Pesti balhé – egy elszalasztott lehetőség

„Hazai ízekkel és remek magyar színészekkel teli vígjáték a nyári moziszezon biztos befutójának ígérkezik” – írta a film ajánlójában, és én ebből kiindulva nagy várakozással néztem a Pesti Balhé elé. A Várkert Moziban pár napja vetített film viszont elég nagy csalódást okozott. Mégsem tudom azt mondani, ne nézzétek meg; inkább csak annyit: ne várjatok sokat ettől, és akkor még élvezni is fogjátok, legalábbis bizonyos részeit.

A történet röviden: Marcell (Mészáros Béla) gazdag, befutott, de nem túl boldog mérnök a 40. születésnapját egy szórakozóhelyen tölti, elvileg munkával (főnöke kérésére a leendő megrendelőket szórakoztatja), de meglepetésvendégekként felbukkannak a régi, gyerekkorukban elválaszthatatlan barátai (Szabó Simon, Elek Ferenc, Petrik Andrea, Jászberényi Gábor, Inotay Ákos), akiknek ártatlannak induló akciói nyomában lángoló gyerektáborok, rémült pedagógusok, és az akciót meg nem úszó, javítóintézetbe zárt cimbora maradt. A jóbarátok felnőttek, de nem komolyodtak meg, hanem gátlástalan, pihentagyú, és többnyire kudarcos életű tréfacsinálók maradtak, kivéve Marcellt, akivel emiatt az útjaik szétváltak, és aki épp azért vonakodik részt venni a legújabb akcióban. A banda egyik tagjának ugyanis a szülinap után az az ötlete támad, hogy nem túl tehetséges festő barátjuk alkotását belopják az évszázad legnagyobb műkincs-árverésére. Végül a tőlük eltávolodott régi havert is sikerül rábeszélni az eszement bűntényre, sőt a „fiatalok” mellé társul egy vén róka, egy börtönből kiszabadult, kiszabadított profi bűnöző is (Reviczky Gábor).

Hogy sikerül-e a tervet (ami eleinte nincs is) végül megvalósítani, és hányadik nekifutásra, az maradjon a leendő néző meglepetése; én most csak annyit árulok el, hogy a balhé ezúttal nem (sem?) öncélú, hanem az egyik jóbarát álmának megvalósításáról, „szakmai presztízsének” helyreállításáról, és az őt kitagadó, zsarnok apjának (Hegedűs D. Géza) megleckéztetéséről szól. Vagyis a barátságról. A történet elején ez csak az általuk visszasírt gyerekkori barátság, és nem egy felnőttkori szövetség (merthogy őket sokáig semmi más nem tartja össze, mint a gyerekkori emlékek), de az akció bonyolódásával lassan újra egymásra találnak (Marcell pedig saját magára).

A film tele van a mostani negyvenesek, vagyis a '70-es évek végén, '80-as évek elején születettek számára ismert helyszínekkel, ikonikus kellékekkel, nosztalgikus zenékkel, így abszolút célközönségnek érezhettük magunkat a párommal, különösen amikor a film fődalát hallgattuk. 

Akkor mégis, mi volt a gond?

Az, hogy ez önmagában nem volt elég. Mert a valóban remek színészek játékából, és a valóban jó alapötletből sajnos nem lett valóban jó film. A forgatókönyv nem elég feszes, helyenként kínosan lassú, majdnemhogy unalmas; a figurák túlságosan sablonosak, időnként túljátszottak (Szabó Simon és Elek Ferenc bizonyára sokkal többet tudnak ezeknél az immár rájuk olvadt karakterszerepeknél); a poénok időnként kellemetlenül sekélyesek, mitöbb, primitívek; a történet alakulása legtöbbször előre kiszámítható (bár ez talán a legkisebb probléma). Ezeket a hibákat egyetlen tehetséges színész sem tudja igazán megmenteni; sem a lassan sztárszínésszé váló, de a BÚÉK óta igazán jó filmszerepet nem kapó Mészáros Béla, sem a magából állandóan hülyét csináló, de ettől tulajdonképpen vicces Hegedűs D. Géza, sem a minden jelenetet uraló, emlékezetes szövegeivel („Lapátoltatok ti sugárzó urániumot?”) azonnali sikert arató Reviczky Gábor. Leginkább a kétséges tehetséggel megáldott színész barátot játszó Inotay Ákos tudott valami mélységet adni szerepének.

És mégis. Amint az előbb említettek miatt épp bánni kezdtük volna, hogy nézzük, jött egy jól eltalált jelenet, egy jópofa színészi játék, vagy egy szellemes poén, ami továbblendítette a filmet, minket pedig megállított attól, hogy felálljunk, és ezzel végleges ítéletet mondjunk a filmről. A Pesti balhéban tehát egyértelműen benne van egy jó film lehetősége, de épp ezért kár érte. Megnézni azért ettől még érdemes, ha nem is többször, ahogy például az Üvegtigrist, amely annak ellenére, hogy témájában eltér ettől (hiszen az nem gengszterfilm), mégis jól sikerült ellenpontként sokszor eszembe jutott a Pesti balhé nézése közben.

Antal-Ferencz Ildikó

*

Ajánló: Életrevalók – a színpadi adaptációja nagyobb hatással volt ránk, mint a film
Ajánljuk a Kultúrát apától rovatunk további cikkeit. Ha tetszett, oszd meg! Kattints a következő rovatcímekre, ha más cikkeket is szívesen olvasnál honlapunkonA férfi útjaAz FK Női Támogatói Köréből (női szerzőink írásai), Férfiérték történetekKörkérdés (interjúk), Férfiegészség.

Fotók: InterCom

Küldés
Hozzászólások (0)
Nincsenek hozzászólások
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk