Mindannyiunk története – Csíksomlyói Passió a Nemzeti Színházban

Nem egészen 12 éves nagyfiammal mentem és nem bántam meg, hogy magammal vittem. Felemelő volt nézni, ahogy a kamaszt elkapja a történet és az előadás. Ahogy természetesen engem is...

Nagy szívfájdalmam, hogy sokáig nem tudtam megnézni a Csíksomlyói Passiót. Nem jutottam el sem az eredeti helyszínen játszódó tavalyi előadásra, sem az erdélyi gyerekkórus január eleji budapesti látogatáskor a Nemzeti Színházba. Ám miután láttam a képeket és a werkfilmet az Nyeregben megtartott előadásról és hallottam Berecz Andrást és a Budapestre látogató gyerekkórust a Párbeszéd Házában január elején, elhatároztam: még húsvét és az Európa legnagyobb passiójátékaként hirdetett Passió 2020 előtt megnézem. Nem egészen 12 éves nagyfiammal mentem és nem bántam meg, hogy magammal vittem. Felemelő volt nézni, ahogy a kamaszt elkapja a történet és az előadás. Ahogy természetesen engem is...

A passió- és misztériumjátékok a koraközépkori liturgikus dráma templomi gyakorlatából fejlődtek ki, és több száz éven át meghatározták az európai színjátszást; a klasszikus európai színház is ezekből a műfajokból nőtte ki magát. A 18. században Csíksomlyón még élő hagyomány volt, hogy évről évre újabb és újabb iskoladrámákat mutattak be, de II. József tiltó rendeleteinek a hatására ez a felekezeti színjátszói gyakorlat fokozatosan megszűnt. Csíksomlyó az 1990-es évektől az összmagyarság egyre nagyobb tömegeket vonzó zarándokhelyévé vált. Erre a spirituális fordulatra méltán alapozhatnak az előadás alkotói. A Nemzeti Színház mostani előadása egy olyan új színpadi nyelv megteremtését tűzi ki célul, amelyben a bibliai történet 18. századi interpretációja, valamint Szőcs Géza kortárs költői átirata szerves egységet alkot a Berecz András által előadott vallásos népénekekkel és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes tagjai által eltáncolt, Zsuráfszky Zoltán (aki Vidnyánszky Attila mellett társrendező) által irányított néptánc alapú koreográfiával.

„Az idősebb generációk még emlékezhetnek az 1981-ben bemutatott Csíksomlyói passióra, amely az akkori Nemzeti Színház produkciójaként sikerszériát ért meg Iglódi István, Ivánka Csaba, Kézdy György, Hámori Ildikó főszereplésével, Novák Ferenc koreográfiájával. Jézus szenvedéstörténetének színpadra vitele és az Erdéllyel való összetartozás kinyilvánítása akkor, az erkölcsileg szétzüllött diktatúra utolsó évtizedében valóságos protestációként hatott. De Kerényi Imre rendezése azt is bizonyította, a 18. századi iskoladrámák nyelvezete a mai közönség számára is élvezhető, ha azzal a hagyományos népi kultúrával társul, mely a táncházmozgalomnak köszönhetően kelt új életre”  – írja Szász Zsolt, az előadás dramaturgja.

Az említett legendás előadást sajnos a koromból kifolyólag és erdélyi születésű lévén nem láthattam, így elemi erővel hatott rám a mostani, és csak elképzelni tudom, milyen lélekemelő érzés lehetett a csíksomlyói Nyeregben hallani, látni, átélni és átérezni azt tavaly nyáron. Az akkori legendás színészek után új legendák és hozzájuk méltó nagyon tehetséges fiatal színészek tették számomra felejthetetlenné. Berecz András vándora mint egy igazi, családomból közelről is ismert székely mesemondó, csak ritkán szólt, de akkor nagyot; és akár történeteket mesélt, akár énekelt, mindig szívig hatolt és legtöbbször könnyeket csalt elő, még nevetés közben is. Állandó, súlyos jelenléte a színpadon meghatározta az egész előadást.

Tóth Auguszta a fájdalomtól szinte megőrülő, Isten akaratának magát mégis tiltakozás nélkül, legfeljebb egy-két csendes kérdéssel alávető Máriájának fájdalmát anyaként lehetetlen volt nem átérezni és nem arra gondolni: vajon én tudnám-e ilyen méltósággal viselni. (A kérdés természetesen többszörösen költői.) Nem véletlen, hogy Berettyán Nándor Krisztusát leginkább édesanyja szemszögéből éltem meg, legtöbbször arra gondoltam: vajon megértem én (is) az áldozatot, vajon én (is) méltó vagyok arra, hogy Ő megváltson? Vajon szeretem-e eléggé Istent, vagy én (is) csak vasárnapi keresztény vagyok, minden igyekezetem ellenére? Csak később jutottak eszembe olyan kérdések, hogy vajon én kinek a keresztjét viszem, vagy mi az én keresztem?

Rácz József Judása annyira emberi volt, hogy mindvégig együtt lehetett érezni vele: akkor is, amikor a tetvektől és végtelenül kiszolgáltatott életétől megszabadulni próbálva elfogadja az árulásáért járó a 30 ezüstpénzt, és akkor is, amikor tette súlyával szembesülve, azt már nem elbírva véget vet életének. Rátóti Zoltán Péter apostola, Schnell Ádám Annás főpapja, Horváth Lajos Ottó Pilátusa, Bordás Roland Barabása, Szabó Sebestyén László Lázárja újra megannyi kérdést vetett fel bennem: vajon én vettem-e már át más terhét? Vajon én hagytam-e cserben rokonomat, legjobb barátaimat? És engem árultak-e el barátaim? Ismerem-e egyáltalán Jézust? Farkas Dénes sokszínű, mégis mindig fekete alakítása is sokszor elgondolkodtatott: vajon én kiáltottam-e már tömegbe bújva valakire halált? Értem is a megváltást szót, vagy csak tudom, mondom?

Nem zárhatom az előadás méltatását anélkül, hogy nem említeném meg „tömegmagunkat” is, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes tagjait s az általuk bemutatott különleges, magával sodró néptánc alapú koreográfiát.

Antal-Ferencz Ildikó

Ajánló: A feltaláló – játékfilm egy igazi példaképről
Ajánljuk a Kultúrát apától rovatunk további cikkeit. Ha tetszett, oszd meg! Kattints a következő rovatcímekre, ha más cikkeket is szívesen olvasnál honlapunkonA férfi útjaAz FK Női Támogatói Köréből (női szerzőink írásai), Férfiérték történetekKörkérdés (interjúk), Férfiegészség.
*

Fotók: Eöri Szabó Zsolt nemzetiszinhaz.hu

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk