Máshová vágynak, de nem tesznek érte semmit... mégis boldogok? – a Portugál fotóspróbáján jártunk

A Portugál című színdarabot Egressy Zoltán József Attila-díjas író és költő alkotta meg. 1999-ben filmesítették meg, és abban Retek karakterét Lengyel Ferenc, Jászai Mari-díjas színművész alakította. Miután előző társulatának színpadán 423 alkalommal játszotta el szerepét, most a József Attila Színházban rendezőként vitte színpadra. Az eredeti műben szerepelnek olyan sorok, amelyek eddig még nem hangzottak el Budapesten, és a rendező kérésére egy vadonatúj karakter is bekerült a darabba: Lea, aki a búcsúban a céllövöldének konkurenciát állító ,,konzervdobálóst” üzemelteti.

Ha valaki még nem látta volna: a történet egy képzeletbeli magyar faluban játszódik, ahol mindenki máshová vágyódik, olyan helyre, ahol – úgy gondolják – több az élet, a lehetőség és a szerelem. Ebbe a kis faluba toppan be váratlanul egy budapesti férfi (nevét nem tudjuk, a Kocsmáros lánya, Masni elnevezi Becének), aki miközben Portugáliáról álmodozik, megtetszik neki a lány, és a tervezett továbbutazás helyett ott ragad. Mint később megtudjuk, a férfinak van felesége, aki utána is jön, hogy hazavigye, s Masninak is akadna kérője, a volt rendőr, Retek személyében, de mindketten másra vágynak, és mint időben kiderül, egymással sem ugyanarra (a 25 éves Masni szerelemre és férjre, Bece inkább csak alkalmi szeretőre).

A kétszer 70 perces tragikomédiában egy rendszerváltás utáni magyar falu tipikus figurái elevenednek meg, és annak központi helyén, a kocsmában mondják el egymásnak mindazt, amit egyszerű életükről el lehet mondani. S miközben beszélgetnek és persze folyamatosan isznak, feltárul előttünk az emberi kapcsolatok teljes palettája: Retek (Lukács Dániel) szerelmes Masniba (Kónya Merlin Renáta), aki beleszeret a fővárosból érkező Becébe (Lábodi Ádám), akinek viszont felesége van (Kulcsár Viktória). A Kocsmáros (Nemcsák Károly) egyedül, pontosabban a lányával él és együtt viszik a kocsmát, mert elveszítette feleségét. A kocsma állandó törzsvendégei a mindig matt részeg elhagyott férj, Sátán (Zöld Csaba), akinek gyermekét, Borikát állítólag veri mostohaapja, Bittner (Újvári Zoltán); a Pap (aki állandóan be van csípve a misebortól, aki a Szentírást firtató kérdésekre adott leggyakoribb válasza a „mit tudom én”, és akinek anyja nyáron is kötött sálat parancsol a nyakába), valamint a se veled, se nélküled kapcsolatban élő, gyermektelen, néha Budapestre dolgozni (?) meglógó Csipesz (Horváth Sebestyén Sándor) és iszákos felesége, az Asszony (Szabó Gabi).

Irgácson tehát minden élethelyzet, emberi kapcsolat és szerelmi szál egy-egy beteljesületlen lehetőség. És mégis, a színdarab egyáltalán nem olyan depresszív, világvége hangulatú, mint ahogy ebből a leírásból tűnik. Mert ezek az emberek minden elvágyódásuk ellenére sem boldogtalanok. Tiszta szívből unják, mégis szeretik a falut, ahol élnek, az élethelyzetet, amiben vannak, és egymást is. Ezért sem törnek ki belőle. Hogy ez tehetetlenség vagy ragaszkodás? Ma már nem tudnám olyan egyértelműen rávágni, mint korábban.

Érdekes élmény volt újranézni ezt a színdarabot 20 év után. Amikor még egyetemistaként láttam, nagyon nyomasztott és bosszantott: nem értettem, hogy ha mindenki elvágyódik, miért nem tesznek érte semmit? Hiszen én magam 18 évesen eljöttem egy erdélyi kisvárosból két bőrönddel és új életet kezdtem egy másik ország fővárosában. Könnyű volt? Nem. Erős honvágyam volt? Igen. Megbántam? Nem tudom. De most már mindegy is: itt élek, itt van a családom. Ahogy Masni mondaná: „Nem gondolkodom én ezeken, ez van.” És persze azt sem értettem huszonévesen, miért nem teljesül be legalább egy emberi kapcsolat az előadásban, például miért nem viszi magával Bece Masnit Portugáliába? Most, 20 évnyi élettapasztalattal később, három gyermekes szülőként sokkal jobban megértettem az állandó elvágyódást és a maradás tehetetlenségét is. Akit kötnek a gyökerei (ahogy például Masnit az egyedül élő édesapja és annak kocsmája, vagy Csipeszt az iszákos felesége, Becét a jómódú felesége, a Papot a munkája), azok nem hagyhatnak csak úgy ott mindent. Kivéve talán Becét, őt most is szívesen látnám egy másik döntési helyzetben, de rájöttem: őt nem az emberi kapcsolatok, hanem a gyenge személyisége nem engedi megvalósítani álmait. Persze ettől még mindannyian élhetnének minőségibb életet, de talán nekik ez így jó, Becét kivéve nem igazán tűnnek boldogtalannak – legalábbis most nem láttam őket annyira boldogtalannak, mint egyetemista koromban, amikor azt hittem, hogy mindenki csak úgy lehet boldog, hogy minden álmát maradéktalanul megvalósítja.

Ami viszont egyformán tetszett és megmaradt akkor és most is, az az előadás zseniálisan megírt és eljátszott figurái mellett annak szövege. Előadás közben magamban ismételgettem őket, hogy el ne felejtsem, de mégsem tudom visszaadni, csak ezt: „A túlvilágban mindenki hisz, oda mindenki vágyik. Találkozunk ott!”

Antal-Ferencz Ildikó

 

Antal-Ferencz Ildikó újságíró, három gyermek édesanyja. Írásainak fő témája a család, de sok más is érdekli: interjúk közismert emberekkel, beszámolók kulturális eseményekről és jótékonysági ügyekről, riportok közéleti témákról (élet- és gyermekvédelem, oktatás, hit, fogyatékossággal élők). Blogot ír Ígyírokén címmel, több interjúkötetbe írt szerzőként, rádióműsorokat szerkesztett és vezetett, valamint házigazdaként kerekasztal-beszélgetéseket és konferenciákat.

*

Fotók: Antal-Ferencz Ildikó

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk