Beszédhiba és apró győzelmek

Nem titkoltam sosem, hogy dadogtam régen... nagyon. Ez ma már 90-95%-ban elmúlt. Még van egy-két csata, amit meg kell vívnom, de már túl vagyok néhányan.

Hátha bátorító lesz valakinek a csatáimnak egy fő állomása

A testnevelés tanári diploma megszerzése után esett le nekem, hogy nem csak mozgásból fog állni az óra, beszélnem is kell. Ez nem éppen egy dadogó ember álma, inkább dobozokat pakoltam volna egymásra ahelyett, hogy kinyissam a számat.

Hezitáltam, de végül mégis beadtam a derekam, és elmentem egyetlenegy állásinterjúra, amit természetesen végig dadogtam... de meglepetésemre mégis felvettek abba az általános iskolába tanárnak.

Elkezdtem tanítani. A munkába menet elismételgettem azokat a szavakat, amiket használni akartam, ugyanis annyira tartottam attól, hogy nem fog menni.

Az első hetem szörnyű volt. Hét új osztálynak lettem a tesitanára. Minden órát végig dadogtam, el is fáradtam, de ha ez nem lett volna elég, a gyerekek ki is nevettek.

Első hét után megalázva ültem az ágyam mellett, és csak zakatoltak a gondolatok bennem: „na, ezért tényleg érdemes volt diplomát szerezni, hogy utána megszégyenülsz és még ki is nevetnek.” Arra gondoltam, felmondok.

Akkor egy bibliai idézet került elém: „...aki megalázza magát, felmagasztaltatik”. Hát gondoltam, ennél jobban már nem lehet engem megalázni – legbelül termőföldbe jutottak a fenti szentírási szavak. Eldöntöttem, hogy beszélgetek erről a gyerekekkel, hiszen úgysincs mit veszítenem.

Következő hétfőn bementem az iskolába, és minden osztályban elmondtam, hogy nem „Dávid bácsiként” szeretnék velük beszélni, hanem egyszerűen csak Dávidként. Az elsősök tágra nyílt szemekkel figyeltek rám. (Szerintem ők jobban izgultak, mint én). Elmondtam: „biztosan nektek is vannak olyan hiányosságaitok, amik miatt úgy érzitek, kevesebbek vagytok a többieknél, és emiatt szégyenkeztek. Nekem, Dávidnak ez a dadogás.” Megkértem minden osztályt, hogy ne nevessenek. Majd mondtam, ha valaki mégis úgy érzi, hogy ügyesebb akar lenni nálam, akkor csinálja utánam ezt, és ugrottam minden osztályban egy hátraszaltót. A gyerekek megtapsoltak, de nem ez volt a fontos, hanem az, hogy csend lett, amikor Dávid bácsiként kiléptem a szerepkörömből és Dávidként, azaz a felvállalt, megmutatott „tökéletlen emberként” beszéltem velük, amit nagyon értékelte.

Onnantól kezdve senki nem nevetett többet rajtam, a dadogásom néhány százaléknyit kezdett felengedni, folyékonyabban beszéltem, mint azelőtt. Már nem zavart többé a beszédhibám, mert elfogadtak. Az ige valósággá vált. Megaláztam magam, és kaptam egy nyugodtabb évet az iskolában... sosem gondoltam volna ezt. Számomra ez felért egy győzelemmel, mivel felismertem, hogy akkor tudod legyőzni azt, amitől félsz, ha szembe mersz nézni vele.

Később, amikor az osztályban tanítottam, és felhozódott a szó a dadogásomról, egy 8-9 éves kisfiú felállt mindenki előtt (addig sosem hallottam beszélni), majd rettenetesen dadogva megkérdezte tőlem, hogyan jutottam el addig, hogy már jobban tudok beszélni? Könnybe lábadt a szemem, mert a kisfiú felvállalta azt, amit eddig nem mert, hogy mindenki előtt megszólaljon, és végigszenvedve ugyan, de feltegye a kérdést – legyőzve saját magát –, nem törődve az osztálytársai esetleges megszégyenítő véleményével. Ezt a kis történetet akkor elmondtam az osztálynak, és mindenki előtt megtapsoltattam a kisfiút, aki nyert egy csatát, ahogy én is már többet. A kisfiú elmosolyodott és látszott, hogy mindennél többet jelent neki ez az elismerés.

Ez lassan 12 éve történt... Ilyen, vagy ehhez hasonló győzelmeket kívánok mindannyiunknak a félelmeink legyőzésében.

Nem baj, ha ma csak egy csatát nyersz, mert később így fogod megnyerni a háborút is. Ezért ne add fel!

Mányai Dávid

*

Kedves Férfiak és Nők! Kedves Olvasók!

A Ti történeteiteket is publikáljuk! Sőt, könyvben is ki szándékozzuk adni az összegyűjtött, honlapunkon is megjelent/megjelenő sztorikat.

Mindannyiunknak vannak rövid, komoly, frappáns, megindító, vagy éppen vicces történetei, amelyek a különböző helyzetek férfias megoldásairól szólnak. Amikor az átlagemberben megvillan az Érték, a Férfi. Mindnyájunknak vannak ilyen hősei: a nagyapánk, az iskolaigazgató, a tornatanár, a főnök vagy épp a liftben utazó idegen. Ezen történetek tanulságaival rendszerint csak a második sör után szórakoztatjuk a környezetünket. Pedig ennél több férfit – és nőt is – megörvendeztethetnénk a csattanós, tanulságos, szórakoztató, vagy épp elgondolkodtató, férfiasan ütős történeteinkkel...

Ha jó sztorid van, írd meg az info@ferfiakklubja.hu címre, mi közzétesszük, ha a szerkesztőbizottságunk szűrőjén átmegy!

Fotó: Taylor Wilcox on Unsplash

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk