Női szerep, férfiszerep, női és férfifeladatok: a múlté vagy a jövőé?

VITAINDÍTÓ GONDOLATOK
A női és férfiszerepek, feladatok az együttműködési rendszer sarokpontját jelentik.
A férfi- és női szerepek és feladatok egyértelműek.Tudjuk, mik ezek, tehát léteznek.
A férfi- és női szerepek és feladatok léteznek, hiszen csak azt lehet támadni, ami létezik.
A férfi- és női szerepek a fejekben évezredes örökségként léteznek.
Hirtelen, médiakampánnyal az évezredes örökséget nem lehet kicserélni.
Még egy teljesen egységes új rendszerrel sem lehetne lecserélni a régit, nemhogy néhány elem erőltetésével.
A férfi-női feladatok vállalását nem a férfierőszak szülte, hanem a két nem együttműködése.
A szerepeket és a feladatokat vállalják (!), nem kiosztják. Ehhez szükség van a közös célokra.
A szerepek, feladatok vállalásának és elvégzésének gyümölcse a másik nem és magunk tisztelete.
Ha hiányzik a másik nem és önmagunk tisztelete, megbecsülése, akkor marad az erőszak, a vita…
A szerepek és feladatok praktikus alapon, évezredek alatt alakultak ki, és azóta állnak fenn.
Jó tudni, melyik feladatban ki a felelős, és ki kinek segít. A felelőst a másiknak segítenie kell!
Butaság úgy beállítani, hogy az évezredes hagyomány szerint a férfiszerep a lustaság, a női meg a munka!
Ahogy múlik az idő, csiszolni kellene a szerepeket, vagy az egészet eltörölni 50-100 év alatt?
Ha teljesen elvetjük a férfi és nő együttműködésének hagyományos alapjait, mi lesz helyette?
Hány generáció esik bele a hagyományos együttműködési rendszer helyén tátongó fekete lyukba?
Férfi és nő közösségének rendszerét uralja az aktuális világgazdasági divat, ne az ősi, közös cél?
A férfi-női szerepek rendszerét lehet-e változatosabbá tenni más kultúrák kiragadott elemeivel?
A szerepmegosztás lényege: mindkét nem a másikat hozza pozícióba, ott, ahol az a legjobban teljesít.
A szerepmegosztás lényege, hogy ki-ki a neki testhezállóbb feladatot látja el (ha kellemetlen is)
A feladatok vállalása csak akkor működik, ha az önmegvalósítás, versengés mellett közös cél is van.
A szerepek, feladatok közül senkinek nem tetszők esetén kompromisszum szükséges.
A kompromisszum minden párkapcsolat hosszú távú energiaforrása.
A kompromisszum a kapcsolat akkumulátora, amit mindkét félnek többet kell töltenie, mint használnia.
A családon belüli szerepmegosztás állandó terepet nyújt az önálló értékteremtésre.
A családi szerepmegosztás jó terepet nyújt az önkifejezésre, személyiségfejlődésre.
A családi szerepmegosztás az önértékelés növeléséhez is hozzájárul.
A családi szerepmegosztás biztos alapot ad a másik általi csodálatnak, elismerésnek, megbecsülésnek!
A családon belüli feladatmegosztás állandó terepet nyújt az önálló teljesítményre.
A családi feladatmegosztás a sikerélmény állandó forrását jelenti.
A családi szerepmegosztás biztosítja a párok tiszteletre és elismerésre alapuló együttműködését.
A családi szerepmegosztás elejét veszi az állandó vitáknak a feladatokon való osztozkodáson.
A családi feladatmegosztás akkor feszültségmentes, ha az együttműködésnek közös célja is van.
Jó-e, ha a média a férfi és nő közti versenyt élesíti, miközben elvész az együttműködés célja?
Küldés
Hozzászólások (5)
  • ...

    Grefo

    2015. január 01 22:30
    Kedves Klubtagok! FB-n már egy ideje követem a posztokat és nagyon örültem amikor megtaláltam ezt a klubbot, mert a mai világ sajnos el van korcsosulva ilyen szempontból, ami szerintem sok problémát okoz és sok életet tesz tönkre, sok gyerek jövőjét határozza meg negatív irányba. Persze tisztelet a kivételnek minden esetben! Engedjétek meg hogy megosszam veletek azokat a dolgokat amik a közelmúltban értek engem és kérlek Titeket mondjátok el a véleményeteket! Mindenek előtt azt hadd tegyem gyorsan hozzá hogy én a klasszikus családi felállást érzem magaménak, ezt hoztam otthonról ebben nőttem fel. 2008-ban megismerkedtem a kisfiam jelenlegi édesanyjával. A kapcsolatunk mesésen indult, mint mindegyik. 2010-ben megszületett a kisfiúnk és mivel szülőknél éltünk még abban az évben elköltöztünk albérletbe hol éltünk 3 évet. Én egy racionális, nyugodt típusú ember vagyok (meggondolom mit mondok, nem kiabálok, nem káromkodok) a párom inkább érzelmi és heves (ajtócsapkodás, kiabálás, káromkodás, felelőtlen kijelentések). Amikor megtudtam hogy babánk lesz a világ egy nagyot fordult velem, hirtelen megéreztem a felelősséget, azt hogy már nem csak a mának élünk. Alapvetően "negatív megtakarításból" indultunk hála a páromnak és családjának, de én ezt mind vállaltam és ahogy kiszakadtunk a családi légkörből szépen ki is kecmeregtünk a sok mínuszból. Nem teljesen, de egy elfogadható szintre, emellett beszereztünk mindent ami a kis csöppség megérkezéséhez kell és mindig a legjobbra törekedtünk. Miután bennem fordult 180 fokot a világ és elkezdett nyomni a felelősség és a versenyfutás az idővel, a párom azt kezdte nekem mondogatni hogy megváltoztam és számára már az voltam akit megismert, ekkor kezdődtek a viták, veszekedések. Azért mert én arra törekedtem hogy gyarapodjunk haladjunk előre és ez sok lemondással áldozattal jár, amit Ő nehezebben élt meg, plusz nagyon benne volt még a szülői kötelékben (Ő 27 én 25 évesek voltunk ekkor). Úgy éreztem hogy néha gyerekesen viselkedik és nincs kész a saját családi életre, mert nem kapta meg a felkészítést rá és még a szülei kötelékében élt. Ez azért nem tudott változni, mert sajnos bármennyire is próbáltunk elkülönülten élni a szüleinél, nem volt saját életünk csak a nagy közös. Én ezt többször említettem neki hogy ez így nem jó, de nem igazán értette hogy ez miért nem jó, hisz neki jó volt, csak nekünk kettőnknek nem voltak közös élményein, programjaink, egy nyaralást leszámítva. Amikor elköltöztünk albérletbe a kisfiúnk születése után, akkor is mindig a szüleivel meg a családjával volt elfoglalva, minden nap többször beszélt velük telefonon, amivel nem is lett volna baj, de hanyagolva kezdtem érezni magam, magunkat....amikor haza értem munkából, Ő úgy érezte felszabadult, foglalkozzak én a gyerekkel, mert Ő egész nap vele volt. Mindamellett hogy munka után hazaérve fáradt voltam szívesen vettem magamon erőt napról napra hogy otthon is 100%-san helyet álljak és az esti ébredésekből is kivettem a részem. Peluscsere, fürdetés, házi teendők (mosogatás, mosás, némi takarítás). Ahogy telt az idő az albérlet alatt sok vitánk volt, az anyagi dolgok miatt, illetve hogy ritkán vannak olyan programok amikor kettesbe kicsit feltöltődünk. Hozzá tartozik hogy a gyerekünket én nem akartam a nagyszülőkre bízni, mert nem éreztem őket megfelelőnek arra hogy egy ilyen kicsi gyerekkel törődjenek, illetve pénzünk se nagyon volt szórakozásra. Hozzá tartozik a következőkhöz már jegyesek voltunk a kisfiúnk érkezése előtt. Az albérletben történt még hogy sokszor vitáztunk és egy-egy ilyen vita oda jutott hogy Ő levette a gyűrűjét, a sokadik ilyen alkalom után egyszer én is levettem, hogy érezze a tettei súlyát, meg a szavai súlyát, mert neki mindent lehetett, de vele szembe már minden sértés és megengedhetetlen. Miután levettem a gyűrűm és az övé melléraktam felháborodott és lehúzta mindkettőt a wc-n. Én ezen nagyon kiakadtam és elszomorodtam, elmondtam neki hogy nem teheti meg azt hogy leveszi a gyűrűt aztán felveszi, mert számomra ennek sokkal nagyobb jelentősége van, minthogy játszunk vele! Persze később megbánta hogy ezt megtette, mondtam neki hogy semmi baj, de a következő gyűrűt Ő adja nekem, azt gondoltam hogy ez a minimum ezek után. Sose történt meg, sőt még azt mondta hogy nehogy már Ő adjon gyűrűt az az én dolgom. Amikor anyuka visszament dolgozni, először heti 3 nap 8 órában, majd heti 5 nap hat órában. Nagyon buzgott benne a hivatás és nagyon lelkiismeretesen végezte a munkáját, ebből eredően sokat túlórázott sokszor maradt még bent vagy ment be korán. Mivel nekem rugalmas volt akkoriban a munkaidőm én vittem túlnyomórészt a kisfiúnkat bölcsibe, majd mentem érte és vártuk otthon anyát. Egy idő után amikor mondtam neki hogy jó lenne ha többször tudna menni a gyerekért vagy vinni őt, hogy több időt töltsenek együtt, mert a gyereknek nagyon nagy igénye van rá (kisfiú, eléggé anyás típus, de szerintem csak amennyire egy kisfiútól ez egyébként is normális) és nem tagadom hogy nekem kezdett a munkám rovására menni hogy Ő tudjon nyugodtan dolgozni. Minden megbeszélés után rövidesen mégis azon kaptam magam hogy ugyan úgy megy minden mint korábban. Aztán elindult az hogy Ő el akar menni mozogni, ezzel még nincs is semmi baj, de amikor társultak ehhez a szezonális munkahelyi sportrendezvények amiken persze muszáj volt ott lennie, akkor még kevesebb időt töltött velem, velünk. Ha hazaért akkor már fáradt volt, elaludt a gyerekkel, semmi nem maradt kettőnk közt, "mert nem volt rá ideje". Emiatt is voltak viták, amikor ezeket problémaként vetettem fel. A költözés után sem változott sok ilyen téren, sőt még kiegészült némi esti tánccal is (csoportos tánc jelleggel). A hétköznapok úgy néztek ki hogy amikor épp nem hazaesett és már ment is táncra vagy nem késő este jött haza valami sporteseményre valós felkészülés miatt, akkor is későn jött a túlóra miatt és hamar el is aludt. Mindamellett hogy arra nem tudtam számítani hogy mindig van otthon ennivaló, mindig rend van és tisztaság, mert ezek ilyen ad-hoc jelleggel amikor tüzet kellett oltani megvoltak a részéről, de semmi rendszeresség nem volt benne. Ez is sok vitát szült, aminek persze a vége mindig az volt hogy én vagyok a hibás, ha én megcsinálom ezeket a dolgokat az nem jó, mert rosszul csinálom meg és neki nincs ideje, de majd lesz....na erre nagyon sokat vártam, de nyilván nem ez lesz a story vége. 2013 év vége felé elköltöztünk, mert az albérlet kicsi lett és a szüleim segítségével sikerült befizetnünk egy családi házra (mindkettőnk álma volt hogy családi házban éljünk). A házikólakható volt, de felújításra szorult hogy tökéletesen komfortos legyen számunkra hosszú távon. A kisfiúnk költözés után elkezdett óvodába járni, persze mindig én vittem, de itt már sikerült elérni hogy heti 1-2 alkalommal elmenjen érte. Hozzá tartozik a történethez hogy sajnos nagyon sokszor kellett hallgatnom a kisfiamtól hogy "Anya mikor ér haza?" meg "Hol van anya?", meg hogy ne menjen el, néha már kicsit hisztivé is fajult ez nála, de mindenképp érezhető volt hogy a hiány okozza ezt nála. Amikor anyuka vele volt és foglalkozott vele, nagyon jól elvoltak és éreztem hogy a fiamnak erre van szüksége, az Anyjára hisz én mindig ott voltam, mindent megtettem, néha erőmön felül, olyan dolgokat is amiket úgy gondolom nem feltétlenül mindig az én feladatom lett volna. Félreértés ne essék, tudom hogy manapság a nők is dolgoznak és be kell nekik segíteni a házi munkába, gyereknevelésbe, hisz nem a kőkorszakban élünk, de emellett szerintem nálunk ez a dolog átesett a ló túloldalára! Ő sokat dolgozott, megvoltak a kis programjai, közös családi programunk ritkábban, nekem maradt a munka, meg az otthoni teendők. Ezekkel nekem nincs is semmi bajom, mert engem nem zavar hogy ilyeneket kell csinálnom, csak amikor az ember úgy érzi egyedül van ebben, úgy hogy a másikra nem igazán tud számítani, az rossz. Említettem hogy sok vitánk volt anyagi téren is, engedjétek meg hogy kicsit ezt kibontsam mielőtt a csattanóra rátérek. A kapcsolatunk elején jövedelmem meghaladta az övét, a kötelezettségeim pedig sokkal kisebbek voltak mint neki, de engem ez zavart, nem bántam. Mivel Ő sok ideig úgy élt hogy a fizetéséből nem sok maradt saját magára, így amikor albérletbe költöztünk az albérletet, rezsit, havi 100e huf élelmiszert és háztartási dolgot, pelenkát, stb. én áltam, na meg az ad-hoc jellegű kívánságok egy részét. Ő igazából fizette a saját kötelezettségét (hitelt) beszélt a kajavásárlásba, meg ha gondolt valamit otthonra megvette, meg magának amire szükségét érezte (ruhák, cipők, táskák...) Nekem akkoriban is a munkámhoz formális ruhát kellett hordanom, így 5 ing és 2-3 váltóöltönyön kívül nem sok egyéb ruhadarabom volt, de azért nem mondhattam magam igénytelennek. Minden esetre a szekrényünk elrendezése és helykihasználtsága a felek részére sokat elárult. Értem én hogy nő és szüksége van ilyen dolgokra, de a szükség is nagy úr és mivel nem miattam indultunk mínuszból, nem gondolom hogy főleg nekem kellett volna meghúznom a nadrág szíjam, de mindegy én bírom...mindamellett hogy egy-két hitelét én rendeztem ki, hogy nekünk jobb legyen. Ezek a dolgok a költözésünk után sem változtak, sőt! Ekkor már a megnövekedett keresetemnek köszönhetően mindent én fizettem, vagyonszerzési illetékekkel együtt! Ő a bérletét vette meg, meg havi 20e hufért beszélt az élelmiszerbe hó elején, mivel előbb kapott fizetést mint én, de amikor én megkaptam, akkor 120-150e hufért vásároltunk be rendszeresen. Fizette még a megmaradt hitelét, meg ami neki kellett. Sok vita után eljutottunk odáig hogy kiszámoltam hogy én a fizetésem 88%-át a közösbe fizetem, Ő pedig sokkal kevesebbet. De nem ez zavart, hanem hogy én ezt azért csináltam hogy szabadon gazdálkodhasson a pénzével, érezzen anyagi függetlenséget, de persze ez kevés volt, mert nem tudtam még adni meg fizetni plusz dolgokat. Ilyenkor én voltam a sóher, zsugori. Családi összefogással elkezdtük a felújítás 2014 tavaszán, amit én finanszíroztam abból a pénzből amit a télen sikerült a megnövekedett jövedelmemből félre tenni erre a célra. Lassan de biztosan haladt a munka, főleg hétvégén amikor én is oda tudtam állni és csináltam. Nem magam miatt, hanem magunk miatt, ez motivált, emiatt tudtam küzdeni, emiatt tudtam elérni azt hogy jobb jövedelmem legyen, hogy sikeres legyek a munkahelyemen, hogy eredményeim kiemelkedőek legyenek. Neki azzal voltak problémái hogy mért nem költünk bele abba a pénzbe amire én úgy gondoltam hogy örülök neki ha elég lesz. 2014 harmadik negyedévében már odáig jutottunk hogy miután sokadszorra elmondta hogy nem szeret beszüntette az amúgy fantasztikus, de nagyon ritka szexuális életünket is! Elkezdte mondogatni hogy elköltözik, elhagy. Próbáltam beszélni vele hogy ne tegye, változtassunk a dolgokon, de valószínű már késő volt. A munkahelyi sportesemények, rendszeres tánc, meg sok munka ugyan úgy jelen volt. Egyszer közölte hogy azt akarja hogy szétmenjünk és már volt ügyvédnél hogy elindítsa a gyerekelhelyezési pert! Ezen nagyon kiakadtam és tovább kérleltem hogy ne csinálja ezt, ne ebbe az irányba menjünk, de hasztalan. Nem akartam a gyerekemmel kiszúrni így nem is küzdöttem azért hogy a jog hozzám kerüljön, de éreztem hogy ez így nem lesz jó (nem mellesleg sajnos manapság Magyarországon ha az anyuka nem visszaeső alkoholista, drogos, örömlány az apukának valami érthetetlen oknál fogva még akkor sincs semmi esélye ha jobban el tudja látni a gyereket ami elég szomorú, mert nem minden férfi az a tipikus!) se a gyereknek, se nekem, mert én nem ilyen életet akartam, nem így terveztem és nem is tudtam hogy hogy tudnék így élni. Megvolt a per, de sikerült elérnem hogy ne költözzenek el egyenlőre. Bevallom párszor amikor későn jött haza munkából, táncból már-már megfordult a fejemben hogy lehet hogy van valakije és féltékeny voltam, de ezekben megnyugtató válaszokat kaptam Tőle, bíztam benne így nem engedtem a zöldszemű szörnynek. 2014 november vége felé, egyik este épp táncon volt. 11 után ért haza ahogy szokott. Mivel a helyszín egy 10 perces sétára volt ezért igazából az volt furcsa hogy volt nála két bevásárló zacskó amiben frissen vásárolt élelmiszer volt, DE az a multi olyan messze van hogy busszal nem járta volna meg ilyen hamar, így biztos voltam benne hogy kocsival elvitték. Megkérdeztem hol volt vásárolni, ott ahol gondoltam, megkérdeztem ki vitte el, erre nem volt hajlandó válaszolni, "mert hogy semmi közöm hozzá", "nem számít", stb...Én rákérdeztem hogy a táncról az a férfi volt-e aki elvitte, aki nekem gyanús volt, mert egy munkahelyen dolgoznak, minden ilyen sporteseményen ő is ott volt, együtt táncolnak és egy korai hazajövetelemkor a munkából (párom otthon volt, gondoltam meglepem és hátha örül hogy hamar jövök) épp nálunk volt, mert vmi fotókat hozott...nem volt inflagranti, de elég kellemetlen volt a szituáció és emberünk sietve el is távozott. nem titkoltam ideges lettem, de párom megnyugtatott hogy csak fotókat hozott valami ilyen eseményről és hogy őt is meglepetés szerűen érte hogy ide jött. Ezek után eléggé megsértődve álltam hozzá és megkérdezte hogy most így fogok-e viselkedni, mert ha igen, akkor még karácsony előtt elköltöznek. Életébe talán először betartotta amit ígért és karácsony előtt el is költözött, vissza a szüleihez, aminek azért nem örültem, mert a gyerekem számára, nem megfelelőek a körülmények és nagyon nem akartam hogy ott éljen. A fizetése megnőtt és 6 helyett már 8 órában dolgozik, így tellett volna albérletre, de úgy gondolom, az nem olyan kényelmes, mint a szülőknél. Én 2014 elején munkahelyet váltottam, mert nem bírtam a stresszt amit a munka okoz és ami otthon is van. Ezek egy idő után generálták egymást, pedig sose vittem haza a munkahelyi dolgokat, de viszont az otthoni dolgok nyomott hagytak a munkán és a kárára is mentek a nem kis nyomás mellett ami a munkahelyen volt, így váltottam egy nyugodtabb, de alacsonyabb fizetéssel, amivel már csak a havi kiadásokra futotta, a felújításra való további takarékoskodásra nem. Nem is tudtuk rendesen befejezni, de talán egy olyan szintre eljutok hogy kényelmes legyen. Karácsony előtti héten, a munkáltatóm felmondott nekem és azon a vasárnap a párom is elköltözött a kisfiammal. Nagyon nehéz volt az első hét, nem is tértem magamhoz, minden ambíciómnak oda lett, minden ami miatt érdemes olt küzdeni, élni 5 nap alatt semmivé lett. Szerencsére sokat van nálam a kisfiam és egyik ilyen alkalommal, a költözésük utáni 2. hétben, amikor ezt egyeztettük este 8 óra tájban telefonon, hallom kocsiba vannak, megkérdeztem hogy mennek hazafelé (esetleg elmentek vásárolni a szüleivel, ilyesmi), válasz igen, kérdeztem hogy honnan. A válaszból kiderült hogy vidéken voltak wellness fürdőzni és a további kérdésemre hogy kivel, az volt a teljes természetességgel előadott válasz hogy (név nélkül) de annak a férfinak a neve, akiről fentebb írtam. Kérdeztem hogy ez mióta tart? Azt mondta nem telefon téma és letettem. Na most azok után hogy én mindent erre tettem fel, a családomra, 110%-osan odatettem magam mindenbe, nem elég hogy elhagyott és a fiamat is magához vette, de elég hamar tovább is lépett és vélhetően az sem most kezdődött, így még sunyin be is csapott! Nem is az a legrosszabb hogy elhagyott, hanem hogy nem bízom benne, gyerekesnek, felelőtlennek és önzőnek tartom és nem gondolom hogy méltón gondját tudja viselni a kisfiamnak, de mégis meg kell barátkoznom azzal az élettel hogy nem velem él a fiam (bár szerencsére sokat lehetünk együtt) és még csak nem is tudhatom jó körülmények között sem fizikailag sem érzelmileg és még én vagyok akit kvázi megcsaltak (hozzá tartozik hogy ezt soha nem gondoltam volna róla, sose tett ilyet és én sem). A kisfiam a mindenem, az életem és igazából a kapcsolatunknak Ő az egyetlenegy értelme, mert így utólag belegondolva, az első alkalommal amikor kimutatta a foga fehérjét véget kellett volna vetni ennek, csak én nem ilyen vagyok és nagyon nagyon szerettem őt, talán még most is szeretem és ha nem lenne egy csodálatos kisfiam. Lehet ha elküldöm az elején akkor elkezdett volna Ő jönni utánam és talán fontosnak éreztem volna magam számára, ahogy ez sose volt és ami nekem nagyon fájt. Lehet akkor úgy viszonyul hozzám ahogy arra vágytam, de a jó nem kellett csak a rossz... Nem értem miért van ilyen teljesen logikátlan dolog bizonyos nőkbe beleégetve? Persze az a "jó pasi" aki a párja szemébe a őszinteség hiányában mondja hogy mennyire szereti, aztán félrejár, meg semmibe veszi párját... Amit én rontottam el szerintem az hogy egyrészt elkényeztettem anyagilag és érzelmileg is, nem fektettem le az elején keményen az igényeimet és elvárásaimat. Másrészt a kapcsolatunkat nem ápoltam eléggé a nehezebb időben. Ő nem bírta ki se a gyerek érkezése utáni átmeneti nehezebb időszakot, se a felújításos időszakot és ezek viszontagságait, pedig azt gondolom hogy utána egyenesbe jöttünk volna átvészelhettük volna és jöhet minden ami szórakozás. Úgy éreztem hogy ezek a dolgok Őt nem érdeklik, csak a pillanat számít, meg hogy az Ő elképzelései megvalósuljanak. Kérem mindenkit fejtse ki véleményét, elnézést a hosszúra nyúló szövegért, de 6 éve eseményeit nem lehet könnyen összefoglalni. Senkinek nem kívánom ezt, bár biztos akadnak hasonló vagy rosszabb történetek is és kívánok mindenkinek egészséget, boldogságot, sok sikert és minden jót amit az élet adhat! Nem igazán tudtam hogy kinek mondhatom el még, akár tanulságként, akár példaként, mert baráti körömben már meséltem, de valahogy nem lett könnyebb, így hát elmondom mindenkinek, hátha kicsit megkönnyebbülök és hátha sokan magukra ismerve még időben tudnak tenni és nem jutnak erre a sorsra!
  • ...

    melindanagy123

    2015. február 09 15:35
    Kedves Grefo! Hát mit is mondjak? Nem könnyű eset! Soraidat olvasva, elgondolkoztam azon, hogy általában miért csak a férfiakat hozzák fel, hogy milyen rosszul bánnak a családjukkal? Nagyon kevés esetben halljuk, hogy bizony mi nők is szét tudunk bombázni családokat, széttörni szíveket. Nem értékelik amit a "szeretett férfi" próbál megadni nekik. Remélem, valamelyest megkönnyebbültél, hogy kiadhattad magadból ezt a nagy bánatot. Nagyon sajnálom, hogy így alakultak a dolgaitok! Kívánok neked minden jót és erőt az újra kezdéshez!
  • ...

    Grefo

    2015. február 09 18:57
    Kedves Melinda! Nagyon köszönöm szavaid, igen, segített hogy kiírhattam, bár nem vagyok ilyen típus, de ez most kellett. Külön nagyra becsülöm és azt gondolom nagyra becsülendő hogy ezeket a mondatokat egy nő írta meg, mert azért ez azt mutatja hogy vannak olyan nők, akiknek helyén van az értékrendjük és tudják hogy nem mindig a férfiakon múlik egy-egy tönkrement kapcsolat és hogy a nők is tudnak "érdekes lépéseket tenni". Neked is kívánok mindent jót!
  • ...

    NorbertnéKirchner

    2015. április 14 08:55
    "Ha hiányzik a másik nem és önmagunk tisztelete, megbecsülése, akkor marad az erőszak, a vita… " Az erőszakkal egyetértek, a vitával nem. Szerintem a tiszteletnek és a vitázásoknak nincs köze egymáshoz. A vitákkal csupán érvelünk, hiszen jobban döntünk egy kérdésben, ha több szemszögből is megvizsgáljuk a dolgokat. Egy párkapcsolatban sincs örök egyetértés. Ez így van jól. Persze a veszekedés már más. Olyankor nem meghallgatjuk a másik véleményét, hanem elmondjuk és ráerőszakoljuk a sajátunkat. Egy kapcsolatban az a normális, ahol a férfi és a nő egyenrangú, egyik sem uralkodik a másik felett, de mindenkinek meg van a szerepe, és mindketten tesznek azért, hogy a kapcsolat működjön. Kedves Grefo! Szomorúan olvastam a soraidat. Mint szülő, el tudom képzelni, hogy milyen lehet így a kisgyereknek, és persze nektek is ez a helyzet. Soraidat olvasva, úgy érzem a nő nem is szeretett téged. Magamból kiindulva, ha odavagyok egy férfiért, akkor szeretnék vele közös élményeket, és nem a családommal foglalkozom, hanem vele. A család mindig ott lesz, de a szerelmet nehéz fenntartani. Mindemellett azt gondolom, nem csak veled történt ilyen. Szerintem a mai világban rengeteg elkényeztetett gyermek van. Nagy felelőssége van a szülőnek, és nem könnyű önállóságra nevelni egy gyereket. Kívánom, hogy találj magadnak olyan párt, aki eléggé felnőtt lesz egy kapcsolathoz, és szívből szeret majd téged és a fiad. Tudom, hogy a férfiaknak nem szokása az ilyen dolgokat megbeszélni, de azt hiszem könnyebb lenne neked is, ha hasonló helyzetű Urakkal társalognál. Talán még tanácsokat is tudnának adni. Sok szerencsét és kitartást kívánok!
  • ...

    Csijo

    2015. április 19 21:30
    Kedves Grefo, sokszor, sok helyen megfogalmazódott már az ideális párkapcsolat néhány alappillére. Miközben a soraidat olvastam, óhatatlanul is végigfutott bennem: 1. Közös értékrend 2. Kölcsönös tisztelet 3. Kommunikáció 4. Szex Ahogy az írásodból kivettem, eléggé eltérő szociális környezetből jöttetek, ami már a közös értékrendről, a pénzhez való viszonyról alkotott képet eleve rombolhatta véleményem szerint. A kölcsönös tisztelet előszobája szerintem szintén a családi mintáknál ered és a kommunikációt is a szüleink révén sajátítjuk el elsősorban. A szexre azért nem térnék ki,mert az bárkivel lehet jó, ahol működik a kémia. Sajnos a kapcsolat elején az a bizonyos "rózsaszín köd" elhomályosítja azokat a tulajdonságokat, amelyek aztán napi szinten élesen előtérbe kerülhetnek. Veled egyetértve nőként én is a klasszikus családi felállásban hiszek és hozzáteszem, a jóértelemben vett patriarchia mellett állok. Hiszek abban, hogy igenis megvannak a női és férfi szerepek és egy férfinak nem dolga a pelenkázás. Abban a pillanatban, amikor sunyin átcsúsznak a klasszikus női feladatok a férfiak irányába, a nő már kezdi kevésbé tisztelni a vele élő férfit, mert feminin vonásokat kezd hordozni óhatatlanul. Sőt minél többet pelenkázol, mosogatsz, takarítasz férfiként, a szex is annál kevesebb lesz. Ekkor a nő öntudatlanul is keresni kezdi a macsó férfit, akire genetikailag kódolva van. Sok ilyen pédát láttam a környezetemben. Hiszek abban is, hogy az elején kell meghúzni a határokat, persze néha elbillen a mérleg nyelve, de egyik fél sem magasodhat a másik fölé, mindig vissza kell billenteni az egyensúlyt. A férfi maradjon erős és szilárd, a nő pedig kedves és odaadó. Senkinek sem kell alárendeltként élnie, de egy szeretetteljes kapcsolatban mindenki a nemének megfelelő szerepeket kell, hogy vállalja. Saját példám is igazolja, hogy csak azt a férfit tudjuk élethosszig szeretni, akire fel tudunk nézni. Azt gondolom, hogy téged sajnos nem tisztelt a feleséged, de nagyon kívánom, hogy méltó társat találj magadnak mihamarabb!
Hogyan használjam?
Interjú ajánló
Boldizsár Ildikómeseterapeuta

Sűrítsd a véleményed

egy kattintásba

Ez a téma és a vita

Kattintson ide és jelentkezzen be a használathoz!
0
%
Értékes
0
%
Inspiráló
0
%
Építő
0
%
Hiánypótló
0
%
Közömbös
0
%
Romboló
Kattintson ide és jelentkezzen be a használathoz!
OSZD MEG

VONJ BE MÁSOKAT IS
A KÖZÖSSÉG JAVÁRA!

A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk