Székely tatám furfanggal okított, legendás pofonjait csak hírből ismertem

Nagyapám székely férfiember volt. Tetterővel és sajátos furfanggal megáldott. Ezt látta, ezt adta tovább, ebben élt. Egy nyáron, mikor meglátogattam, keveset társalogtunk ugyan, azaz én beszéltem inkább, ő hümmögött, tett-vett, fát hasított, dicsért egy két kurta mondattal, majd ismét dolgára ment. (Az illusztrációkon nem az írásban szereplő nagyapa látható.)

Unatkozó gyermekként jó elfoglaltságot találtam abban, hogy a vizesárokba gurítsam a fűben heverő farönköt, igen ám, de az minden nap visszatért a helyére. Bizonyára úgy gondolta, eleget pácolódott ő az eső vízében, így hát kérges bőrét inkább a napon süttette.

Nagyapám egyszer rajtakapott, amikor én újfent belegörgettem az árokba a hosszú farönköt, de nem szólt semmit. Noha aggastyán volt, mégis két ember erejével kapta ki azt onnan ízibe, hogy a helyére tegye. Jól megnézett, szigorúan, majd a kert másik sarkába ment.

Az a farönk csak nem volt jó helyen. Mikor lepkét kergettem, halakra vadásztam a vízben, vagy épp darázs csípte a talpamat, akkor sem hagyott nyugodni a gondolat.

Egyszer nagyapám a kertben odajött hozzám, leült, s mivel tudta, hogy szeretek minden olyan élőlényt, amely lázba hozza a fiúgyermekeket, hát előadta a békákról, vízipókokról, halakról és egy hajlott hátú öregemberről szóló meséjét. A történet szerint bár az agg minden nap kitisztította a gödröt, másnap reggel egy óriási fa állta a víz útját, így az árok lakói – félve a szárazságtól – arra kényszerültek, hogy elhagyják menedéküket, máshová költözzenek, ahol nem fenyegeti az otthonukat holmi csökönyös fa. Miután nagyapám ezt elmondta – természetesen nem ily ékesszólóan, hanem az ő szavaival –, magamra hagyott. Olyan egyedül voltam, mint az a fatörzs az árokban. Ahogy azelőtt nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy legurítsam a rönköt, úgy most a lelkiismeretem zúgolódott.

Erőt gyűjtöttem, ám sehogy sem akaródzott megmozdulnia a fának. Beleálltam a vízbe, csupa sár lettem, s mikor már sikerült valamennyire kiemelnem, akkor hagyta el az erő a karomat, a rönk pedig zutty, visszacsobbant az immár pocsolyává kavart latyakba, amit bosszúból előbb rám csapott. Már sötétedett, mire nehezen, de kihalásztam a sáros vízből.

Nedves ruhában ültem a levágott fatörzsön, anyám leszidott, amiért sáros és vizes lettem, nagyapám pedig csak hümmögött, majd kis csend után megdicsért, amiért az árokból kivettem a rönköt.

Székely volt, erős, sajátos fortéllyal megáldott bölcs férfiember. Tudta, mikor kell kemény kézzel és mikor kell szavakkal okítani, bár én kizárólag az utóbbit ismertem, a pofonjairól meg csak legendákat hallottam. Nyáron aztán csak kiszáradt az a meder a Nap melegétől, de addigra már tudtam, ennek a történetnek mi a valódi vége, hát még a tanulsága! A farönk nehéz, a víz nedves, az árokban pedig nem élnek halak.

Ladányi Norbert

Kedves Férfiak és Nők! Kedves Olvasók!

A Ti történeteiteket is publikáljuk! A Te nagyapád, tanárod, édesapád sztorija is lehet mások hasznára. Örülünk, hogy máris külditek őket! Férfiérték történetek rovatunkat azért indítottuk el, hogy bemutathassuk a férfi-megnyilvánulások és értékek sokszínűségét.

Férfi a gyakorlatban! Mindannyiunknak vannak rövid, érdekes történetei, amelyek a különböző élethelyzetek férfias megoldásairól szólnak. Amikor az átlagemberben megvillan a Férfi. Olvasd, és ha eszedbe jut a sajátod, írj Te is az info@ferfiakklubja.hu címre. Ha szerkesztőnk szűrőjén átmegy, mi közzétesszük!

Fotók: stevepb via pixabay.com

Unsplash via pixabay.com

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk