„Kellenek olyanok, akik feláldozzák magukat a közért” – interjú Gryllus Dániellel

Gryllus Dániel Kossuth-díjas zeneszerzővel, előadóművésszel, zenésszel beszélgettünk Körkérdés című új rovatunkban, amelyben ugyanazt a 15 kérdést tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak.

Mi volt a legnagyobb gyerekkori butaság, amit csinált?

Tizenvalahány éves koromban elindultam egy görkorcsolyával a lejtős utcán, anélkül hogy tudtam volna görkorcsolyázni. Begyorsultam, és amikor befordultam a kockaköves Hermann Ottó utcába, hatalmasat estem, kitört a fogam; azóta is korona van helyette. Hál' Istennek ennél nagyobb baj nélkül megúsztam, pedig nagyon összetörtem magam, lepedőben vittek haza. Volt olyan is, hogy biciklin elengedett kézzel megfordultam, de szerencsére akkor nem estem le.

Mi a legfontosabb életbölcsesség, amit az édesapjától tanult?

A gyermeknevelésnek nem feltétlenül a mondás vagy sugallás a lényege, hanem a példaadás; hiába mondja el sokszor az ember, ha nem úgy gondolkodik és cselekszik. Lehet, hogy apám mondta is, de a lényeg, hogy életéből ez az üzenet maradt meg leginkább számomra: az Atyaisten szeret minket és bízzunk benne! Azt is mondta: az menjen nyugdíjba, akinek van elfoglaltsága; akinek nincs, az ne menjen. Példa számomra az is, ahogy a nyugdíjas éveit élte: a lehető legkorábban nyugdíjba ment és fantasztikusan aktív életet élt a közösségben, a családban, a gépével, a jegyzeteivel. Emellett fegyelmezettsége, humora és hozzáállása a világhoz ma is nagyon sokszor eszembe jut.

Mi a legfontosabb üzenet, amit mindenképpen szeretne átadni a gyermekeinek?

Hogy mit adtam át, azt inkább ők tudják elmondani. Hogy mit szeretnék vagy szerettem volna átadni? Nem tudom, hogy programszerűen volna-e bármi; apám sem azért élt úgy, hogy nekünk átadja, hanem mert így szeretett lenni, így volt neki jó. Nem tudom, hogy az én életvitelemből mi az, ami átadandó, átadható. Bizonyos morális dolgokat szívesen átadnék, bár talán már átadtam: gondolkodás, tolerancia, kapcsolódás az emberekhez, a Jóistenhez. Ezek nem a tízparancsolathoz hasonló kőbe vésett szabályok, hanem egy-egy adott helyzetben előkerülő viselkedési módok.

A dalcsinálás és a szervezőképesség az, amit még átadhatnék, de azokat nem lehet átadni, az vagy van, vagy nincs. Ennek ellenére úgy érzem, a gyerekeim nagyon jó úton haladnak: Dorcsiról, sikereiről mindenki hallott már; nincs könnyű élete, szabadúszóként sokszor nehéz választások elé kerül, de hál' Istennek a tehetsége mindig továbblendíti. A fiam zeneszerző, bejárta már a világot, ő például örökölte a szervezőkészségemet. De nem ártana a jobb önérdek-érvényesítés, még ez szoktam sugallni neki.

Ön szerint jó a koedukáció vagy érdemes lenne bizonyos életkorban a lányokat és a fiúkat külön oktatni?

Koedukált iskolába jártam, és nem éreztem hátrányát. Homogén iskolába nem jártam, így nincs összehasonlítási alapom. A lányok nyilvánvalóan hamarabb fejlődnek, nem feltétlenül szellemi értelemben, egyszerűen hamarabb érnek. Ez bizonyára jár némi konfliktushelyzettel, de ez önmagában nem olyan nagy baj. A gimnazista fiúk általában együtt élik meg a férfivá válást – ami egész más, mint a lányoknál – inkább egymással, a barátaikkal beszélik meg, ezért abban a korban bizonyára van valami ráció a különválasztásban, de egyébként nem látom értelmét. Sőt, szerintem az sem árt, ha a lányok abban a korban is a közelben vannak. Nem véletlen, hogy a világ a koedukáció felé megy.

El tud képzelni olyan helyzetet, amikor jogos lehet az erőszak?

Igen. Persze ez attól függ, milyen erőszakról beszélünk. A múltkor az unokám egy ön- és közveszélyes dolgot csinált, szóltam neki, hagyja abba, de nem hallgatott rám, ezért rákiabáltam. Az ő érdekében tettem, hogy megvédjem. Vészhelyzetben az erőszakra nem tudunk mással válaszolni, mint erőszakkal – vagy mi magunk, vagy akit segítségül hívunk, például egy rendőrt. Vagyis az erőszak nem általánosságban lehet jogos, hanem egy adott helyzetben, vészhelyzetben.

Egyetért-e azzal, hogy a nehéz helyzetekben jobb, ha egy férfi nem sír, szerencsésebb, ha megőrzi a hidegvérét?

Mi a nehéz helyzet? Ha mondjuk egy számomra kedves ember elvesztését értjük alatta, akkor sírni nem szégyen. Bizonyos szituációk megélésekor, például zeneművek hallgatásakor, versek olvasásakor én is el tudom pityeregni magamat, és ilyenkor nem erősítem meg azzal a lelkemet, hogy legyen kemény és ne hasson rám, hiszen pont az az értelme. De a sírás nemcsak egy érzelmi kifejezésnek lehet eszköze, hanem lehet adottság is – van aki nehezebben, és van, aki könnyebben sír. De ez nem azt jelenti, hogy passzív és képtelen arra, hogy bármit cselekedjen. A lényeg az, hogy tud-e érdemben hozzászólni és segíteni az adott helyzetben. Attól még meghatódhat.

Milyen típusú munkamegosztást tart ideálisnak férj és feleség, férfi és nő között?

Azt hiszem, erre minden házaspárnak külön kell szerződnie. Sőt, lehet, hogy a tágabb családnak is. Nálunk például négy generáció lakik egy házban; én gyerekként sok időt töltöttem az özvegy nagymamámmal, mert az édesanyám elfoglalt feltaláló volt, sokat utazott, ezért a nagymama besegített, átvette anyámtól például a főzést.

Szokott-e rendszeresen házimunkát végezni, és ha igen, mit?

Nem vagyok egy házias ember. Feleségem rá is csap a kezemre, ha mosogatok, mert szerinte azzal csak dupla munkát okozok neki. Lehet, hogy köztünk nem is szerződés ez, hanem inkább egy kialakult életrend. Sőt, ha a körülöttem lévőket nézem, akkor akár adottság is. Öcsém például sokkal többet foglalkozott célirányosan a gyerekekkel, a főzéssel, a kerttel, a vidéki házuk karbantartásával. Én nem; mi nem kertészkedünk, vidéki házunk sincs, de nincs nagy lelkiismeret-furdalásom emiatt. Persze, ha nagyon muszáj, megcsinálom. Például gyakran készítek vacsorára salátát, nagyon jó lecsót tudok főzni, a vásárlásban én vagyok az ügyesebb, nem is szeretem a feleségemre hagyni, és a kutyakakit is én szedem össze. De az olyan háztartási modell, ami anyai nagyapámnak még evidens volt – délben ebédeltek és azt valaki, valószínűleg nagyanyám, megfőzte –, nálunk nincs. Én nem is nagyon szoktam ebédelni, a feleségem pedig ritkán főz, mert ő vegetáriánus, én viszont szeretem a húst, úgyhogy a legtöbbször több napra előre megveszem a készételt és beteszem a hűtőbe, amit épp ezért úgy szoktam hívni: svédszekrény.

Mennyire érzi a saját életében problémának, hogy túl sokat dolgozik?

Elég sokat dolgozom, hogy ne érezzem magam inaktívnak. A feleségem nagyon sokat segít a művészi munkámban, sokat dolgozunk együtt, szervezésben és szerkesztési feladatokban is. Az én munkám annyira rapszodikus, hogy nincs átlagos napom; mindegyik más, tegnapelőtt például három koncertünk volt, ma az irodában vagyok, szervezek és levelekre válaszolok, és közben van egy csomó olyan dolgom, amit a többi zenész nem csinál, például itt a kiadó, már van több mint 200 kiadványunk, és hamarosan megjelenik két újabb lemezünk. Ez egy működő mókuskerék, vagyis inkább egy olyan egység, ami – úgy érzem – egyensúlyban van. Anyámnak volt egy régi koncepciója, nyugdíjas kora körül az egyik tevékenységével pihente ki a másikat. Én nem mindig érzem, hogy ez működne, de tényleg fontos, hogy változatosan dolgozzunk, ne ugyanazt csináljuk mindig.

Ön szerint mi a házasság értelme, célja?

A saját házasságom számomra egy olyan szoros szellemi, érzelmi és fizikai kötelék, amelyben benne vannak az ősök és az utódok, a róluk való gondoskodás, az együttes munka, a közös pihenés. Hamarosan jön a 48. házassági évfordulónk.

Ha újra kezdhetné az életét, mindent ugyanúgy csinálna?

Ó, dehogyis, egész mást csinálnék. Lehet, hogy szeretnék az ókorban egy macska lenni, vagy szakács egy királyi udvarban, esetleg kipróbálnám milyen nőnek lenni vagy a dalai lámának. Ha teljesen szabadon választhatnék újra, biztosan nem lennék zenész, hiszen azt már ismerem. De ha arra irányul a kérdés, hogy a pályám során van-e olyasmi, amit másképp alakítottam volna, akkor a válaszom az, hogy igen, van egy hiányosságom: nem beszélek jól nyelveket, és ezt nagyon sajnálom. Büszke vagyok a gyerekeimre, hogy minimum háromnyelvűek. Én is bejártam a világot, engem sem lehetne eladni, de jó lenne többet tudni. De legalább magyarul elég jól tudok.

Van szükség ma hősökre, és ha igen, milyenekre?

Bizonyos szituációkban nyilván van. Nemrég, így hallottam, Japánban az atomerőműben történtek után ketten vállalták a biztos halált, hogy mások megmeneküljenek; valószínűleg Csernobilban is voltak ilyenek. Kellenek olyanok, akik a közért feláldozzák magukat.

Van olyan gyerekkori álma, ami teljesült?

Ha szó szerint értjük, akkor szerencsére nem, mert sokáig visszatérő álmom volt, hogy a nagymamámhoz vezető lépcsőn van egy tátott szájú víziló. Ha átvitt értelemben értjük, akkor viszont nem emlékszem. Nem terveztem például zenész lenni. Normál gimnáziumba jártam, matekból és fizikából voltam jó, műegyetemre jelentkeztem, le is diplomáztam, de sosem mentem dolgozni, mert másodéves koromban megalakult a Kaláka, és kilőtt mint egy rakéta, amit nem is én irányítottam, hanem a közönség, és úgy húzott be, mint egy vákuum, nem lehetett más utunk.

Ha bárkivel találkozhatna – legyen szó akár élő, vagy nem élő személyről – ki lenne az?

Arany János. Félig-meddig találkoztam is vele, mert Kányádi Sándorral nagyon jóban voltam. De nem is tudom, miért választottam őt; egy nagyon visszahúzódó alak volt, alig tudunk róla valamit, mégis érdekel. Szívesen találkoznék néhány reformátor tanítóval, prédikátorral, például Dévai Bíró Mátyással vagy Bornemissza Péterrel is.

Mit jelent az ön számára az, hogy „szent”?

A fogalom sokat változott az idők során. Pál apostol mindenkit annak hívott, aki meg volt keresztelve; a katolikus egyház annak nevezi azt, akit a szentté avatási eljárás során ezzel a címmel illettek, aztán vannak a szentségek, amelyek a különböző felekezeteknél változnak. Köznapi értelemben pedig valami lelki dologról van szó, ami az embert megérinti és ezért különbséget tud tenni a szentségtelen és a megszentelt között; lehet ez akár egy barátság, egy alkotó folyamat, egy állapot. De hogy mitől válik mindez szentté? Talán attól, hogy magába fordul vagy kitárulkozik a Jóisten fele – a kettő tulajdonképpen ugyanaz  –, ennél jobban nem tudom definiálni.

NÉVJEGY  

  • Kossuth-díjas magyar zeneszerző, előadóművész, zenész.
  • Budapesten született, 1950. április 23-án.
  • Általános iskolás korában zongorázni, klarinétozni, tanult,később furulyázni és citerázni. 1969 őszén Mikó Istvánnal megalakította a Kaláka együttest; versekre írt dalokat és népzenét játszanak. 1969 decemberében lépett először közönség elé a Bem rakparti Művelődési Ház Tolcsvay klubjában; Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Arany János és Petőfi Sándor verseit adták elő. Egyetemi tanulmányait a BME Építőmérnöki Karán végezte 1974-ben. Első nagylemezük 1977-ben jelent meg Kaláka címmel. 1990-ben lemezeinek kiadására és terjesztésére megalapította a Gryllus Kft-t.
  • Önálló (nem a Kalákával) megjelent művei: A teljesség felé (Weöres Sándor műve alapján, 1988); Pál apostol – Dalok Pál levelei szerint (Sumonyi Zoltán verseire, 1991); Volt egyszer volt egy kis zsidó (jiddis népdalok Kányádi Sándor fordításában, 1991); Esti csendben (1994); A hegyi beszéd – Dalok Máté evangéliuma alapján (Sumonyi Zoltán verseire, 1995); Tizenöt zsoltár (Sumonyi Zoltán verseire, 1997); Családi kör (2001); Tíz példázat (Sumonyi Zoltán verseire, 2017)
  • Díjai: SZOT-díj (1989) csoportos, a Kaláka tagjaként, megosztott Kossuth-díj (2000), Prima primissima (2004), Artisjus-díj (2007), Magyar Örökség díj (2014)
  • Nős, két felnőtt gyermeke és két unokája van.

Az interjút készítette: Antal-Ferencz Ildikó

*

Írjátok meg, kire lennétek kíváncsiak Körkérdés rovatunkban!

Körkérdés rovatunkban ugyanazt a 15 kérdést tesszük fel interjúalanyainknak, hogy lássuk és össze is tudjuk hasonlítani, miről mit gondolnak. Nem csak egyfajta véleményre vagyunk kíváncsiak, hanem éppen hogy nagyon sokfélére, ezért igyekszünk a társadalmi, politikai, kulturális élet széles spektrumáról megszólítani válaszadókat. Mivel a legkülönfélébb válaszokra számítunk, ezért a rovatban megjelenő vélemények nem feltétlenül fogják tükrözni a Férfiak Klubja álláspontját, de tulajdonosukról nagyon sokat elárulnak majd.

Írjátok meg itt hozzászólásban vagy az info@ferfiakklubja.hu e-mail címre, kire lennétek kíváncsiak új, Körkérdés című rovatunkban!

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk