„Előbb-utóbb beledöglik az emberiség a túl sok munkába” – interjú Kozma-Vízkeleti Dániellel

Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző családterapeutával, család-pszichoterapeutával, párterapeutával és klinikai szakpszichológussal beszélgettünk Körkérdés című új rovatunkban, amelyben ugyanazt a 15 kérdést tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak.

Mi volt a legnagyobb gyerekkori butaság, amit csinált?

Pszichológusként semmire sem szoktunk butaságként, hibaként tekinteni, mert ahogy a jelenben működünk, abban benne van minden a múltunkból: a vétkek és a rossz döntések is. Én magam is nehezen tekintek bármelyik kölyökkori marhaságomra butaságként, merthogy ezernyi erősség fakad belőlük, de azért persze találok valamit. Életem meghatározó élménye volt, amikor a diplomaosztót követő családi ebédnél beszélgetve édesapám azt mondta: utólag elárulja, hogy elég hülye kamasz voltam. Ezt nagyon jó volt hallani. Nagyon szoros kapcsolatom van édesapámmal, tíz évig éltünk kettesben, sok segítséget és nagy autonómiát kaptam tőle. Ami most hirtelen még eszembe jut: gimiben pár évig dohányoztam; ez kimaradhatott volna az életemből. Azóta viszont érzékeny vagyok rá és nagyon örülök, hogy Magyarországon nem lehet nyilvánosan dohányozni, külföldön is rettenetesen zavar, ha egy étteremben mellettem pöfékelnek.

Mi a legfontosabb életbölcsesség, amit az édesapjától tanult?

Egyetlen fontosabbat nehezen tudnék kiválasztani. Ami elsőre eszembe jut, az édesapám László Gyula régészprofesszortól származó üzenete: „Gyerekek, éljetek teljes életet”. Nyitottság a változatosságra az egysíkúsággal szemben, sok mindent megnézni, megtapasztalni. Nagyon jó kirándulni a természetben, de olvasni is az. Távolra utazni jó, de a szomszéd utcát felfedezni is az. Magyarország nemcsak Budapestet jelenti, Budapest pedig nem csak a körúton belüli városrészt. A legkülönbözőbb ismeretek is gazdagíthatnak bennünket; akár értünk hozzá, akár nem.

A másik fontos életelv, amit kaptam tőle: a pontosság. Ez segít a hivatásom gyakorlásában is, jó kapaszkodó, örülnek neki a tanítványaim és pácienseim is. És tőle származik az is, hogy akit jónak akarunk látni, azt jónak tudjuk látni. Apukám nem szakmabéli, mégis nagyon jó abban, hogy konfliktushelyzetekben is meg tudja látni a családtagjaiban a jót. Ez egy fontos erő. Nekem is sokat segít a szakmámban; nem véletlen, hogy azt a hivatás választottam, amelyben ez deklarált elv.

Végül szintén tőle kaptam a természet szeretetét. Nekem máig ez jelenti a kikapcsolódást, ha elmehetünk túrázni, kirándulni, erdőbe, folyóhoz, tó mellé, sziklát mászni. Ezt ő is kapta, a családi emlékezet szerint a legtávolabbi felmenőink is szerették a természetet. Apám mindig mondta: minden hegynek más illata, hangulata van. Gyerekkoromban jót mulattam ezen, kicsit ciki is volt, de húsz év után én is érezni vélem ezeket a különbségeket.

Mi a legfontosabb üzenet, amit mindenképpen szeretne átadni a jövő generációnak?

Nagyon hasonló a felsorolt életelvekhez, de ha két dolgot mindenképpen ki kellene emelni, akkor az egyik a jóhiszeműség, nyitottság, odafordulás mások felé; a másik a természetközeliség, mint értékek. Csodálatos emberi alkotások vannak, de a legszebbet, a legnemesebbet én a természetben tudom megtalálni. Ezeket az értékeket igyekszem tudatosan átadni családon belül is, és nagyon jó érzés, amikor visszaigazolódik: amikor például unokaöcséim elmesélik, hogy olyan helyszínekre mennek most a barátaikkal, ahova én vittem el őket először.

Ön szerint jó a koedukáció vagy érdemes lenne bizonyos életkorban a lányokat és a fiúkat külön oktatni?

Nekem nincs saját élményem nem koedukált oktatásról. Feleségem viszont a Svetits lánygimibe járt, ő szerette. Nyilván ebben volt jelentősége annak is, hogy volt a fiú testvérosztályuk: az iskolával szembeni Szent József fiúgimi osztályaival volt cserekapcsolat, volt közös program, – szalagavató, mulatságok – szóval nem voltak hermetikusan elzárva egymástól.

Pszichológusként nagyon fontosnak tartom minden életszakaszban, hogy természetes módon tudjak kapcsolatba kerülni mindkét nemmel. Úgyis vannak olyan életszakaszok, amikor inkább együtt és olyan is, amikor inkább külön vannak, játszanak, tanulnak. Nekem két nővérem van, mellettük nőttem fel, rengeteget tanultam tőlük, ami sokat segített később például a lányokkal való ismerkedéskor. A személyiségfejlődésnek ugyanis az is része, hogy hogyan állok szóba ellenkező neműekkel. Ezt pedig leginkább úgy lehet tanulni, ha naponta gyakoroljuk és természetessé válik, hogy a nők máshogy működnek, a férfiak máshogy gondolkodnak, másképp kell szólni hozzájuk. Például az iskolai vándortáborokban fiúk hordták a tűzifát, a lányok pedig készítették az ételt, de például volt olyan szabály is, hogy aki főz, az nem mosogat, így a mosogatás általában nekünk, fiúknak jutott.

A munkámban viszont sajnos nincs meg a kívánatos „koedukáció”. A csoportjaimban nagyon kevés a férfi, és nyilván nem tehetem meg, hogy beráncigálom őket akaratuk ellenére vagy nem indítom el a csoportot férfiak nélkül, de nagyon fontos lenne együtt lenni, beszélgetni, egymást gazdagítani a másik nem szempontjaival. Egymás tiszteletét is csak úgy tudjuk megtanulni, ha kapcsolatba lépünk egymással.

El tud képzelni olyan helyzetet, amikor jogos lehet az erőszak?

Igen. Ha bejönne egy betörő a lakásomba, biztosan erőszakosan lépnék fel vele szemben. Ha a családomat fenyegetné valaki, akkor is. Létezik tehát olyan konstelláció, amelyben adott esetben, életünk és családunk védelmében erőszakkal kell fellépni. Az arányosság persze nagyon fontos.

Egyetért-e azzal, hogy a nehéz helyzetekben jobb, ha egy férfi nem sír, szerencsésebb, ha megőrzi a hidegvérét?

Nem értek egyet. Egy férfi is nyugodtan sírhat. Egy családot érintő nehéz helyzetben fontos, hogy legyen valaki, aki összeszedett, de az is fontos, hogy legyen olyan is, aki kimutatja a helyzettel kapcsolatos érzelmeket. A tradicionális szereposztásban nem volt kérdés, ki melyik szerepet viszi. Fontos, hogy ez ne legyen ennyire kőbe vésve, hogy ez a két szerep felcserélhető legyen. De mindkettő egyformán érték, és a gyerekeknek is fontos ezt látni. A hivatásom egyik legszebb pillanata, amikor egy nagyon erős, határozott, kemény férfi megengedi magának a könnyeket.

Milyen típusú munkamegosztást tart ideálisnak férj és feleség, férfi és nő között?

A hivatásomban rendszeresen előkerülő kérdés, majdnem mindig témája az idekerülő pároknak. Én azt tartom ideálisnak, amiben a felek megegyeznek, ami mindkettejüknek komfortos, amiben jól érzik magukat, ami kiegyensúlyozott – vagyis mindenkinek jut feladat –, és ami valamelyest tükrözi a vállalás mellett a hozzáértést is, vagyis mindenki vállalhassa azt is, amit szívesen csinál, és amiben járatos. De az is fontos, hogy e feladatok átvehetőek, felcserélhetőek legyenek.

Szokott-e rendszeresen házimunkát végezni, és ha igen, mit?

Mivel én hosszú ideig éltem apuval kettesben, elosztottunk minden feladatot. Nagyon hálás vagyok neki, mert így mindent kellett csinálnom. Megtanultam tőle egy csomó olyasmit, ami jellemzően nem férfimunka. Feleségem is sokat dolgozik, én is, minden házimunkát mindketten csinálunk; az, aki éppen ráér. Ő jobban szereti a vizes feladatokat, én a törölgetést, porszívózást, de ha kell mosok, főzök, takarítok, szétválogatom a ruhákat szín és anyag szerint. Az én asszonykám erős asszony, olyan családból érkezett, amelyben erős nők vannak. Amikor először meglátogattam a családját, ő éppen szerelte a mosógépet. Szóval ő is sok mindenben kompetens. Egyértelmű, hogy bármit megcsinálunk mind a ketten; nem nagyon tudnék olyat, amit csak az egyikünk végez. Talán a cipőpucolás, azt mindig én. A havi nagybevásárlást együtt végezzük, a napi bevásárlásokat illetően pedig minden reggel megbeszéljük, hogy aznap ki ér rá jobban.

Mennyire érzi a saját életében problémának, hogy túl sokat dolgozik?

Ez egy mai civilizációs betegség, amibe előbb-utóbb bele fog dögleni az emberiség. Olyan életmódot választottunk, ami sok mindenben megkönnyíti az életünket, ugyanakkor egyre élhetetlenebb, mert pont azt az energiát veszi el, amit az emberi kapcsolatokra kellene szánni. Én konkrétan most épp egy olyan életszakaszomban vagyok, amikor ezt radikálisan újragondolom. Az elmúlt évek arról szóltak, hogy heti 6-7 napon át napi 10-12 órát dolgoztam. Nem ajánlom senkinek. Nagyon lemerített; este már nem akartam menni sehová, és nem akartam beszélgetni senkivel, sem családtagokkal, sem barátokkal. Nagyon szeretem a hivatásomat, sok különböző helyen végezhetem, ezért nagyon nehéz döntés volt, hogy melyikről mondjak le, de muszáj volt változtatni, mert már a szervezetem is jelezte, hogy baj lesz ebből. Most már sokkal jobb, ezért is tudtunk például egy héten belül találkozni; ha tavaly vagy azelőtt keres meg, csak két hónap utánra adhattam volna időpontot. De ahhoz kellett az elmúlt húsz év, hogy ide jussak.

Ön szerint mi a házasság értelme, célja?

Egy kiszámítható, biztonságot adó szövetség, ami addig tart, amíg a felek ezt tudják nyújtani egymásnak, lehetőleg életre szólóan. Fontos, hogy míg a külvilágban nagyon kemények, igazságtalanok tudunk lenni egymással, legyen a házasságunk, a családunk az a hely, ahol viszont nincs ilyesmi. A külvilágból kapunk nagyon sok lehúzó, megkérdőjelező, negatív üzenetet, ezzel szemben a házasság, a család legyen az a hely, ahol egymás értékeit elismerjük, ahol kibontakozhatunk, ahol támogatjuk egymást a céljaink elismerésében. Egymás számára tegyük lehetővé azzá válni, amik szeretnénk lenni. Így is mondhatnám: jónak megélni magunkat és egymást a kapcsolatunk által.

Ha újra kezdhetné az életét, mindent ugyanúgy csinálna?

Azt hiszem igen. Úgy érzem, a helyemen vagyok, nem hiszen, hogy mást kellene tennem. A mai énemben benne van minden, ami eddig történt velem. Persze tök jó lenne több nyelvet beszélni, de ha ezzel foglalkoztam volna többet, akkor meg valami másra nem szántam volna energiát. De ha nagyon kellene mondanom valamit, akkor talán azt: a gyerekvállalásra hamarabb gondolnék.

Van szükség ma hősökre, és ha igen, milyenekre?

Nagyon, főleg hétköznapi hősökre. Nem a világot megmentőkre, hanem olyanokra, akik példát és reményt adnak; akik otthon, a családjukban helytállnak vagy a munkájukban szépet alkotnak; olyat, amitől mások is gyarapodnak, vagy olyan üzenetet juttatnak el széles közönséghez, ami által azok többek lesznek. Tehát nem Marvel-hősőkre gondolok, hanem Denizére; van egy jó száma az anyukáról, aki nyolc órát melózik, és azután hazacipeli a krumplit.

Van olyan gyerekkori álma, ami teljesült?

Igen, sok is. A legtöbb utazásokhoz kapcsolódik. Kölyökkoromban szerettem volna eljutni bizonyos tájakra és magas hegyekre – összejött. Feleségemmel közös szenvedélyünk az utazás, élünk vele. Aztán: ahogy elképzeltem a munka értékeit – miért jó, miért érdemes dolgozni –, az is bejött. Szeretem a hivatásomat, azt csinálom, ami érdekel, jó kedvvel teszem és ezzel másoknak is adok.

Ha bárkivel találkozhatna – legyen szó akár élő, vagy nem élő személyről – ki lenne az?

Herman Hessével, Jaroslav Hašekkel szívesen eldumálnék életörömről, szemléletbeli kérdésekről; Bohumil Hraballal is jó lenne egyet sörözni – hozzám is közel áll ez a tevékenység. Hivatásom nagy, ikonikus alakjai közül szívesen megismerném személyesen is például Virgina Satirt, Salvador Minuchint, Jay Haleyt, Steve de Shazert –  mestereim mesélték, mekkora élmény volt velük találkozni, együtt dolgozni. És persze szívesen beszélgetnék nagy hegymászókkal, Reinhold Messnerrel, Edmund Hillaryval.

Mit jelent az ön számára az, hogy „szent”?

Az első szó, ami erről eszembe jut: magasztos, követendő, transzcendens, emberin túli – valami, ami fölemel, föltölt. És rögtön beugrik az ellentétpárja, a profán. Fontos elkülöníteni az életünkben is a megszentelt időt, az ünnepit, a különlegest a hétköznapitól, a profántól.

NÉVJEGY

  • Kiképző családterapeuta, család-pszichoterapeuta, párterapeuta és klinikai szakpszichológus.
  • 1977-ben született Budapesten.
  • 2004-ben végzett a Debreceni Tudományegyetem pszichológia-történelem-középkori művelődéstörténet specializáció szakán. 2005-ben „Családterapeuta” vizsgát tett a Magyar Családterápiás Egyesületnél. Korábban pszichodráma, relaxáció és hipnózis módszereket tanult, végül a családterápia mellett köteleződött el. 2008-ban szerzett Klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus szakvizsgával járó címet a Debreceni Orvos- és Egészségtudományi Egyetemen. 2012 decembere óta kiképző család-pszichoterapeuta.
  • 2003 óta vesz részt családterápiák vezetésében. Néhány évvel később bekapcsolódott a családterápia oktatásába is, ma már önállóan vezet elméleti és módszertani tanfolyamokat, önismereti és szupervíziós csoportokat.
  • Nyolcadik éve a Magyar Családterápiás Egyesület Etikai Bizottságának elnöke, valamint a családterápiával és családterápiás képzéssel foglalkozó, EFTA-TIC tagszervezet Családi Szolgálatok Ligája Alapítvány kuratóriumi tagja. A Matthias Corvinus Collegium Pszichológia Szakirányának szakmai vezetője, a Mindset Terápiás és Tanácsadó Központ szupervízora. Emellett egy budapesti és három vidéki intézményben tart rendszeres szupervízót a munkatársaknak.
  • Hat évig a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum Magatartástudományi Intézetében orvosi kommunikációt és egészséglélektant oktatott. Jelenleg a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológia Intézet mesteroktatójaként, valamint az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar, és a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet óraadó oktatójaként családterápiát, alkalmazott rendszerszemléletet, párkapcsolati jelenségeket és kapcsolati kommunikációt oktat.
  • Dolgozott Nevelési Tanácsadóban, egészségügyben, középiskolákban és humánerőforrás-fejlesztésben pszichológusként; trénerként pedig képesség- és szervezetfejlesztő tréningeket vezet.
  • Az elmúlt néhány évben több mint háromszáz előadást tartott Kárpát-medence-szerte, illetve azon túl családterápia témában, szakmai és érdeklődő közönség előtt egyaránt.
  • Nős.

Az interjút készítette: Antal-Ferencz Ildikó

*

Írjátok meg, kire lennétek kíváncsiak Körkérdés rovatunkban!

Körkérdés rovatunkban ugyanazt a 15 kérdést tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak. Nem csak egyfajta véleményre vagyunk kíváncsiak, hanem éppen hogy nagyon sokfélére, ezért igyekszünk a társadalmi, politikai, kulturális élet széles spektrumáról megszólítani válaszadókat. Mivel a legkülönfélébb válaszokra számítunk, ezért a rovatban megjelenő vélemények nem feltétlenül fogják tükrözni a Férfiak Klubja álláspontját, de tulajdonosukról nagyon sokat elárulnak majd.

Írjátok meg itt hozzászólásban vagy az info@ferfiakklubja.hu e-mail címre, kire lennétek kíváncsiak új, Körkérdés című rovatunkban!

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk