„A fogyasztásban sokkal nagyobb önkorlátozásra van szükség” – interjú dr. Fabiny Tamással

Dr. Fabiny Tamással, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspökével beszélgettünk Körkérdés című rovatunkban, melyben ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak.

Mi volt a legnagyobb gyerekkori butaság, amit csinált?

Biztos nem a legnagyobb butaság, de az akkori szégyenlősségemre talán jól rámutató eset jut eszembe. Negyedikes vagy ötödikes lehettem, amikor egy úszóversenyre vittek az akkori Asztalos János Ifjúsági Parkba. Ez a VIII. kerületi Orczy-kertben volt. Utána a helyi épület előterében vártuk be egymást. A testnevelő tanár a kezében egy, az öltözőben hagyott atlétát tartott, melybe piros cérnával ez a két betű volt hímezve: TA. Nagymamám jelölte így némely ruhadarabunkat: Tibor bátyám holmijába TI, az enyémbe TA betűket varrva. „Kinek van itt TA monogramja?” – kérdezte erős hangon a tanár. Nem mertem szólni, hogy az atléta az enyém, mert attól tartottam, magyarázkodnom kellene. Vagyis szégyelltem a dolgot. „Na jó, akkor ez itt marad!” – mondta a tanár, és jól meglengette a trikót, majd elhajította azt. Az egyik bokron landolt. Lehet, az akkor még felettébb gondozatlan Orczy-parkban nem számított furcsának egy ilyen levetett ruhadarab, de engem sokáig bántott a dolog. Azóta nem hordok atlétatrikót.

Mi a legfontosabb életbölcsesség, amit az édesapjától tanult?

Édesapám szívesen tanított nekünk latin bölcsességeket, bibliai mondatokat, úgynevezett aranymondásokat. „Homo sum: humani nihil a me alienum puto – ember vagyok, és semmi emberi nem áll távol tőlem, idézte gyakran Publius Terentius Afer római költőt, vígjátékírót. Papgyerekként akkor kicsit csodálkoztam ezen a mondaton, hiszen úgy gondoltam, nekünk jobbára az istenit kell keresnünk, és az emberi tulajdonságokat inkább ajánlatos levetkőznünk. Aztán megértettem, Jézusban is úgy lett emberré az Isten, hogy azzal vállalta minden esendőségünket és bűnünket. Hívekként is meg kell őriznünk emberségünket, bizony még korlátjainkat és gyengeségeinket is vállalva. A számos bibliai aranymondás közül talán ezt mondta nekünk legtöbbször: Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál”. Pál apostol írja ezt a Filippi levél 2. részének 3. versében. Nemcsak a testvéreimhez való viszonyomban, hanem későbbi kapcsolatrendszereimben is fontos iránytűt jelentett ez a mondat.

Mi a legfontosabb üzenet, amit mindenképpen szeretne átadni a gyerekeinek, a fiataloknak?

Talán a fentiekből is következően az önzetlenséget. Ez az, ami nagyon hiányzik általában az emberi kapcsolatokból, de globálisan is. Nem igen tudunk lemondani valamiről, minél többet akarunk magunknak. Éppen a mostani koronavírusos időszakban látjuk ennek a fatális következményeit. Hiába gondolta a büszke ember, hogy ő bármit megtehet, mindent elérhet, egyszer csak le kellett állnia. A fogyasztásban, a javak elosztásában, a leszakadtak támogatásában sokkal nagyobb önkorlátozásra van szükség. Meg kell tanulnunk az „elég” etikáját, hiszen értelmetlenné, sőt kifejezetten kontraproduktívvá válhat az eszement felhalmozás, a másik kiszorítása.

Ajánló: „Barátság csak lövészárokban van” – interjú Cserhalmi Györggyel

Ön szerint jó a koedukáció vagy érdemes lenne bizonyos életkorban a lányokat és a fiúkat külön oktatni?

Minden elismerésem mondjuk a pannonhalmi bencések iskolája iránt, látom annak hallatlan értékeit, mégis jónak tartom a koedukációt. Sőt, kisebbik lányom példáján még azt is tapasztalom, hogy különböző évfolyamokba járó diákok mennyire ki tudják egészíteni egymást a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolában. Mielőtt ő ebbe a nagyszerű iskolába került, egy évet járt a pesthidegkúti Gyermekek Házába, ahol integratív oktatás folyt. Fiúk és lányok, egészségesek és fogyatékkal élők egymást segítve tanultak ott.

El tud képzelni olyan helyzetet, amikor jogos lehet az erőszak?

Nagyon sokat gondolok a mártírrá lett evangélikus lelkész, Dietrich Bonhoeffer sorsára. Egészen kiváló teológusként nem maradhatott a katedra védelmében. Hitler hatalomra jutása után folyamatosan felemelte szavát a totális diktatúra megannyi megnyilvánulása ellen. De nem állt meg itt, hanem részt vett a Führer elleni merénylet tervezésében. Akkor valahogy így fogalmazott: „Ha látom, hogy egy részeg kocsis a Kurfürstendammon elgázol embereket, akkor nem elég, ha a sebesülteknek segítek, hanem oda kell ugranom a bakra, hogy megakadályozzam a további tragédiákat.” A sikertelen merényletkísérlet után letartóztatták, és egy hónappal a háború vége előtt, éppen hetvenöt évvel ezelőtt kivégezték.

Egyetért-e azzal, hogy a nehéz helyzetekben jobb, ha egy férfi nem sír, szerencsésebb, ha megőrzi a hidegvérét?

Családom sokszor meghökkenve nézi, ahogy képes vagyok a legváratlanabb helyzetekben elsírni magam. Főleg ha a jóságnak vagy a szolidaritásnak valami nagyon szép jelét látom. Ez lehet akár egy kukásautón dolgozó vagy egy metróellenőr váratlan gesztusa. Filmek végén is el tudom sírni magam. Legutóbb, amikor még moziba tudtunk menni, Szabó István Zárójelentésén potyogtak a könnyeim: nagyon megérintett, hogy a gyerekek kiálltak a halálba üldözött énektanárjuk mellett, és a temetésén énekelni kezdtek. Ezzel együtt úgy érzem, nehéz, de olykor éles helyzetekben képes vagyok megőrizni a hidegvéremet, és talán másra is át tudom ragasztani az ilyenkor elengedhetetlen higgadtságot.

Milyen típusú munkamegosztást tart ideálisnak férj és feleség, férfi és nő között?

Van egy visszatérő élményünk. Amikor családi nyaralásra indulunk, természetesnek tartom, hogy a kocsiba nekem kell bepakolni. Igyekszem minden négyzetcentimétert jól kihasználni. Amikor már elégedetten nyugtázom, hogy éppen befért minden, és óvatosan becsuknám a csomagtartót, akkor a feleségem, Kati megjelenik még mindenféle lábassal, vízforralóval és egyéb szörnyűségekkel. Ő ugyanis gondolkodik, hogy mire lesz szükségünk, én meg szeretnék ezeken a dolgokon mielőbb túl lenni. Hogy egyértelmű legyek: ezt a munkamegosztást nem tartom ideálisnak. Ám kész vagyok tanulni, aminek jelét a következő válaszomban fogom megadni.

Szokott-e rendszeresen házimunkát végezni, és ha igen, mit?

Olyan családban nőttem fel, amelyben elég hagyományosan értelmezték a férfi és a női szerepeket. Egyszer, amikor szállóvendégek jelenlétében szivaccsal a kezében állt apánk a mosogató előtt, a nővérem így kiáltott fel: „Édesapám, én még sosem láttalak így!” Engem azért elég sokszor láthatnak így a gyerekeink. Persze meg kellett tanulnom a leckét. Amikor első gyerekünkkel kapcsolatban a feleségem sorra fogalmazta meg a kéréseit, eléggé el nem ítélhető módon ezt mondtam: „Mi vagyok én, bébiszitter?” Ő halkan így válaszolt: „Nem, hanem a gyereked apja.” Nos, akkor megértettem, hogy az a megírandó cikk vagy elkészítendő prédikáció bizony tud várni.

Ugyancsak Blanka lányunkkal történt, hogy havas téli időben sétálni indultunk. Kati előtte lelkemre kötötte, hogy adjak rá sálat, sapkát, kesztyűt. Úgy történt. Büszke apaként fogtam a kezét, ám pár lépés megtétele után felnézett rám, és így szólt: „Nincs rajtam cipő…”

Ajánló: „A hősök akkor jelennek meg, amikor a történelmi idők a felszínre hívják őket” – interjú Kassai Lajossal

Mennyire érzi a saját életében problémának, hogy túl sokat dolgozik?

Nagyon szeretem a hivatásomat, nem igazán válik el a munka a hobbitól. Hiszen nemcsak akkor készülök egy tanulmány vagy prédikáció megírására, ha szakkönyveket bújok, hanem bizony akár szépirodalmat vagy újságot olvasva is. Érvényes ez a lelkigondozói beszélgetésekre is: amit itt-ott felcsipegetek, azt adott esetben mind fel tudom használni, hogy valamit érdemben segítsek a másiknak.

Az már kicsit keményebb dió, hogy a munkám olykor a magánélettől sem válik annyira el. A parókián élés azt jelenti, hogy egy épületben van a lakás és az iroda, és nem mindig lehet a munkát a privát szférától elválasztani. Ám itt is igyekszek tanulni. Megértettem, hogy a feleségem és a gyermekeink nagyon nem szeretik, amikor a fülemen tartott telefonnal megyek be a lakásba. Van egy szürke melegítőm, olyasmi, mint a Király Gáboré. Otthon nagy ujjongás fogadja, ha este ebbe bújok. Ugyanakkor néha „ventilálni” kell otthon: a lelkészi titoktartást nem megszegve jól esik néhány dolgot megosztani a családban; ki kell adnom magamból a felgyülemlett feszültséget. Tapasztalom, hogy ilyenkor a családtagjaim sok mindent megértenek, megtanulnak, elraktároznak. Közben pedig én is kapok élményforrásokat. Ezzel persze nem szabad visszaélni. Emlékszem, majd elsüllyedtem szégyenemben, amikor apám így kezdte a szószéken: „A héten azt mondta nekem a kisfiam…”

Ön szerint mi a házasság értelme, célja?

Pál apostol úgy beszél a házasságról, hogy igen merész módon azon modellezi Krisztus és az egyház egymáshoz való viszonyát: az egymás iránti vágyódást, az összetartozást, a beteljesülést. Mindehhez hozzáteszi: „Felette nagy titok ez” (Ef 5,32). Az ószövetségi Példabeszédekben  ezt olvassuk: „Ez a három dolog csodálatos előttem, sőt négy dolgot nem értek: a sasmadár útját az égen, a kígyó útját a kősziklán, a hajó útját a mély tengeren és a férfi útját a nővel” (Péld 30,18-19).

E téren sokat tanulunk másoktól. Gyakran idézzük egy finn barátunk mondását: „Man muss die Ehe pflegen”, vagyis hogy a házasságot ápolni kell. Feleségem meg olykor tréfásan emlékezetet: „Tamáskám, mi is evangélikusok vagyunk”. Egy Angliába szakadt, ma már idős lelkész barátunkra utal. Ő mindig azzal szaladt el otthonról, hogy a diaszpórában össze kell gyűjteni az evangélikusokat. Egyszer felesége és gyermekei ezzel a levéllel lepték meg: „Mi is evangélikusok vagyunk!”

Ha újra kezdhetné az életét, mindent ugyanúgy csinálna?

Nyilván voltak olyan botlásaim, amikre nem vagyok büszke. Ha újra kezdhetném, azokat igyekeznék elkerülni.  Ebben az a nehézség, hogy az életet hátratekintve értékeljük, de mindig előrefelé kell élnünk azt. Ezzel együtt azt merem mondani, hogy boldog ember vagyok. Abban az értelemben is, ahogy Pál apostol írja: „Boldog, akinek nem kell elítélni önmagát abban, ami felől döntött”. (Rm 14,22).

Van szükség ma hősökre, és ha igen, milyenekre?

Igen. Szükség van például a keresztény mártírok példájára. Azokat látva el kell szégyelljük magunkat, hogy milyen lanyha a mi hitünk, és azoknál sokkal-sokkal kisebb próbatételek közepette sem tudunk megállni. Jó esetben persze ők is csak tanúk, de nem vértanúk. Két éve összebarátkoztam egy nigériai püspökkel, Amos Elisha Gaya a neve. Azon a vidéken szolgál, ahol a Boko Haram tömegesen irtotta ki a keresztényeket. Elvitt a terroristák által felgyújtott templomokhoz. Elmondta, hogy amikor már tartani lehetett az iszlamisták támadásaitól, akkor családját biztonságos távolba küldte, de ő a helyén maradt. Kérdeztem tőle, nem félt-e. „De igen – válaszolta –, ám nekem itt kellett maradnom. Valakinek etetnie kellett a tyúkokat.” Meg aztán el kellett temetni a halottakat. Amikor pedig éppen béke van, akkor huba nyelvre fordítja a Bibliát, hogy azt mindenki az anyanyelvén tudja olvasni.

Van olyan gyerekkori álma, ami teljesült?

Amikor Mimi néni tánciskolájába járattak a szüleim, szerettem volna megtanulni jól táncolni. Nem sikerült, csak medveként cammogtam körbe a lányokkal, és persze nagyon zavart, hogy a körben ott ülnek a szülők és nagyszülők. Aztán mint talán minden fiú, szerettem volna jól focizni. Mondanom sem kell, hogy amikor a két csapatkapitány sorra választott, én többnyire az utolsók között keltem el. Harmadikként mindig vágytam arra, hogy kórusban énekeljek. Amikor faluról Miskolcra költöztünk, rögtön jelentkeztem az énekkarba. A mellettem álló srác állandón rám szólt: „Olyan fals, ahogy énekelsz!” Annál inkább énekeltem, némi daccal – azt hittem ugyanis, hogy ez a városi ficsúr azt mondja, hogy falusiasan éneklek.

De mit ad Isten? Blanka lányunk nagyon szépen táncol, hosszú éveken át a Csillagszeműek között volt. Marci egyebek mellett remekül focizik, Lujzi pedig gyönyörűen énekel.  Vagyis teljesültek az álmaim – csak éppen nem úgy, ahogy én elgondoltam.

Ajánló: „Szeress, alkoss, tanulj, barátkozz!” – interjú Németh Kristóffal 
Kattints ide: Körkérdés rovat! Nézd meg, kikkel készítettünk interjút, ajánljuk, hogy olvasd el, és ha tetszett, kérjük, oszd meg másokkal is!

Ha bárkivel találkozhatna – legyen szó akár élő, vagy nem élő személyről – ki lenne az?

Szívesen találkoznék nagyapám dédapjával, az erdélyi születésű Fabini János Teofillal, akit a magyar szemészet atyjának is neveznek. Megkérdezném tőle, hogy így bő két évszázad távlatából igazolta-e az idő azt a döntését, hogy tudós bécsi orvosként a pesti egyetem hívását fogadta el. Úgy alakult-e a magyar tudományosság és közéletiség, ahogy ő azt annak idején megálmodta?

Mit jelent önnek az, hogy „szent”?

Teológiailag feszegetem a határokat. Több mint tizenöt éve írtam habilitációs dolgozatot Júdás Iskáriótesről. Őt Jézus elátkozott tanítványának szokták nevezni, mondván, elárulta a mesterét. Azt hiszem azonban, hogy nélküle a váltságmű sem lett volna teljes, és a szívem mélyén úgy érzem, ő Jézus „elveszett, de megtaláltatott” tanítványa. Hogy szent vagy nem, azt a katolikus egyházra hagyom. Mindenesetre néhány hete egy izgalmas ábrázolással örvendeztetett meg Martin Werlen einsiedelni emeritus apát: az ochsenhauseni kolostortemplomban glóriával ábrázolják Júdást. Ugyanígy izgalmasnak tartom Pilinszky János megközelítését, aki két rendhagyó szentről ír, a jobb latorról és a tékozló fiúról.

NÉVJEGY

  • a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke
  • Budapesten született 1959. február 5-én.
  • 1977 és 1982 között a budapesti Evangélikus Teológiai Akadémián tanult. 1982-ben lelkésszé szentelték, ezt követően Siófokon, Kötcsén és Balatonszárszón szolgált segédlelkészként. 1984-ben és 1985-ben, majd 1993-ban és 1994-ben és 1997-ben és 1998-ban Erlangenben, 1985-ben és 1986-ban pedig Chicagóban folytatott külföldi teológiai tanulmányokat. 1986-tól kőbányai segédlelkész, majd 1987 és 1999 között ugyanitt gyülekezeti lelkész volt.
  • 1996 és 2006 között a Duna Televízió külső munkatársa volt –szerkesztő-riporterként száznál több filmet készített.
  • 1999 és 2006 között az Evangélikus Hittudományi Egyetem Újszövetségi Tanszékének főállású oktatója (előbb adjunktusként, végül tanszékvezető egyetemi tanárként). Teológiai doktorátust és habilitációt is szerzett.
  • 2005 decemberében D. Szebik Imre nyugdíjba vonulása után az Északi evangélikus egyházkerület gyülekezetei püspöküknek választották. 2010 júliusában a Lutheránus Világszövetség Közép- és Kelet-Európáért felelős alelnöke lett Christoph Klein erdélyi szász püspök utódaként. 2017. november 24-én megválasztották a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspökének.
  • Teológiai és életrajzi könyvek, valamint számos tanulmány szerzője.
  • Roma közösségek és az egyházak című munkájáért 1998-ban az ismeretterjesztő filmek kategóriájában Kamera Hungaria díjat kapott. Publicisztikai tevékenységéért 2017-ben Rát Mátyás díjban részesült.

Az interjút készítette: Antal-Ferencz Ildikó

*

Írjátok meg, kire lennétek kíváncsiak Körkérdés rovatunkban!

Körkérdés rovatunkban ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak. Nem csak egyfajta véleményre vagyunk kíváncsiak, hanem éppen hogy nagyon sokfélére, ezért igyekszünk a társadalmi, politikai, kulturális élet széles spektrumáról megszólítani válaszadókat. Mivel a legkülönfélébb válaszokra számítunk, ezért a rovatban megjelenő vélemények nem feltétlenül fogják tükrözni a Férfiak Klubja álláspontját, de tulajdonosukról nagyon sokat elárulnak majd.

Írjátok meg itt hozzászólásban vagy az info@ferfiakklubja.hu e-mail címre, kire lennétek kíváncsiak új, Körkérdés című rovatunkban!

Fotók: Merényi Zita, Baranyai Béla/Magyar Kurír

origo.hu, MTI/Mohai Balázs

kanizsaujsag.hu

Végh László/Magyar Hang

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk