Ilyen férfi, férj és apa volt Erőss Zsolt hegymászó – a Hópárduc és öröksége a felesége szemével

Kíváncsian vettem kezembe ezt a Harmat Kiadó gondozásában megjelent interjúkötetet. A hegymászó Erőss Zsoltot már ismertem, de vajon milyen volt férjként, családapaként? Vajon hogyan választ párt és alapít családot, amikor személyisége, életvitele és munkája első látásra összeegyeztethetetlennek tűnik a családos léttel? Felesége vajon ki tudott nőként és emberként is teljesedni ebben a kapcsolatban? Mi tartotta össze őket és mi jelentett igazi veszélyt a házasságukra? Mi hajtotta őt a baleset utáni folytatásban és hogyan viselte a növekvő elvárásokkal járó közismertséget? Hogyan dolgozta fel férje halálát és mit kezdett annak örökségével Sterczer Hilda?

Minden fenti kérdésemre választ kaptam a megrendítő őszinteségű, a különleges életvitel és a közismertség magánéleti következményeiről, valamint a hit megtartó erejéről szóló, A Hópárduc felesége – Életem Erőss Zsolttal című interjúkötetből.

Megismertem a férfit, akinek első randevúja leendő feleségével a Déli pályaudvar parkolójában zajlott és onnan indultak Ausztria legmagasabb csúcsára. A férfit, akiről így ír a randevúra hívott lány: „Vezetés közben simán felvette a szemüvegét, nem akart imponálni, bizonyítani, teljesen természetesen viselkedett. Amikor felfelé mentünk a hegyen, elfáradt és megállt. Csodálkoztam, hogy megáll, de ő ilyen volt. Önazonos, sallangmentes. Ő a nagybetűs ember – írtam naplómba két héttel a találkozásunk után... (…) Három hónap után már tudtam, hogy ő az igazi. Nem volt szerelem első látásra, de az a bizonyosság volt bennem, hogy amit most érzek, azt egy életen keresztül tudom majd érezni iránta. Ebben egyre inkább megerősödtem.”

Megismertem a férjet, aki „nem hoz virágot, elfelejti az évfordulókat”, sőt, ennél idegesítőbb tulajdonságai is voltak, és azt is, mit gondol erről a felesége: „Ezek apróságok, de ha összegyűlnek, meg tudnak mérgezni egy házasságot. Ezért tudatosan kell valamit kezdenünk velük. A hiányaink egyébként is érdekesek a párkapcsolatainkban, mert sokszor ezek mozdítanak a másik felé, hogy vele végre teljes leszek. De persze a másik sose fogja tökéletesen betölteni a hiányainkat. Lehet, hogy csak húsz százalék marad betöltetlenül, de ha erre fókuszálunk, akkor idővel egyre jelentősebbnek tűnik minden apróság. Olyankor van a probléma, ha jön egy harmadik, aki pont ezekre a hiányokra figyel... és akkor tud robbanni a házasság. Milyen jó, ha tudatosan el tudja valaki engedni azt a húsz százalékot!” Sterczer Hilda valóban képes volt azt elengedni, mert nem akarta Zsoltot megváltoztatni, felismerte, hogy épp a hétköznapokban zavaró tulajdonságai miatt volt olyan zseniális hegymászó és az életnek örülni tudó ember: „És nem is volt nehéz ezt elfogadni. Más dolgokat nehezebb volt. Például azt, hogy nem készül el a ház. Zsoltnak nem volt erőssége a tervezés, mondhatnám úgy is, hogy képtelen volt előre tervezni. A hegymászó nem bírja elviselni a kereteket, akkora benne a szabadságvágy. Viszont nagyon jól improvizál. S a hegyen ez kell. Hirtelen történnek a dolgok, s azonnal kell jó döntést hozni. Ebben Zsolt zseniális volt. De ez a tulajdonsága a hétköznapokban elég idegesítő tudott lenni... (...) Zsoltnak jelmondata volt az »Ej, ráérünk arra még!«, de cserébe nem is bosszankodott semmin. (…) és ami a legfontosabb: tudott örülni az életnek. Nem volt stressz, hogy csináljuk már a házat, haladjunk, hajtsuk. Nem. Van egy kis pad a ház előtt, üljünk ki, nézzük milyen gyönyörűen megy le a nap, és a gyereket, ahogy a kutyával játszik. Ez volt a fontos. Hogy élvezzük azt, hogy szeretjük egymást, és vegyük észre a szépet magunk körül. Miért kell mindig arra koncentrálni, hogy mit kell még csinálni? Élni kell!”

Megismertem a családapát, aki lánya születésénél nem tudott jelen lenni, mert épp expedíción volt, és csak héthetesen vehette kezébe, de akivel ennek ellenére különleges lelki kapcsolat alakult ki. Felesége így emlékszik meg erről: „...akkor még nem sejtettem, mit vállalok be egyedül. Azt gondoltam, így tudom a legjobban támogatni Zsoltot, hogy nőként teszem az én dolgomat, és felszabadítom, hogy ő is tegye a magáét. Az első hat hétben úgyis csak az anyára van szüksége a gyermeknek. Majd én megoldom. Akkor még nem tudtam, hogy a gyerekeknek leginkább az anyára, van szüksége, de az anyának meg az apára. (…)” Tanulva ebből, fia születésénél már úgy szervezték a munkáit, hogy ne legyen vállalása: „Közvetlenül szülés után odaadták nekem, magamhoz öleltem, és miután elvitték, már Zsolt hozta vissza. Azt a boldogságot, ami sugárzott róla! Annyira sajnálom, hogy Gerdánál ezt kihagytuk! Valójában csak itt, Csoma születésénél éltük át közösen, hogy egy család lettünk.”

Megismertem az embert, akinek a barátok és a média nem hagyott lehetőséget újragondolni az életét a balesete után, belekényszerítve előző élete folytatásába, ami révén viszont megmutatta, hogy mindig van felállás és újrakezdés. Felesége megbízható szövetségesként támogatta mindenben, ugyanakkor megrendítő őszintéséggel beszél az ebből fakadó egyéni és kapcsolati nehézségeikről is. „Az lett volna a nehéz út, hogy váltson. Csak nem volt rá alkalma, hogy nyugodtan végiggondolja a lehetőséget. A balesetét követően rögtön ránehezedett a nyomás a barátai felől, hogy már kitűzték márciusban az expedíciót... nem volt esélye arra, hogy átgondolja, ő mit szeretne. Ezt egy kihagyott lehetőségnek érzem, azon a ponton talán tudott volna akár váltani is. De elég konfliktuskerülő volt és részben irányítható is. Ráállt, hogy folytatja, mivel neki is ez volt a legegyszerűbb, visszatérni ahhoz, amiben eddig nagyon jó volt. (…) Feleségként azt láttam feladatomnak, hogy mellette álljak és abban támogassam, amit ő szeretne. (…) Tudtam, hogy veszélyes, de végig azt gondoltam, ő lesz a hegymászó, aki meg fog öregedni, mert ő tiszta tudattal, átgondoltan, jó megérzéssel tud kockáztatni is.”

„Mindkettőnk nagy fájdalma az volt, hogy nagyon keveset találkoztunk. (…) valahogy külön-külön világba kerültünk és egyre távolodunk egymástól. Ő kifelé él a világnak, ahol ünneplik és szeretik, én pedig egy bezárt világban, ahol csak a gyerekek vannak és a ház, a kis kert és Mogyoród. Hogyan lehetne ezt összehozni? – tette fel a fájdalmas kérdést Hilda, aki nagyon szeretett volna részt venni férje életében, megnézni legalább az egyik előadását, de a gyerekek születése után nem volt erre alkalma: „De ebben az időszakban csak annyit láttam belőle, hogy hazajön és fáradt, és akkor hol van az a férfi akire felnézhetek, akit tisztelhetek?” Végül a Zsolt életéről szóló filmbemutató volt az, amelyen végre részesévé vált férje sikerének, amelyen látta, hogy férjét állva tapsolják meg: „Ekkor döbbentem rá, hogy milyen erősen tudta Zsolt motiválni az embereket, hogy nincs lehetetlen, és kellő erőfeszítéssel, elhivatottsággal és hittel bármilyen hátrány ellenére célt lehet élni. Fantasztikus volt látni, ahogy Zsolt példaképpé válik. (…) Mindezt ő alázattal kezelte. Pontosan látta azt az utat, amit megtett, hogy honnan és hová érkezett.”

Megismertem a felnőttet, aki nem tudott segítséget kérni, ami bizonyára hozzájárult a közismertsége miatti agyonhajszolt életéhez és talán halálához is. „...azt gondolom, hogy ez is egy olyan terület volt, ahol lehettek kimondatlan belső konfliktusai. Ahogy balesete feldolgozásában sokat segíthetett volna egy jó szakember, ezt a helyzetet is megtanulhatta volna jobban kezelni. Ő nem akart senkivel lekezelő lenni, úgy érezte, ha nemet mond, azzal megbánt másokat. (…) Nehezen tudta meghúzni a határait, mert nem tanulta meg. (…) Mindent teljes erőbedobással csinált, de nem tudott feladatokat delegálni. Azért szálltam be titkárnőként, mert láttam rajta, hogy nem bírja már, de úgysem fog segítséget kérni. (…) Az expedíció előtt már azzal viccelődtünk, hogy majd elmegy pihenni a Kancsendzöngára, annyira fáradt volt és agyon volt hajtva. Ezzel a reménnyel gondolt az expedícióra, hogy ott legalább békén hagyják egy időre és nem kell annyifelé figyelnie.”

És végül megismertem a gyermeket is, aki erős személyiségű édesanya hatása alatt nem tanult meg nemet mondani és határokat húzni: „Az édesanyja elég határozott, mondhatni erőszakos volt – így Zsolt megtanulta mindenre azt mondani, hogy jó. Olyan személyiség lett, aki nem vállalja fel a konfliktust, otthon azt tanulta, hogy a megbeszélés, a vita értelmetlen”, majd a felnőttet is megismertem, aki később képes volt a felesége révén fejlődni – ahogy azt a Férfiak Klubja interjújában maga is bevallotta.

Számomra a könyv egyik legszebb része az, amelyben a felesége így ír erről, kettőjükről: „...alapvetően én is konfliktuskerülő ember vagyok, de kettőnk közül én voltam az, aki otthon időnként előrángattam a problémákat, és szembesítettem vele, hogy min kellene dolgozni. Vissza kellett fognom magam, hogy ne telepedjek rá, mert ő hagyta volna. És én is vagyok olyan erős személyiség, hogy simán le tudtam volna nyomni, de nem akartam. Ez tudatos döntés volt a részemről. Mert az már nem ő lenne, nem az az ember, akit szeretek. Én szeretem benne azt, ahogy a hegyen irányít és kézben tartja a dolgokat, ezt tisztelem benne, és őt tisztelni akarom.” Ez a férje tisztelete miatt visszafogott belső erő tette képessé aztán Hildát, hogy szakmai segítséggel és fájdalmas belső munkával képes legyen feldolgozni párja halálát és annak örökségét a Hópárduc alapítvány elnökeként gondozza, pedagógusként és mentálhigiénés szakemberként továbbvigye.

Ajánlom ezt a könyvet minden korosztályú férfinak (és nőnek), aki szeretné megismerni nemcsak a híres hegymászót, a közismert tragikus sorsú példaképet, hanem az esendő embert, férfit, férjet és családapát, valamint annak feleségét, a nőt és családanyát, aki kitartott mellette – azaz nemcsak az egyedül vagy kettesben megmászott csúcsokat, hanem az oda vezető külső és belső utakat is. A könyv nemcsak olvasmányélmény, hanem jó alkalom közös családi beszélgetésekre is, férfiasság-nőiesség, a párkapcsolat, a kitartás, az újrakezdés, a külső-belső megfelelések, elvárások és a segítségkérés képességének kérdésköréről. És persze hitről és gyászról.

Antal-Ferencz Ildikó

Ajánlók: A festett ház – John Grisham vidékies hangulatú férfiregénye ritka kincs • A VII. kerület gengszterei • Férfivá érni Amerikában – két vérbeli fejlődésregény
Olvasd el a Kultúrát apától rovatunk további cikkeit. Ha tetszett, oszd meg! Kattints a következő rovatcímekre, ha más cikkeket is szívesen olvasnál honlapunkonA férfi útjaAz FK Női Támogatói Köréből (női szerzőink írásai), Férfiérték történetekKörkérdés (interjúk), Férfiegészség.

*

Fotók: kronikaonline.ro

maszol.ro

maszol.ro

borsonline.hu

borsonline.hu

kiskegyed.blikk.hu

lokal.hu

ripost.hu

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk