„...bármilyen nehéz is az élet, soha ne dobjam el azt magamtól” – interjú Rácz Józseffel

Rácz József Jászai Mari-díjas színművésszel beszélgettünk Körkérdés című rovatunkban, melyben ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak.

Mi volt a legnagyobb gyerekkori butaság, amit csinált?

Utólag visszagondolva, nem voltam én olyan rossz gyerek, de nagyon sok hülyeséget csináltunk... Például játszadozás közben az udvaron felgyújtottuk a farakást egy gyufával. Kést dobáltunk a fába, és odaállítottuk az öcsémet azzal, hogy nem lesz semmi baj – nem is lett. Vagy bokszoltunk a faluban a fiúkkal, de csak egy pár kesztyűvel, és az nem nálam volt – mivel a kesztyű tompít, a másiknak így jobban fájt. Az iskola udvarán a fűtőház mellett volt egy 30-40 méteres kémény, és versenyeztünk, ki tud felmászni – a gond az volt, hogy onnan le is kellett jönni. Vagy amikor a faluban építették az iskolát, az épületben, aminek nem voltak ablakai, mi háborúsdit játszottunk – mit tudtunk akkor a háborúról. Ott is volt egy nagy kémény lefektetve, ami még nem volt felállítva, és versenyeztünk, ki tud végigbújni rajta – a közepe táján bepánikoltam, hogy merre is menjek tovább. Ezeket az ember elfelejti, aztán jön egy álom, és eszébe jutnak. Minden kornak megvannak a maga hülyeségei. Ha a kislányom csinál valamit, akkor odavagyok, de ha belegondolok, hogy én miket tettem...

Mi a legfontosabb életbölcsesség, amit az édesapjától tanult?

Nem tudom. Én hét éves voltam, az öcsém pedig öt, amikor elveszítettük őt; 30 évesen öngyilkos lett. Minden nap azt tanulom, hogyan kellene úgy alakítani az életet, vagy magunkat, hogy ez ne történjen meg. Ő ezt kapta örökségül: apukája és nagyapja is körülbelül ennyi idősen halt meg; dédnagyapám Amerikában halálos balesetet szenvedett egy építkezésen, nagyapám Oroszországban halt meg rejtélyes körülmények között. Remélem mi ezen túl vagyunk; én 45 éves vagyok, az öcsém pedig 43 éves lesz. Ha valamit tanultam a történetükből, az az, hogy le kell valahogy küzdeni a családi átkot, ezt a szomorú örökséget, és hogy bármilyen nehéz is néha az élet, soha ne dobjam el azt magamtól.

Mi a legfontosabb üzenet, amit mindenképpen szeretne átadni a lányának?

Én egy falusi gyerek vagyok, aki a Szovjetunióban egy magyar faluban szocializálódott. A kilencéves kislányom nagyon szeret a szülőfalumban lenni a mamával – édesanyám most is ott él, és gyakran látogatjuk, ha a covid vagy a háború engedi –, és próbálok neki sok mindent átadni, de nekem saját magamban is meg kell találni, mit jelent az apaság... Nekem hétéves koromban – másokkal ellentétben – nem volt kinek azt mondanom, hogy „apa”, és ez azóta is gyötör... Öcsémmel is keveset beszéltünk erről, de egy kicsit felnőttünk akkor. Anyukám nem ment férjhez újból, pedig lehet könnyebb lett volna neki. De mi elleneztük – lehet konokak és gonoszak voltunk –, és ő 28 évesen ezt elfogadta értünk. Most próbálgatjuk ezt jóvá tenni. Bonyolult kérdés, mi lett volna ha... Már ezzel kell együtt élnünk.

Ha Benében vagyunk, a kislányom olyan dolgokba is belekóstolhat, amibe a városban nem. Ő már négyévesen fejt kecskét, tudta, mit jelent az, hogy van kismalac, kisnyúl, boci, hegy, szőlő, barack, miközben egy budapesti kislány, aki a X. kerületben él, és a kőbányai Szent László iskolába jár zenetagozatra. Nem tesz különbséget aközött, hogy éppen hol van, mindenhol ismeri a játékszabályokat, tudja, hol hogyan kell viselkedni. Nem játszik szerepet, mégis sokkal nagyobb színész már, mint a szülei. Mindig önfeledten játszik, és nagyon komolyan veszi. Én is ilyen vagyok. Nehezen tudom félretenni magamban a színészt a hétköznapokban. Ha tudom, hogy este Tótékat játszom, akkor már reggel arra készülök; akkor is, ha napközben egy másik előadást próbálok.

Ön szerint jó a koedukáció vagy érdemes lenne bizonyos életkorban a lányokat és a fiúkat külön oktatni?

Az egyházi lány- és fiúiskoláknak biztosan volt értelme, de látva a mostani fiatalságot – pláné az én lányomat, akinél már első osztályban nagy szerelmi élet folyt, és most már nem is velem, hanem inkább az anyjával beszéli meg ezeket a dolgokat –, igénylik a másik nem jelenlétét, és szerintem így egészséges. Másként vannak jelen a lányok, ha látják a fiúkat maguk mellett. És persze fordítva. A régiek zárt közösségek voltak, és ha van valamiféle tiltás, akkor az ember csak azért is kipróbálja... Engem például soha nem tiltottak attól, hogy sört igyak, cigarettázzak vagy diszkóba járjak, pedig a kultúrházzal szemben laktunk, de én soha nem mentem. A színművészetit is támogatta anyukám, pedig nem biztos, hogy örült neki. Vagyis nekem nem kellett lázadnom. Ha időnként mégis megtettem, akkor csak magamra vethettem, mást nem hibáztathattam érte.

El tud képzelni olyan helyzetet, amikor jogos lehet az erőszak?

Nem, de ez attól is függ, mit nevezünk erőszaknak, és kinél hol van az ingerküszöb. Van, akinél már az erősebb rászólás vagy a karon ragadás is erőszakot jelent, a másik meg szinte észre sem veszi ugyanezeket. A faluban volt egy tanár, aki logarléccel csapkodta a diákokat, azok pedig később családapaként büszkén mondták, hogy a tanár úr embert faragott belőlük... Ezek inkább csak „erőszakocskák” voltak. De akár az is erőszak lehet, hogy én eldöntöm, a lányomból orvos vagy éppen olimpiai bajnok úszó lesz, és aztán évek múlva hallhatjuk a sajtóból, ennek milyen ára volt... És aztán ott vannak a reklámok, amelyek azt „sugallják” az arcodba nyomva, hogy „ez neked jár” – ez persze rajtam is múlik, akarom vagy ellenállok neki, de ez akkor is erőszak. Az ember azt hiszi, hogy őt nem verik át, de a legtöbben beleesünk a csapdába.

Egyetért-e azzal, hogy a nehéz helyzetekben jobb, ha egy férfi nem sír, szerencsésebb, ha megőrzi a hidegvérét?

Sokan mondják, hogy egy férfi ne sírjon, de szerintem a sírás is tud férfias lenni. Ha meghal valakim, attól lennék kemény, hogy nem siratom el, amikor úgy jönne, amikor el kell engednem? El kellene bújnom, és egyedül sírnom, hogy senki ne lássa, elgyengültem? Viszonylag sokat olvasok, de olyannal nem találkoztam, hogy meg lenne tiltva a férfinak a sírás. De akár megfordíthatnánk: ugyanez igaz a nevetésre is. Ami a hidegvért illeti, vannak olyan helyzetek, amikor fontos, de ez attól függ, mit akarok vele mondani, például ha bátorítani akarok vele másokat, akkor fontos lehet. Ugyanakkor, ha egy helyzet súlyát meg akarom értetni a gyermekemmel, akkor a sírás és a hidegvér egyaránt helyénvaló lehet.

Milyen típusú munkamegosztást tart ideálisnak férj és feleség, férfi és nő között?

Mindig az az ideális, amit mi csinálunk, és úgy, ahogy a helyzet hozza. Biztosan vannak élesebb helyzetek, mint például „ezt neked kellett volna megcsinálni”, vagy „ezt minek csináltad meg, én jobban meg tudtam volna”, de ezek csak azért vannak, hogy ne legyen olyan egyhangú az élet.

Szokott-e rendszeresen házimunkát végezni, és ha igen, mit?

Nagyon szeretek főzni, barkácsolgatni, a kertben dolgozni. Porszívózok, és a ruhát is leszedem, ha kell. Viszont vasalni nem szeretek. Már gyerekként megszoktam a házimunkát: hétévesen reggelit készítettem az öcsémnek, és vittem az óvodába, mert anyukámnak dolgoznia kellett. Ez teljesen természetes volt. Ha meleget akartunk, tüzelőt kellett vágni. És nem volt női és férfi munka, mert mindent anyukám csinált egyedül, és így tesz mind a mai napig.

Mennyire érzi a saját életében problémának, hogy túl sokat dolgozik?

A színész két dologra szokott panaszkodni: ha túl kevés a munkája, vagy ha túl sok. Tudom, hogy ezt mások is mondták már, de tényleg így van. Most például a március olyan, hogy minden este előadás, napközben próba... Mindegyik más fajta, másképp vesz igénybe, mindegyik másképp fáraszt el, és ez nem attól függ, hogy négy órát ülök a színpadon vagy négyet a takarásban – az ugyanúgy le tud fárasztani, és nemcsak a fizikai része. Volt már és lesz is olyan, hogy nincs ennyi munka. Nagyjából figyelek magamra, különben beledöglenék. Például két próba között egy órácskát pihenek, ha nem hajszolnak bele egy interjúba. Szóval tudom, hogy figyelni kell, és meg is próbálok, de nem mindig sikerül. Ha a próbák között feljövök ebédelni és nagyon belemelegszünk a beszélgetésbe a többiekkel, akkor nincs pihenés. De azt nem tudom megcsinálni, ha fáradt vagyok, akkor este 7-kor lefekszem, hiszen én minden nap este 10 után megyek haza, és jóval éjfél után fekszem le. A színész csak a színpadon színész, a szemetet nem viszik le helyette, a ruháját nem mossák ki, nem főznek rá, ha költözni akar, nem csomagolnak be helyette.

Ön szerint mi a házasság értelme, célja?

Ami a nagykönyvben le van írva, az úgy megállja a helyét. Kell, hogy legyen egy párja az embernek, aki miatt elhagyja családját; és aztán jönnek a gyerekek. Ez egy olyan egység, ami felbonthatatlan. Lehet komolytalanul is „házasodgatni”, de minek? Mi ennyi idő alatt négyszer is szétmehettünk volna. Nem vagyunk házasok, de 13 éve vagyok együtt a párommal. Nem tudom megmondani, hogy miért alakult így, hiszen mindketten katolikusok vagyunk, de majd előbb-utóbb „orvosoljuk” ezt is. Az egyházi esküvőre gondolok, a polgárit nem érzem fontosnak. Nem statisztikát akarok rontani vagy javítani. Persze van egy nyomás otthonról, anyukámtól is.

Ha újra kezdhetné az életét, mindent ugyanúgy csinálna?

A fene tudja. Ha azt kérdezte volna: ha újra kezdhetném az évadot, még arra sem tudnék válaszolni. Ha az ember mindig azt csinálja, amit szeretett volna, még akkor is felmerül benne, hogy biztosan ezt akartam, jó helyen vagyok? De lehet, hogy csak azért tesszük fel ezeket a kérdéseket, mert túl sok szabadidőnk van gondolkodni, nem tudom... Ha az a kérdés, hogy van-e olyasmi, amit megbántam, akkor azt tudom mondani: minden nap csinálok egy csomó hülyeséget, amiről másnap tudom, hogy nem kellett volna, de hát ilyen az élet.

Van szükség ma hősökre, és ha igen, milyenekre?

Van. Ugyanakkor most, amikor azt olvassuk, hogy fiatal kiskatonák halnak meg, akkor felmerül a kérdés: vajon egy anyának szüksége van-e egy halott hősre? Na és ki a hős? Petőfi vagy Toldi, esetleg János vitéz? Batman vagy Beckham, netán Ronaldo? Minden kornak megvan a saját hőse, mert minden kor kineveli magából azt. Ma viszont azt látom, hogy bárkiből lehet hős. Ez már hősködés. A kérdés: tudunk-e olyan hősök lenni, aki tíz év múlva is az lesz? Hiszen vannak olyan hősök, akik 500 év óta hősök...

Van olyan gyerekkori álma, ami teljesült?

Nagyon sok van, de az ember olyan, hogy mindig többet akar. Falusi gyerekként szeretem volna színész, zenész, énekes lenni. Seprűvel gitároztam, húsvágó deszkával hegedültem, később jártam zeneiskolába, színészkedtünk is Vidnyászky Attila anyukájával, Éva nénivel, voltam Ki mit tud? versenyeken, jártam a kijevi főiskolára, most a Nemzeti Színházban játszom... Egyszer csak azt vettem észre, hogy gitározok egy előadásban. Aztán azt, hogy együtt játszom olyan nagyokkal, mint Eperjes, Gáspár, Rátóti, Blaskó, Törőcsik, Hobó... Utóbbival csináltunk előadást Beregszászon, aztán az Arénában tízezer ember előtt énekeltem vele... Akkor jöttem rá, hogy én ezt akartam. Sosem vágytam arra, hogy milliomos legyek, vagy legyen Porschém – ezeket nem is kaptam meg.

Ha bárkivel találkozhatna – legyen szó akár élő, vagy nem élő személyről – ki lenne az és miért?

Apukámmal. Én hiszek abban, hogy ő ott van valahol fent, és minden tud és lát, de szerintem neki sem lenne rossz megölelni engem és az unokáját...

Mit jelent önnek az, hogy „szent”?

Attól függ, milyen kontextusról van szó. Alapvetően templomba járó ember vagyok, a szót tehát vallási értelemben használom. Az ember szeretne jó lenni, a szentekhez hasonlítani, akik maguk is gyarló emberként kezdték, de valami olyat csináltak, amivel kiérdemelték, hogy szentté váljanak. De hogy mitől is lesz valaki szent? Az igazi nagy szentek, akik próbálnak szent életet élni, azok mindent megpróbálnak ennek alárendelni. Nem kevés ilyen ember van. Én tehát alapvetően emberekre gondoltam, de nyilván lehetnek szent ügyek is – amit megszentelünk vagy akként tekintünk rá. De ez most különösen nehéz kérdés. Mert például a szülőföld, ugye, szent ügy. Mégis, a kárpátaljaiak egy része menekül, mert nem akar háborúzni... De hát kinek is a háborúja ez? Kinek és miért kell meghalnia? Aztán a színház is az, a darab, amit sokat játszunk, és az is, amit keveset... A család is, a gyerek. Ezek attól lesznek szentek, hogy eldöntjük, hogy számunkra azok.

NÉVJEGY – Jászai Mari-díjas színművész.

  • Beregszászon született, 1976. november 9-én.

  • Gyermekkorát a kárpátaljai Benében töltötte. 1994-1998 között a Kijevi Színművészeti Főiskola hallgatója volt, ahol osztályfőnöke Vidnyánszky Attila volt. 1998-2013 között a beregszászi Illyés Gyula Színház tagja volt, mellette 2006-tól rendszeresen szerepelt a debreceni Csokonai Színházban. 2013-tól a Nemzeti Színház színésze.

  • Legfontosabb szerepei: Vadászat (2021) - Hajtó; A mester és margarita (2021) - Azazello; Rómei és Júlia (2021) - Péter; A kassai polgárok (2020) - Leonardus, a szűcs; Tizenhárom almafa (2020) - Rádióbemondó; Hé, Magyar Joe! (2018); Az ember tragédiája (2018); Álomgyár /Dreamworks/ (2018) - Teddy - könyvkiadó; Caligula helytartója (2018) - Decius, római lovag, caligula állandó követe; Egri csillagok (2018)- Sárközi; Bánk bán (2017) - Mikhál bán; Csíksomlyói passió (2017) - Júdás apostol; A szarvassá változott fiú (2016); A Gulag virágai (2016); Cyrano de Bergerac (2016) - Ragueneau; Csongor és Tünde (2016) - Berreh; A helység kalapácsa (2014) - Petőfi; Zoltán újratemetve (2014) - Zoltán; Tóték (2014) - Postás; Szentivánéji álom (2014) - Ösztövér/Hold; Három nővér (2013) - Fedotyik, Alekszej Petrovics; Mesés férfiak szárnyakkal (2013); Liliomfi (2013) - Liliomfi;

  • Legfontosabb díjai: Őze Lajos-díj (2009), Jászai Mari-díj (2012).

  • Párkapcsolatban él, egy gyermeke van.

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

*

Írjátok meg, kire lennétek kíváncsiak Körkérdés rovatunkban!

Körkérdés rovatunkban ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak. Nem csak egyfajta véleményre vagyunk kíváncsiak, hanem éppen hogy nagyon sokfélére, ezért igyekszünk a társadalmi, politikai, kulturális élet széles spektrumáról megszólítani válaszadókat. Mivel a legkülönfélébb válaszokra számítunk, ezért a rovatban megjelenő vélemények nem feltétlenül fogják tükrözni a Férfiak Klubja álláspontját, de tulajdonosukról nagyon sokat elárulnak majd.

Írjátok meg itt hozzászólásban vagy az info@ferfiakklubja.hu e-mail címre, kire lennétek kíváncsiak új, Körkérdés című rovatunkban!

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk