyetlen. Egyre szívesebben nosztalgiázunk, mert szeretjük a lányt, a nőt, akivé általa váltunk, azt gondoltuk, ő tett minket rajongóvá, odaadóvá, szenvedélyes macskává, vagy bújós kiscicává. Megállítanánk azt az időt, megfagyasztanánk a képet, egyre csak szemléljük magunkat, tetszelgünk ebben a lejárt mandátumú szerelemben, ez volt a jó, ez maga volt a tökéletesség.

„Reménytelen időutazók leszünk, és magunknak megátalkodott hazudozók”

Az évek telnek, anyák leszünk és feleségek, szépek vagyunk valaki mással, és persze ragyogunk is, de idővel egyszer csak megfakulunk, színeinket veszítjük. A saját életünkben egyre jobban unatkozunk, és ingyen szerepet játszó, csapnivaló ripacsok vagyunk, akik egyre kevésbé élvezik a hétköznapok szürkeségét. A házasság megfakult, az izgalom odalett, ezért mindenféle kompenzálást kiötlünk, ne kelljen benne élnünk a monoton valóságban, diplomát halmozunk, mozaikszakkörre járunk, vagy a konyhába bezárkózva pótcselekszünk, és a szerelmes összebújást egyszemélyes sütés-főzésre cseréljük. Aztán ott van a szülői munkaközösség, a kutyaiskola, a második, a harmadik, a negyedik diploma, és megannyi más remek figyelemelterelő módszer az állóvizes, langyos, üres kagylóhéj kapcsolatról, amin belül csak a gyöngyházfényű, hideg semmi létezik.

Új, közös otthonunkban jelképesen múlt-szobát rendezünk be és a társunk elől elrejtjük a kulcsot. Időnként titokban bemegyünk oda, és időutazást játszunk, mert ez a gonosz közösségi média kitesz minket mindenféle kísértésnek. Rákeresünk a múltbeli arcra, katt és máris újra látjuk régi, karcsú, lányos sziluettünket a tükörben, és máris sodor magával az édes-mézes forgószél. Kivirulunk, azt gondoljuk persze tévesen, újra önmagunk vagyunk. Tetszelgünk újra, abban a régen homályos, megrepedt tükörben, reménytelen időutazók leszünk, és magunknak megátalkodott hazudozók. Élesztgetjük a rég elhamvadt tüzet, mert remek érzés évtizedeket ugrani vissza az időben és újra régi önmagunk bőrébe bújni. Óriás elvakultságunkban azt sem vesszük észre, ha a másik reménytelen időutazó már kihátrálna a dologból, ő mintha hamarabb eszmélt volna, és nem kér többé a vintage szerelem bájitalából. A Facebook előtt is voltak emberi kapcsolataink. Valóságos fényképalbumunk volt, valódi, szerkesztés nélküli emberi arcokból. És ha véget ért egy kapcsolat, hát véget ért. Hosszabb időbe került törölni az illetőt a szívünkből, mint egy kattintás, de végül sikerült. Az a szerelem akkor köddé vált, elveszett, felszívódott az örökkévalóságban.

Cikkajánló: Nem a tökéletes kell, hanem akiért megéri kompromisszumot kötni

„A múltat nem kell feltárcsázni, háborgatni, exhumálni vagy újraéleszteni”

Egy férfiismerősöm írta egyszer, hogy ő minden múltbeli kapcsolatának elérhetőségét törli. Ami elmúlt, elmúlt, elfújta a szél. Nem kell, hogy egyszer nagy boldogtalanságában felhívjon valakit. A szerelmek csak egy ideig élnek tovább félrecsúszott nyakkendőkben, elvétett szavakban és összetépett levelekben. A múltat nem kell feltárcsázni, háborgatni, exhumálni vagy újraéleszteni. Vannak szerelmek, melyeknek lejár a mandátumuk. Ott és akkor töltötték be szerepüket az életünkben, ennyi volt bennük, ne facsarjuk tovább tehát, és főleg ne adjuk rá a barátság hamis gúnyáját. Nem hiba vagy rossz tulajdonság, ha valaki a múltbéli szép emlékekbe kapaszkodik, hogy túlélje a jelent. De veszélyes lehet, mert eltereli a figyelmet arról, hogy mi van itt és most. Felment az alól, hogy erőfeszítéseket tegyünk a jelenlegi kiüresedett kapcsolat megjavítására, vagy legalább szembenézzünk a problémákkal. Idővel a legszebb emlékek is elhalványulnak, ezért újra és újra tenni kell, hogy a jelen boldogságára is később szívmelengető legyen a visszaemlékezés.

Király Eszter

Köszönjük szépen a Férfiak Klubja Női Támogató Körének az aktivitását!

Fotók: maekke via Foter.com / CC BY-NC-ND

Engin_Akyurt via Pixabay.com

geralt via Pixabay.com

april-mo via Foter.com / CC BY-NC-SA

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk