„Ha nyavalygunk, akkor nézzük meg: mihez, kihez képest vagyunk bajban” – interjú Seress Zoltánnal

Seress Zoltán Jászai Mari-díjas magyar színésszel, színházigazgatóval beszélgettünk Körkérdés című rovatunkban, melyben ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak.

Mi volt a legnagyobb gyerekkori butaság, amit csinált?

Tizenéves koromból nincs semmi olyan, amire emlékeznék, szüleim jól kezelték a butaságaimat. De van egy történet, ami nem is olyan érdekes, mégis a mai napig emlékszem rá, belém égett. Kecskeméten nőttem fel, rengeteget bicajoztunk a haverokkal, és többször „betévedtünk” egy építkezésre, ami tele volt állványokkal, tehát önmagában is elég kockázatos volt. Egyszer találtam ott egy piros pöttyös labdát, amit megfogtam és hazavittem. Amikor édesanyám délután hazajött a munkából, meglátta és nagyon nyugodtan megkérdezte, ez mi, mire én elmondtam, hogy az építkezésen találtam. Erre ő megjegyezte: „Mondtam, ne menjetek oda, mert veszélyes!”, majd folytatta: „De hogy kerül ide az a labda?” Hát megfogtam és hazahoztam – feleltem nyeglén. Anyám újra megkérdezte: „De hogyhogy elhoztad?” De hát nem kellett senkinek – válaszoltam. Mire ő: „De hát ezt valaki ottfelejtette; honnan tudod, hogy nem kell neki?” Egy idő után azt éreztem, hogy részéről ez már csak kötekedés, hiszen a labda nem is volt teljesen jó állapotban, és amikor anyám megint mondott valamit, beszóltam neki, mire ő a fürdőszobából kilépve – most is előttem van a jelenet – a nagyon fehér, frissen kimosott, vastag gumibetétes, tehát jó súlyos Tisza tornacipővel teljes erővel megcsapott. Annyira meglepődtem, hogy hirtelen belémszakadt a következő mondat, de mivel utána mégis folytattam, ő is folytatta a csapkodást. Az utolsó mondat, ami elhangzott: „Na, de hogy gondoltad azt, hogy elhozod a másét, még ha nem is tudod, kié?” Anyám nagyon nyugodt természetű, soha nem ütött meg, akkor mégis csupa indulat volt – nem értettem. Csak később értettem meg, de addigra már nagyon belém égett.

Jó pár évvel később – már gimnazista voltam –, egy reggel, amikor én voltam a büfés, és bevittem az utcáról az iskolába a kétdecis dobozos tejeket, valamint a péksüteményeket, az egyik tartóból hiányzott egy tejes pohár. Egyébként soha nem szokott, vagy ha igen, akkor is oda volt téve az ára. Egyetlen egyszer volt tehát ilyen hiány, mégis, emlékszem, teljesen magamon kívül voltam tőle. Valószínű, hogy a labdás történetből maradt meg bennem ez az indulat. Persze, ha nézem a mai világot, akkor csak fogom a fejem, hogy édes jó Istenem, hol vagyunk mi már ettől...

Mi a legfontosabb életbölcsesség, amit az édesapjától tanult?

Apám soha nem fogalmazott egymondatos üzeneteket. Nem próbálkozott ezzel, nem is volt az a típus; ebből a szempontból mindig is egy rejtvény volt számomra. A halála után édesanyám ideadott egy borítékot, hogy olvassam el azokat a fontos dolgokat, amiket apám leírt. Akkor jöttem rá, mennyire nem ismertem az apámat, mennyire bölcs gondolatai voltak, és írásban mennyire megfoghatóbb volt nekem, mint a mindennapi életünkben. Apám tizennyolc éves korától négy és fél évig szovjet hadifogságban volt, és a kék cédulás választásokkor hazajöhetett. Történeteket mesélt erről az időből, de konklúziókat nem vont le, üzeneteket nem adott át. De amikor nyavalygok valami miatt – elég pesszimista alkat vagyok –, akkor rengetegszer eszembe jut, mit csinált apám tizennyolc évesen, és mit én. És mit fog az én gyermekem. Ez egy leíratlan életbölcsesség: ha nyavalygunk, akkor nézzük meg: mihez, kihez képest vagyunk bajban. Lehet, hogy valaki legyint erre, mit jövök a hadifogsággal, de szerintem ezeket nem szabad elengedni.

A hadifogság történetei belém égtek és időnként megjelennek előttem. Egy konkrét történet: előadásra mentem Szolnokra, őrületes hidegben, hatalmas hófúvásban. Nem láttam, fáztam, a szemem elfáradt, és nem voltam benne biztos, hogy odaérek, így egyre jobban felhúztam magam. Egyszer csak félreálltam, hogy lenyugodjak, és akkor eszembe jutott az apám. Tudom, hol volt hadifogoly, és azt is, hogy télen miért nem őrizték a tábort -25 fokban. Ettől aztán nagy nyugalom szállt rám, és megkérdeztem magamtól: mégis mi a bajom, minek pörgetem magam az időjáráson?

Mi a legfontosabb üzenet, amit mindenképpen szeretne átadni a fiának?

Ez nehéz kérdés, mert rosszabb pillanataiban az ember azt gondolja, hogy rosszat talál átadni, mert ő maga is rosszul működik. Nem azzal a súllyal és nem azzal a mélységgel, mint apám, de valami ilyesmit szeretnék én is átadni, emlékek felidézésével: apám ezt csinálta – nem ezt mondta, mert mondani bármit lehet, hanem: ezt csinálta. Ha ezek a jó minták beégnek a fiamba is, akkor az én emlékmondataim átkerülnek hozzá, és az jó. Sajnos én beleesem abba a hibába, hogy bölcselkedő mondatokat akarok mondani neki, de ez most, tizenéves korában lepattan róla. Ezért bízom abban, ha azok a viszonyítási pontok, amelyek bennem ilyen erősek, átkerülnek hozzá, és ezek alapján ő is majd le tud nyugodni egy krízishelyzetben, akkor jót adtam át neki.

Ön szerint jó a koedukáció vagy érdemes lenne bizonyos életkorban a lányokat és a fiúkat külön oktatni?

Az én tapasztalatom az, hogy nagyon sokszor igenis van haszna annak, hogy együtt vannak a fiúk és a lányok. A szétválasztásnak egy adott helyzetben lehet értelme, például megbeszélni egymással fiús-férfias vagy lányos-nőies ügyeket, mert valóban léteznek olyan ügyek, amelyek csak egyik vagy másik nemre tartoznak, de alapvetően arra van szükség, hogy együtt legyenek, mert csak akkor derülnek ki ezeknek a fiús, illetve lányos ügyeknek, princípiumoknak a valódi értéke, az elvek akkor tesztelődnek le a gyakorlatban. Emlékszem olyan helyzetre, amikor az egyik tanárom külön hívta a fiúkat és elbeszélgetett velük. Volt benne tartás és valami, ami azt üzente: „Fiúk, mi mégiscsak férfiak vagyunk, ezt így nem lehet, vannak kötelezettségek és elvárások, amiknek illik megfelelni”. Ő kiemelt bennünket az akkori serdülő helyzetünkből, és mi büszkén kihúztuk magunkat, hiszen éreztük, hogy most férfiak lehetünk, a szó igazi értelmében.

El tud képzelni olyan helyzetet, amikor jogos lehet az erőszak?

Az indulat emberi dolog; kérdés, hogy valaki tudja-e kontrollálni vagy sem. Nehéz a jogos szót is értelmezni. Én indulatos vagyok, de nem hiszek az erőszakban; a napi „kicsi” erőszakos helyzetek azt bizonyítják számomra, hogy az erőszak értelmetlen, nem vezet sehová, épp ezért szítani is az. Ezért ha olyan helyzet van, amelyben engem is bánthatnak, akkor egyszerűen kilépek. Nemrég volt egy ilyen helyzet: a 10 éves fiamat elvittük gördeszkázni. Négy-öt 15-16 éves srác gyűlt össze, és az egyik beszólt a fiamnak, aki megijedt. Ekkor közbeléptem, megkérdeztem a sráctól: mi a baj, és jeleztem neki, figyelni kellene egymásra, és nem kell a kisebben demonstrálni az erejét. Mivel azt is láttam, hogy ők gyakorlottak ebben a helyzetben, gyorsan felmértem, hogy nehéz helyzetbe is kerülhetek, és az is bevillant, hogy ott a fiam mellettem, úgyhogy elköszöntem és elvittem őt onnan. A feleségem nem értette, számon kérte, hogy miért léptem le. Neki is elmagyaráztam és később a fiamnak is, hogy ez nem gyávaság volt, hanem egy várhatóan erőszakosságba fajuló helyzet higgadt elkerülése. És azt is elmondtam neki: ha valaki más kerül bajba, akkor gyorsan gondolkodjon és segítsen, de okosan tegye; azaz ne legyen gyáva, de ne csináljon hülyeséget se.

Egyetért-e azzal, hogy a nehéz helyzetekben jobb, ha egy férfi nem sír, szerencsésebb, ha megőrzi a hidegvérét?

A hidegvér megőrzése fontos, ha döntést kell hoznunk. Ha valaki sír, az egyfajta kontrollvesztést jelent, hiszen szabadjára engedi az érzéseit, és akkor bizony nehéz hidegvérrel cselekedni.  Ugyanakkor természetesen sírni is szabad, egy férfinak is. Miért ne? Ez biológiai igény, szükség van rá, ahogy a nevetésre is. Ha egy férfi nem sír, akkor döntést hozott, mert cselekednie kell vagy egy biztos pontot kell felmutatnia az adott helyzetben. De ha annak vége van, és hazamegy vagy leguggol az árokparton és sír, akkor miért ne tehetne még? És ha ne adj' Isten ezt valaki látja, azzal sincs az égvilágon semmi probléma. Ez olyan szükséglet, mint az alvás, evés, ivás. És ezért csináljuk a színházat is: az emberek érezzenek, és ezáltal értsék és megéljék, hogy mi történik.

Milyen típusú munkamegosztást tart ideálisnak férj és feleség, férfi és nő között?

Én abban nőttem fel, azt tartom természetesnek, hogy megosztjuk a munkát. Nem is lehet máshogy.

Szokott-e rendszeresen házimunkát végezni, és ha igen, mit?

Szoktam, persze. A szemétlevitel és a mosogatás az én feladatom, az ágynemű lecserélése sem idegen számomra, és ha úgy adódik, akkor kivasalom az ingeimet, bár azt nem gyakran szoktam. Anyám gyerekkoromban 10 forintot adott egy ing kivasalásáért, így aztán megtanultam vasalni. Elvi szinten sosem utasítom vissza a házimunkát, csak ha legfeljebb nagyon nincs kedvem hozzá. A fiamat én viszem iskolába minden reggel és van olyan időszak, amikor én viszem edzésekre is.

Mennyire érzi a saját életében problémának, hogy túl sokat dolgozik?

Tavaly március óta tart ez az őrület, amikor ugye ez a kérdés nem aktuális, de előtte volt 30 év, ami meg ezzel telt. Fiatal színészkoromban rengeteg munkám és előadásom volt, ami a gyakorlat és a mesterség szempontjából nagyon fontos; de ha nem figyel oda az ember, ez a munka nagyon sokat kiéget belőle és negyvenévesen nagyon bele tud fáradni. Ráadásul a színészet vulkánszerűen működik: ahhoz, hogy egy színész adni tudjon, sokat kell gyűjtenie, ami aztán egyszer csak kirobban belőle – nem mindig jó irányba. Ez az állandó, nagyon nagy amplitúdójú hullámzás pokolian ki tudja lúgozni az ember, és ha nem vigyáz magára, egy kiszáradt kráter lesz belőle. Ijesztő látni a túlterhelt fiatal kollégákat; ez a helyzet nagyon veszélyes és alattomos. Nagyon oda kell figyelni, hogyan kondicionálja magát az ember mentálisan ezen a pályán; figyelje magát és tudjon nemet mondani, amikor azt érzi, már nincs honnan merítenie. És tudni kell ennek hangot adni. Egy jó pillanatban kimondott „nem” nagyon hasznos tud lenni. De ez nagyon nem könnyű. Sőt, fiatalként iszonyú nehéz, de ott kell megteremteni ennek a feltételeit, vagy legalábbis ott is.

Ön szerint mi a házasság értelme, célja?

Nehéz erre válaszolnom, mert én tudok és alapvetően szeretek egyedül lenni és a társas, családi életmód, a másiknak való megfelelés – a szó jó értelmében – nekem sokszor terhes. És mégis, csinálom, mert ebben az együttműködésben egymást kiegészítjük, és amikor valami olyasmi lesz belőle, ami az én dolgomat segíti, akkor hálás vagyok azért, hogy ez van köztünk. Viszont ebből a szempontból szerintem nem fontos, hogy minek nevezzük, házasságnak vagy együttélésnek vagy közösségnek; ami fontos, az a küzdelem az egyben tartásáért, a benne lévő legkisebb univerzum, a gyerek miatt. Neki nagyon nagy szüksége van ránk, annak ellenére, hogy sok konfliktus is terheli a kapcsolatunkat, ami neki sem jó, de ha egyben tudunk maradni, akkor ez számára nagyon fontos.

Ha újra kezdhetné az életét, mindent ugyanúgy csinálna?

Ha már egyszer újra kezdtem volna az életem, akkor tudnám, hogy mindent ugyanúgy csinálnék vagy sem. De mivel ez nem így van, nem tudom a választ. Tudnék mondani három olyan helyzetet, amiben utólag az ellenkező döntést hoztam volna, mint amit abban a szituációban tettem, de szerintem ezeket ide felesleges beemelni.

Van szükség ma hősökre, és ha igen, milyenekre?

A hős nehéz szó. Az apám nem volt hős, mitől lett volna az. És mégis az a négy és fél év, amit átélt, nagyon megdolgozta... Manapság hihetetlen gyorsan születnek a hősök, ezért vagy azért. Én szeretem a régi hősöket és magát a hősiességet, de a kérdést inkább máshonnan közelíteném meg: történnek olyan események, amelyek során egyes emberek tesznek olyat, amire azt mondjuk: ez annyira erős, hogy ezt el kell mesélni másoknak is. Mondok egy példát, ami lehet, sokak számára hülyén fog hangzani: volt egy francia hajós az egyik Föld körüli vitorlázás során – amit egyedül kell mindenkinek végigcsinálni, bármekkora csapat is van a háttérben és bármilyen drága a hajó –, akinek az átforduló vitorlarúd úgy megcsapta az arcát, hogy teljesen leharapta a nyelvét. Ez az ember az orvosi stáb útmutatásai alapján visszavarrta magának a nyelvét, ott, a hajón, verseny közben. Mondták neki, mit tegyen és ő megcsinálta. Az életéért küzdött. Döntött és képes volt átlépni a fájdalmat és félelmet, és egy ilyen emberfeletti dolgot véghezvinni. Azt hiszem mindenki hős, aki erre képes.  Az eltökéltsége, a kitartása olyan elemi erejű, elképesztő emberi példa, amit el kell mesélni másoknak. És feltételezem, ha ez az ember egy olyan szituációba kerül, amelyben nem neki lesz baja, ugyanezt, ugyanebben a minőségben másokért is képes megtenni.

Szerintem a lényeg nem az ember, hanem a tette. Van egy spanyol színdarab, amiben elhangzik ez a mondat: „Hogy ki a hős és ki a gyilkos, azt mindig a történelem dönti el – miközben a hulla ugyanaz”. Ezért mondom én is: hagyjuk a hősöket, inkább a jó és erős történeteket jegyezzük meg és meséljük el mindenkinek.

Van olyan gyerekkori álma, ami teljesült?

Gyermekkoromban nagyon sokat olvastam és közben csodálatos filmek mentek a fejemben, ezért aztán nagyon szerettem volna utazni. Felnőttként, ha nem is jártam minden kontinensen, de sokfelé utaztam a világban; jó pár olyan helyen, ami beégett a fejembe és a szívembe. Ez az álmom sokszor beteljesült tehát. És a fiamnak is mondom: ha meg tudod tenni, nézd meg, hol élsz; ismerd meg ezt a bolygót, mindenével együtt: az embert, a folyót, a várost, a jót és a szart is.

Ha bárkivel találkozhatna – legyen szó akár élő, vagy nem élő személyről – ki lenne az?

Ez ugyanaz a játék, mint az újrakezdős. Én erre megint azt mondom: sok olyan ember van, aki után maradtak elmesélendő történetek; de ebben az elmesélendő a fontos, nem az ember. Ha találkoznék vele, akkor kiderülhet, hogy az, amiről mesélni kell, nem biztos, hogy megtörtént. Ezért ezen szerintem nem érdemes gondolkodni; így jó, ahogy van. Orpheusznak azt mondják: lemehetsz, visszahozhatod, egyetlen dolgot nem tehetsz: nem fordulhatsz vissza. Mégis megteszi. Az érzés, hogy ott vannak mögöttem, az univerzumomban a történeteik által, elégnek kell lennie. Ha találkoznék velük, akkor megfordulnék: megszűnne a varázslat és én mivel lennék előbbre?

Mit jelent önnek az, hogy „szent”?

Ez is egy bonyolult dolog. Régebben én is többet használtam a szót, jobban elfogadtam, ha mások használták. Ma már úgy látom: túl sokat dobálózunk vele, ahogy a hős szóval is. Túl sok a szent, a hős, a guru, egyes sportoknak már pápája is van. Nagyon ritkán és nagyon csínján kell használni, különben lassan lesz olyan üzlet is, amelyben kérhetek hős port, szent port, guru port vagy pápa port. Így fogalmaznék: bizonyos esszenciájú dolgokat nem érdemes érinteni, kikerülni, megsérteni. De nem azért, mert én nem engedem érinteni, kikerülni, megsérteni, hanem mert önmagában az. Nekem a „szent” tehát ezt jelenti: érinthetetlen, kikerülhetetlen, sérthetetlen – a szó nemes, nem feltétlenül vallási értelmében. Valami nagyon tiszta dolog, ami mindenkinek mást jelenthet.

NÉVJEGY – Jászai Mari-díjas magyar színész, színházigazgató.

  • Kiskunfélegyházán született 1962. május 21-én.
  • 1983–1987 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója Marton László osztályában. 1987–1993 között a Vígszínházban játszott. 1993–1995 között a Művész Színház illetve a Thália Színház tagja. 1995–1996 között a Miskolci Nemzeti Színházban lépett fel. 1996–1998 között a Thália Társaságnál, valamint a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színháznál lépett fel. 1998–2000 között a Szegedi Nemzeti Színház színésze. 2000–2003 között a szolnoki Szigligeti Színházban lépett fel. 2003–2007 között a Bárka Színház tagja, 2008–2014 között igazgatója. 2016-2019 között ismét a Vígszínház művésze, 2019-ben a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja, majd 2020-tól ismét a Vígszínház színésze.
  • Számtalan magyar filmben (A napfény íze (1999); Üvegtigris (2001); Amerikai rapszódia (2001); Kísértések (2002); A Hídember (2002); Lopakodók 2. (2002); Egy hét Pesten és Budán (2003); Magyar vándor (2004); Az igazi Mikulás (2005); Csak szex és más semmi (2005); Üvegtigris 2. (2006); Mansfeld (2006); 56 csepp vér (2007); Nyugalom (2008); Utolsó jelentés Annáról (2009); Szinglik éjszakája (2009); Utolér (2010); Kincsem (2017) és magyar tévéfilmben (Régimódi történet (2006); A gyűjtő (2006); Robin Hood (2006); Szuromberek királyfi (2007); Off Hollywood (2007); Presszó (2008); Tanár úr, kérem (2010); Szép magyar szó-kép-tár(2010); Egynyári kaland (2014); Janus (2015); Aranyélet (2015); Memo (2016); Korhatáros szerelem (2017–); Cseppben az élet (2019)) szerepelt, szinkronszínészként is dolgozik.
  • Díja: Jászai Mari-díj (2000).

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

*

Írjátok meg, kire lennétek kíváncsiak Körkérdés rovatunkban!

Körkérdés rovatunkban ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak. Nem csak egyfajta véleményre vagyunk kíváncsiak, hanem éppen hogy nagyon sokfélére, ezért igyekszünk a társadalmi, politikai, kulturális élet széles spektrumáról megszólítani válaszadókat. Mivel a legkülönfélébb válaszokra számítunk, ezért a rovatban megjelenő vélemények nem feltétlenül fogják tükrözni a Férfiak Klubja álláspontját, de tulajdonosukról nagyon sokat elárulnak majd.

Írjátok meg itt hozzászólásban vagy az info@ferfiakklubja.hu e-mail címre, kire lennétek kíváncsiak új, Körkérdés című rovatunkban!

Fotók: mediaklikk.hu 

szinhaz.hu 

www.theater.hu

vigszinhaz.hu

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk