Az én „Farkasokkal táncolóm” a pszichológia – interjú Lázár Gergellyel

Lázár Gergely pszichológussal, integratív hipnoterapeutával beszélgettünk Körkérdés című rovatunkban, melyben ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak.

Mi volt a legnagyobb gyerekkori butaság, amit csinált?

Kamaszként rockzenekaroztam, és néhány fellépés után kirúgtunk a hámból. Szerintem ennyi belefért. Középiskolában, harmadikban leborotváltam a testem, mert azt hittem, az a „trendi”. Szóval csupasz rockerré vedlettem, fémszegecses karkötővel, acélbetétes bakanccsal. Anyám szerintem a mai napig nem sejti, mit műveltem akkor este két órán keresztül a fürdőszobában. Mivel autentikus piszkafa tyúklábakkal rendelkeztem, azon a testnevelés órán, mikor osztálytársaim szembesültek metamorfózisommal, kifejezetten kellemes hangulatot teremtettem magam körül. Ennél nagyobb „bűnöm” legfeljebb az lehetett, hogy általánosban néhány évig csúfoltam az egyik osztálytársam a kövérsége miatt. Erre nem vagyok büszke. Bocsánatot is kértem tőle, mikor felnőttként realizáltam, hogy ezzel mit okozhattam neki. Sok frusztrációt éltem át akkoriban, ez nem mentség, de magyarázat arra, miért viselkedtem ilyen gyökér módon vele.

Ha ezeknél nagyobb gyerekkori butaságot kell megnevezni, akkor azokat a döntéseimet emelném ki, amiket az önbizalomhiányom következtében hoztam. Általában csak „félig” tettem bele magam a kihívásokba, hiszen kudarcra rendezkedtem be. Kétszer jutottam el például küzdősportolóként a zöld övig karate műfajban, két külön mesternél, majd feladtam. Nyilván a „magasabb övfokozatokért”, fekete övnél a danokért már önbizalomra lett volna szükségem és tudatosan, keményen kellett volna dolgoznom. Inkább választottam a teljesítménysportokat – például a futást, a testépítést – arra hivatkozva, hogy azokhoz úgysem kell tehetség, talán még nekem is csurranhat-cseppenhet valami.

Az akkori tinédzser „zenei formációnkkal”, amiben gitároztam, megyei diáknapokat nyertünk, mindenki biztatott, csináljam, de csak arra találtam érveket, „miért nem lehetek képes többre”. Azt is feladtam. A felnőttkor hajnalán megpróbáltam bekerülni a színművészeti egyetem „színész” szakára, sikerült is továbbjutni, de nem gyakoroltam az éneklésre, a monológjaimat is hanyagul, koncepció nélkül válogattam ki. Nem csoda, hogy végül nem vettek fel. Nem számítottam rá, hogy összejöhet, a görcsölésem pedig akadályozta, hogy levetkőzzem a gátlásaim és nyíltan megmutassam a „játékosságomat”. Ma lehet, hogy előadó – zenész vagy színész –, esetleg harcművész lennék, de nem sajnálom érte magam, mert a jelen szakmám is közel áll hozzám.

Mi a legfontosabb életbölcsesség, amit az édesapjától tanult?

Édesapámmal sajnos keveset találkoztunk, a szüleim korán elváltak, ritkán láttuk egymást. Gyakran eszembe jut azonban egy mondata, amit akkor hangoztatott, ha épp a jövőre vonatkozó bizonytalanságaimról, elképzeléseimről filozofáltam. „Lássuk meg” – így fogalmazott. Szimpatikus volt benne mindig is az a fajta lazaság, amivel fogadni merte az élet változásait, kihívásait, bár lehet, ő sem volt mindig ilyen. „Várjuk meg, mit hoz a jövő és a jelenben kezdünk majd vele valamit, ne agyaljunk feleslegesen. Bízzunk magunkban, hogy képesek leszünk rá”. Ezt üzente számomra a hozzáállása.

Úgy korrekt, ha nevelőapámmal kapcsolatban is megemlítek valamilyen „leckét”, ugyanis ő végigasszisztálta a gyerekkoromat, és támogatott. Bár érzelmileg vele sem sikerült elmélyítenem a kapcsolatunkat. Egyik vásárlása során többet kapott a szükségesnél az adott áruból, ő ezt későn vette észre. Majd visszament a boltba és rendezte az „adósságát”. Senkinek nem tűnt volna fel. De ebből értettem meg, ha megtehetjük azt, hogy tisztességesek legyünk másokkal, akkor érdemes ezt választani. Nem az a lényeg, lebukhatunk-e, nem is az, „mekkora” a hiány, hanem, hogy minél kevesebb lehetőséget teremtsünk erre. Ahányszor megszegtem az életem során ezt az elvet, mindig éreztem, hogy letértem a helyes útról.

Ajánló: „Gyerekkorom egy részét feláldoztam a sportért, ezt szeretném most bepótolni” – interjú dr. Kiss Gergellyel

Mi a legfontosabb üzenet, amit mindenképpen szeretne átadni a fiának/lányának, a jövő generációnak?

A fiúknak azt, hogy legyenek türelmesek. Nekem ebből sajnos elég kevés van. Nem kell húszévesen milliomosnak, zseninek, gazdagnak lenni akkor sem, ha az a társadalmi elvárás, hogy egy „férfi bizonyítson, tegyen le valamit az asztalra”. Hagyjanak időt arra, hogy a munkájuk gyümölcse beérhessen, és akkor nem kell majd utólag romokat takarítani maguk után. A lányoknak pedig, hogy becsüljék magukat annyira, hogy ne áldozzák fel a testüket, lelküket csupán azért, hogy valahova, valakihez tartozzanak.

Fontos, hogy olvassanak, tájékozódjanak, akarják megismerni a világot! Ne érjék be sablonokkal, látszatmegoldásokkal. Többször találkozom azzal a szemlélettel a médiában néhány közszereplő részéről, hogy azért nem bonyolítják túl a felkészülésüket bizonyos beszélgetésre, előadásokra, mert az már nem lenne „spontán”, az embereket úgyse érdekelné, „a követők nem kíváncsiak akadémiai székfoglalókra”. Szerintem ez probléma. Mert pont azt közvetítjük ezáltal, hogy a hallgatók, nézők elégedjenek meg az olcsó közhelyekkel, instant lózungokkal, ahelyett, hogy valódi kérdéseket tennének fel. Ha pedig nem tudjuk érdekesen előadni az életről szerzett sokoldalú ismereteinket, akkor van egy újabb készség, amire érdemes rágyúrnunk.

Ön szerint jó a koedukáció vagy érdemes lenne bizonyos életkorban a lányokat és a fiúkat külön oktatni?

A koedukációt azért tartom hasznosnak, mert, ahogy az látszik, így is rengeteg fogyatékossággal küzdünk azt illetően, hogy férfi-nő miként kapcsolódjon egymáshoz. Ha teljesen elszeparáljuk a két nemet, akkor tovább mélyítjük a szakadékot, így pedig, hogyan lehetünk képesek arra, hogy harmonikus családot teremtsünk?

Legyen tere annak is, amikor a fiúgyerekek férfiak között, a lányok pedig nők között tanulhatnak és gyakorolhatják készségeiket.

Ahhoz, hogy mindenki megfelelő, korhoz illeszkedő önismeret birtokába jusson, kisebb létszámú osztályok kellenének, amikben a tehetség fejlesztése nagyobb teret kap. Iskolapszichológusként korábban úgy láttam, hogy 20-25 fős csoportokban lehetetlen a pedagógusnak megvalósítani ezeket a célokat, a gyerekek pedig gyakran elvesztik a motivációjukat amiatt, mert nem tudnak illeszkedni az elvárt „szakmai standardokhoz”.

El tud képzelni olyan helyzetet, amikor jogos lehet az erőszak?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy olyat el tudok képzelni, amikor jogos lehet az agresszió. Mikor előkerül az „asszertivitás” fogalma, akkor is vicces példaként szoktam felhozni, ha az utcán megtámadnak minket és épp partnerünk nemesebbik felét markolásszák, akkor nem biztos, hogy az „énközlések” az adekvátak. Természetesen senkit nem buzdítok arra, hogy törjön-zúzzon.

Az erőszak már nem a szükséges, hanem a szükségtelen rossz. Jézus is kikergette az árusokat a templomból, de odakinn már nem rugdosta meg őket a földön. Az agresszió egyébként értékes energia, enélkül nem menne előre az élet.

Ha kitágítom a kört, társadalmilag is tapasztalhatunk olyan szituációkat, mikor „feljogosítottnak” érezzük magunkat az erőszakra. A „bántalmazónak, bűnözőnek” keresztelt embereket, legyen az gyilkos vagy pedofil, nemegyszer ugyanolyan erőszakos, büntető módon kezeljük, mint, ahogy ők bántak áldozataikkal. De még pedofilnak sem kell ehhez lenni, elegendő egy fitneszguru is, aki nyilvánosan megjegyzést tesz az elhízott hölgyekre és anyákra és másnap már ott tartunk, hogy az üzenőfalakon a gyerekeit fenyegetik meg. Miközben az, hogy az agresszor, elkövető szembesül tettei következményével nem szabadna, hogy egyenlő legyen azzal, hogy őt is traumatizáljuk – ha egyébként nem volt maga is egykor áldozat –, mert ezáltal működésbe hozzuk az „erőszak erőszakot” szül elvét és ezzel az eljárással akár afelé lökjük, hogy az immár általunk okozott „abúzust” ismét igazságtalan eszközökkel állítsa helyre, és újabb áldozatot keressen magának. A családterápiás szakirodalomban ezt úgy írjuk le, hogy a „kapcsolati igazságosság” sérülése miatt az illetőnek „destruktív jogosultsága” keletkezik a megborult állapot korrigálására. A szembesítés, a prevenció, a következmények, az áldozatok és a közösség védelme, támogatása mind lényeges, de a bosszú nem gyógyszer a kegyetlenségre.

Szokott-e rendszeresen házimunkát végezni, és ha igen, mit?

Hogyne, gyönyörűen mosogatok. Akár teregetek is. De a porszívózással sincs gondom. Bármilyen munkát elvégzek és keresni is szoktam a lehetőségeket erre. Azt hiszem, a férfiak gyakran elkövetik azt a hibát, hogy utólag felmentik magukat és hátradőlnek: „de hát nem szólt az asszony”. Szerintem nem kell megvárni, hogy jelezzen. Keressük, hogyan lehetünk hasznosak, hiszen a férfilét egyik értelme is pont ebben áll: cselekedjünk, maradjunk aktívak!

Interjú: Mónus József: „A mában kell történelmet írjunk a tetteinkkel!”
Kattints ide: Körkérdés rovat! Nézd meg, kikkel készítettünk interjút, ajánljuk, hogy olvasd el, és ha tetszett, kérjük, oszd meg másokkal is!

Egyetért-e azzal, hogy a nehéz helyzetekben jobb, ha egy férfi nem sír, szerencsésebb, ha megőrzi a hidegvérét?

Fontos felismerni, hogy mikor van a másiknak szüksége a támaszunkra. Ilyenkor, ha képesek vagyunk rá, érdemes szabályozni az érzelmeinket. Ha olyasmi ér bennünket, ami kölcsönös tragédia, veszteség – mert ilyen is van –, amiben képtelenek vagyunk higgadtak maradni, akkor segítséget kell kérni ahhoz, hogy kívülről kapjuk meg a támogatást, mert a kapcsolaton belül esetleg nem elérhető az erőforrás ehhez.

Egyébként nincs bajom a sírással, megvan a helye az életünkben annak, hogy kifejezzük a fájdalmunkat, szenvedésünket. Egy férfit is érhet veszteség, trauma, de lehetünk akár betegek is, amivel együtt járhatnak a könnyek. Úgy gondolom: a síró depressziós kevésbé nyugtalanító, mint a megkönnyebbült, felszabadult – akinek a fejében már esetleg összeállt a terv ahhoz, hogy ártson magának.

Ön szerint, mi a házasság értelme, célja?

Egyfelől gazdasági közösségnek tartom, másfelől egy gesztusnak, amit ha valóban őszintén teszünk, nem külső nyomásra, akkor kifejezzük azt, nincs bulika, lazulgatás, B opció, ér annyit a kapcsolat a számunkra, hogy a józan ész határain belül, együtt akarjuk megoldani az élet nehézségeit.

Ha újrakezdhetné az életét, mindent ugyanúgy csinálna?

A gyerekkori önbizalomhiány következményeiről már értekeztem, azok a mulasztások könnyebben korrigálhatók, hiszen ma sincs megtiltva, hogy sportoljak, vagy a kezembe vegyek egy hangszert, esetleg színjátszó csoporthoz csatlakozzak.

A fiatal felnőttkoromban van néhány elem, amit biztosan megváltoztatnék. A bizonyítási kényszer rendkívül intenzíven dolgozott bennem korábban. 18 évesen jogon kezdtem a pályafutásom, de abban nem leltem meg a boldogságomat, és a párkapcsolataim se sikerültek, így néhány évem a frusztráció és a csalódások kereszttüzében telt, a gyengécske önbecsülésem még inkább megtépázódott, amit az akkori nárcizmusom már nem tudott lenyelni. Mivel se a türelem, se az alázat nem tartozott az erősségeim közé, adódott egy lehetőség arra, hogy afféle párkapcsolati, ismerkedési „tanácsadóként, guruként” osszam az észt az embereknek. Túl hamar vágtam bele ebbe, utólag, ha a kezdetekre tekintek vissza, nem látom a múltbeli önmagamat hitelesnek ebben a szerepben. Persze, hozzá lehet tenni, hogy biztos akadt olyan, akinek tudtam segíteni. Ha más oldalról világítjuk meg: állítólag Kevin Costner is szoftpornó műfajjal indított és egész ügyesen kiforrta magát. Az én „Farkasokkal táncolóm” talán a pszichológia szak lesz.

Egyébiránt a mai napig intenzív belső munkát fektetek abba, hogy megtaláljam a határaim, időnként átlépem ezeket, túl lazán, meggondolatlanul állok különböző helyzetekhez, majd verem a fejem a falba. A szenvedélybetegekkel való munka remek lehetőség arra, hogy e téren is fejlődjek, hiszen az ő működésük integráns részéhez általában hozzátartozik az, hogy „feszegetik” a kijelölt határokat és akár az impulzusaik, öntörvényűségük mentén figyelmen kívül is hagyják azokat. Bár az alkohollal sosem kerültem mélypontra, bizonyos függőségek rám is jellemzőek, ezért viselkedésükkel emlékeztetnek arra, ne szálljak el magamtól.

A kulisszák mögé bepillantva, Gergely fiatalkori felvétele, ahol a Desperado című film betétdalát hallhatjuk home videóként, Heavy Metal feldolgozásban:

Van szükség ma hősökre, és ha igen, milyenekre?

Nemrégiben pont Hemingway munkásságáról és annak pszichológiai vonatkozásairól értekeztünk egy kerekasztal beszélgetésen, melyen valószínűleg sikerült néhányaknál kivernem a biztosítékot – többek között – azzal a gondolatmenetemmel, hogy így harminc felett már nem tudok azonosulni Hemingway hőseivel. A harcossal, aki a mű záróakkordjaként feláldozza magát és pátoszi magasságokba emelkedik az olvasó szeme láttára, vagy a macsóval, aki mindig tudja a megoldást krízishelyzetekben és a női főszereplő elcsábítását követően megmutatja, hiúságán túl valójában micsoda nemes lelkület szorult belé. Ugyanígy az öreg halászt is gondolhatjuk szívós, kitartó figurának, aki megküzd a gerincéért, de akár saját korlátait elfogadni képtelen „nárcisztikus karakternek” is, aki látványos harcával kivívja magának a figyelmet és megbecsülést.

Az „egyszerű”, hétköznapi hősöket szeretem. Például egy apát, aki a fáradt, kemény munkanap után hazamegy, szembe találja magát türelmetlen feleségével, üvöltő csemetéivel és nem a sört bontja ki, hanem erőt vesz magán. Fürdet, megnyugtat, mesél a gyereknek, állja a sarat. Rendszeresen, alázattal. Ez a fajta hősiesség igazán megragad.

Interjú: A hős az, aki megteszi, amit mások szeretnének, de nem mernek – interjú Hajdu Szabolccsal
További cikkekért kattints rovatcímeinkre: A férfi útjaAz FK Női Támogatói Köréből (női szerzőink írásai), Férfiérték történetekKörkérdés (interjúk), Férfiegészség.

Milyen típusú munkamegosztást tart ideálisnak férj és feleség, férfi és nő között?

Ebben a kérdésben viszonylag rugalmasan gondolkodok. Ha fát kellene hasogatni, vagy talicskát tologatni, azt nem bíznám a partneremre. Ezeket a tevékenységeket leszámítva – amikhez jelentősebb fizikai erőre van szükség –, abszolút konszenzus párti vagyok.

Mennyire érzi a saját életében problémának, hogy túl sokat dolgozik?

Mára megtanultam, hogyan bánhatok ügyesen a perceimmel, hogy mit jelent a sokat emlegetett „időmenedzsment” fogalma, hogyan teremthetek egyensúlyt munka és magánélet között. Inkább az szokott problémát okozni a számomra, ha a pihenésre szánt órákban olyan gondolatok, kérdések ragadnak magukkal, amelyek nem engednek kikapcsolni. A szabadon áramló figyelem lehetőséget teremt a rágódásra, esetleg olyan „hibáim, botlásaim” elemezgetésére, amiken már nem tudok változtatni. Ezzel még van dolgom.

Van olyan gyerekkori álma, ami teljesült?

Nem igazán. A gyerekkori álmaim nem a jelenről szólnak. Ha teljesültek volna, akkor ma szuperképességeim lennének, Songokuként villámokat szórnék a kezeimből, és elvettem volna azt a lányt feleségül, akibe általánosban, negyedikben és utána még évekig szerelmes voltam. Azt hiszem, hogy bizonyos vágyaim, ha nem is a saját elképzeléseim szerint, de megvalósultak. Olyan munkám lehet, amiből örömöm, sikerélményem származik. Van, aki szeret. Van, kihez szólni. Színész nem lettem, de fel szoktak kérni nyilvános szereplésekre, illetve pszichodrámát is tanulhattam. Ezekért hálás vagyok, mert sokak számára ez egyáltalán nem evidencia. Mindebben a jelenlegi barátnőmnek is óriási szerepe van.

Természetesen vannak további céljaim, a cikkeken kívül például készítettem két hosszabb kéziratot, amiket a szerkesztői munka után meg lehetne jeleníteni könyvben. Az írás kikapcsol, feltölt. Számos cikket írtam színvonalas oldalaknak, magazinoknak, azonban a könyvkiadás még nem sikerült. Nem vagyok elégedetlen, Istenre bíztam az ügyet, én teszem a dolgom és – idézve édesapámat – lássuk meg. Ki tudja, még az is lehet, hogy megtaláljuk egymást a megfelelő kiadóval.

Ha bárkivel találkozhatna – legyen szó akár élő, vagy nem élő személyről – ki lenne az?

Hosszú lista lenne. Idecitálhatnék nagy formátumú alakokat, akikre kíváncsi lennék. Egyiptomi fáraókat, hadvezéreket, Jézust vagy akár Buddhát is, de maradok valami hétköznapibbnál, megragadhatóbbnál. Évekkel ezelőtt ellátogattam egy Pál Feri-előadásra. Viszonylag kevesen ültünk a teremben. Lényeges, hogy én akkoriban épp egy depressziós hullám mélyéről próbáltam a felszínre törni és meglehetősen rosszul éreztem magam a bőrömben. A belső hiányaink, illetve ezek elgyászolása volt a téma. Erre pontosan emlékszem. Ahogy arra is, hogy Feri pár méterre tőlem sétálgatott, de a jelenléte úgy hatott rám, mint amikor némi fény szűrődik be az ablakon abba a sötét szobába, amiben akkoriban tengettem a napjaimat. Rajta keresztül, mintha Isten szeretete vett volna körül. Csak ültem a közelében, pásztáztam a földet és töltekeztem ebből a „beszűrődő energiából”. Aztán az előadás végén magam sem tudom már miért, de úgy éreztem, hogy fel kell tennem egy kérdést. Jelentkeztem. Így hangzott: „Ha valaki az érzelmi hiányaitól próbál megszabadulni – természetesen magamra utaltam –, és ezeket el akarja gyászolni, akkor az egy rituálé vagy egy folyamat?” Ferinek felcsillant a szeme, rám mosolygott és a következőket válaszolta: „Micsoda gyakorlatias kérdés! Te még viszed valamire!” Nevettek a teremben. Aztán lelkesen kifejtette a „szakmai válaszát” mentálhigiénés szakemberként. Nem gondolom, hogy gúnyolódni akart volna rajtam, inkább talán megérezte, hogy a nyers információkon túl valami másra is szükségem van. Mindig is sóvárogtam azokra az elismerésekre, amelyek férfi tekintélyszemélyektől érkezhettek, mert nem nagyon volt bennük részem. Talán Feri is örülne, ha látná, sokat jelentett, amit akkor mondott, és igen, vittem valamire. Vele szívesen leülnék egyszer beszélgetni. Nem is olyan rég tartottam egy előadást arról, hogy „létezik-e emberi gonoszság.” Megkérdezném, mi erről a véleménye. Aztán persze kifejteném az enyémet is. Akár egy kávé mellett. Akár közönség előtt.

Mit jelent önnek az, hogy szent?

A szent fogalma, legalábbis, ahogy én látom, azon kívül, hogy kapcsolódik „tudatos és tudattalan” kollektív örökségünkhöz, az egyén szintjén személyes jelentéssel bír. Hadd mondjuk egy példát. Ha lenne egy „Kiss Pista” nevű barátom, haverom, akire megharagudnék vagy szimplán csak kedvem szottyanna pletykálkodni, esetleg kibeszélném a kocsmában, akkor másnap ugyan tudatosulna bennem, hogy „Gerykém, megint jó nagy ökör voltál”, de azért meg tudnám emészteni az esetet, lehetőség szerint tennék valamit annak érdekében, hogy Kiss Pista becsülete, jó hírneve ne csorbuljon. Azonban, ha Kiss Pista egy kellemetlen páciensem lenne és név szerint, őt említve beszélném ki az ismerősökkel, akkor szörnyen érezném magam, mert azt gondolnám, vétettem az ellen, ami az én életemben egyfajta „szentséget” jelöl.

A hivatás élménye szerintem Istentől jön, bárhonnan is indultam, próbálok neki hálás lenni azért, hogy adott egy második esélyt és arra gondolni, hogy a klienst Isten bízta rám és ezt a szolgálatot csak alázattal, tisztelettel lehet megfelelően ellátni.

NÉVJEGY

  • Pszichológus, integratív hipnoterapeuta, szexológus tanácsadó, neuro-lingvisztikus programozás mester, pszichodráma asszisztens, klinikai szakpszichológus jelölt, családterapeuta jelölt.
  • Egyéni vállalkozó, 2011. óta, eleinte főleg kommunikációs tréningeket szervezett férfiaknak, jelenleg tanácsadás keretében foglalkozik klienseivel, korábban iskolapszichológusként dolgozott.
  • A Félúton Alapítvány – Félút Centrum terápiás munkatársa, szenvedélybetegek és családjaik felépülését segíti.
  • 1988-ban született Dunaújvárosban.
  • 2015-ben diplomázott az ELTE PPK Pszichológia szakán, előtte járt jogra, illetve egy rövid ideig, gazdaság és menedzsment szakirányra.
  • Saját Youtube csatornát üzemeltet, elsősorban önismereti, életvezetési kérdésekben oszt meg tartalmakat (Lázár Gergely).
  • Az Ectopolis.hu oldallal együttműködésben tart filmművészet-irodalom-pszichológia témakörben előadásokat.
  • A Férfiak Klubja állandó szerzője.
  • Párkapcsolatban él.

*

Írjátok meg, kire lennétek kíváncsiak Körkérdés rovatunkban!

Körkérdés rovatunkban ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak. Nem csak egyfajta véleményre vagyunk kíváncsiak, hanem éppen hogy nagyon sokfélére, ezért igyekszünk a társadalmi, politikai, kulturális élet széles spektrumáról megszólítani válaszadókat. Mivel a legkülönfélébb válaszokra számítunk, ezért a rovatban megjelenő vélemények nem feltétlenül fogják tükrözni a Férfiak Klubja álláspontját, de tulajdonosukról nagyon sokat elárulnak majd.

Írjátok meg itt hozzászólásban vagy az info@ferfiakklubja.hu e-mail címre, kire lennétek kíváncsiak új, Körkérdés című rovatunkban!

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk