Verseny

VITAINDÍTÓ GONDOLATOK
A férfiak kitalálnak, építenek, alkotnak, megvalósítanak.
A férfiteljesítmény egyik motorja a mérés, az összehasonlítás.
A férfiak teljesítményük termékét is szeretik megméretni, de még inkább magukat, mint teljesítőt.
A férfiúi megmérettetés eszköze a verseny.
A versengés és verseny alanya a legapróbb dolgoktól a legnagyobbakik bármi lehet.
A férfiak állandóan versengenek – ami sok vereséget is hoz. A férfiak ezen edződnek, folyamatosan.
Az állandó verseny a férfiak legnagyobb mozgatórugója. Enélkül teljesen „besülnének”.
Minden férfiérték megélését annak a belső késztetésnek kellene átjárnia, amely a versengést fűti.
A női karakter nem a fizikai teljesítményre orientált. Ezért nem is méréscentrikus.
A női karakter és teljesítmény inkább megértés-, elfogadás- és megbecsüléscentrikus.
A nő teljesítményértékelési igénye nem a mérhető, hanem a lelki tartományban van.
A férfikarakter teljesítményének értékelése a férfi fejében a mérhető dolgokhoz kötött.
A nők között inkább rivalizálás, összehasonlítás van, semmint verseny.
A versengő nők férfias attitűddel versengenek.
A versengő nők ne csodálkozzanak, ha a férfiak nem a nőt látják bennük, hanem a versenytársat.
Küldés
Hozzászólások (1)
  • ...

    IpyApa

    2015. december 31 11:27
    A VERSENGÉS – VERSENYSZELLEM – VERSENY Kultúránk egyik alapvető tényezője a versengés. A jutalmazással, büntetéssel manipuláló iskolai légkörben a gyerekek korán megtanulják a győzelem és a jó magaviselet látszatának fontosságát. Megtalálják azokat a „védekező reagálásokat”, amelyekkel elkerülik a veszítést és azt, hogy rossz színben tűnjenek föl. A tanárok naponta manipulálják a gyerekeket dicséretek, a tanári noteszba beírt jegyek, kiváltságok, jó pontok, napocskák, mosolyok, fejsimogatások, stb. révén. Nem csoda, hogy a jó pontokat gyűjtő gyerekek generációi, annyira a győzelemre, felülkerekedésre, társaik lehagyására törekszenek. A baj az, hogy minden gyerek nem győzhet. Csupán néhánynak – legtöbbször csak egynek – jut hely a csúcson, mindenki másnak őalatta kell lennie, mint egy háromszögben, ahol alul vannak a legtöbben, hogy megtartsák azt az egyet a tetején. Mi történik a korlátozott képességgel bíró gyerekekkel? Vagy az „átlagosokkal”? Miként mondhatja bárki, hogy csak egyetlenegy nyerhet, mindenki másnak veszítenie kell. Mintha azt hinnénk, nem jut elég elismerés, elég tekintély, elég hely a vezető szerepben, így csak egy személy lehet sikeres, mindenki másnak be kell érnie a mellékszereppel. A legtöbb iskolában a kevésbé sikeres gyerekeket közvetlenül vagy közvetve folyton arra emlékeztetik, hogy nem megfelelőek, alkalmatlanok, átlagon aluliak vagy vesztesek. Így az programozódik beléjük, hogy egész életükben gyakran éljenek át kudarcokat, vereségeket, és irigyen nézzék, ahogy mások elviszik a jutalmakat. Az ilyen gyerekekben kevés az önbecsülés. Tehetetlenség és kishitűség alakul ki bennük. A felhalmozódott tehetetlenség gyakran szül haragot és eredményez agressziót. Máskor apátiát eredményez – egyszerűen nem is próbálkoznak többet. Nehéz eldönteni, melyik következmény szomorúbb. Sokan azt mondják, hogy a verseny tette a világot ilyen haladóvá és fejletté. A verseny az, ami arra késztet bennünket, hogy kihozzuk a maximumot képességeinkből és a lehetőségekből. És ebben sok igazság van. A verseny valóban hatalmas, sokszor emberfeletti teljesítményekre sarkall. Igen ám, de milyen áron?! Nem egy élsportoló rokkant bele a teljesítmény hajszolásba, vagy tette tönkre az egészségét végérvényesen, a dopping szerek használatával. Sőt jó néhányan életükkel fizettek a győzelem megszerzéséért. Igen a versenyben győzni kell! Le kell győzni a másikat! Meg kell verni, fölébe kell kerekedni, meg kell előzni…. És ez nem csak a sportra igaz, hanem minden versenyzésre. A gazdasági élet verseny törvénye, hogy a - „Nagy hal megeszi a kis halat.” Sorra tűnnek el a kicsi, a helyi viszonyoknak megfelelő termelők, kereskedők. Elveszítjük ezzel a sokszínűséget, a változatosságot, az egyediséget. Ma már Magyarországon is ugyan azt az egészségtelen hamburgert esszük, amit Amerikában esznek és szerte a világban. Ugyan olyan autókban ülünk, ugyanolyan ruhákat hordunk, ugyanolyan világmárkás fogkrémet és dezodort használunk, amit emberek milliói használnak a különböző országokban. Nem kell sok idő és már különböző országok sem lesznek. Persze van pozitív oldala is a versengésnek és helye is van az életünkben. Még élvezhetjük is a verseny nyújtotta izgalmakat, akár résztvevőként, akár nézőként tapasztaljuk. Alapvetően, ha elég tudatosak vagyunk és a versenyt soha nem mások legyőzésére, felülkerekedésre vagy manipulációra használjuk, hanem saját képességeink határainak megismerésére, akkor hálát élünk meg a többi résztvevő irányában, és inkább őket szeretnénk megajándékozni, azért, hogy hozzájárultak önmagunk teljesebb megismeréséhez. Elveszti jelentőségét a győzelem, az első hely vagy bármilyen érem, jutalom megszerzése. Ez valóban lehetővé tenné a „fair play” versenyzést. Értelmét veszítené a „fair play díj”, mert mindenkinek oda lehetne ítélni. Az „Olimpiai Játékok” ebben a szellemben valóban játékok lehetnének, nem pedig az ami ma. Üzlet! Azt gondolom, hogy a mértékkel van a legnagyobb baj. Azzal, hogy nem játszani tanítjuk a gyerekeinket, hanem szinte kizárólag versenyezni. Talán észrevetted már, hogy ott, ahol játékosság van, ott szabadság van és spontaneitás. Megjelenik a zsenialitás és a bölcsesség. Az a bölcsesség, amely mindezt megengedi, élvezi és felismeri ennek az életteliségét és az életet támogató nagyszerűségét. Ezért lenne fontos, játszani engedni a gyermekeinket, mert sok más hatása mellett a játék bölcs, szeretetteli felnőtteket érlel. Persze, nem csak engedni lenne érdemes őket játszani, hanem tanítani is a szép játékra. Ehhez viszont meg kellene őriznünk és ápolnunk magunkban is a játékosságot, annál is inkább, mert ez egyik alapvető emberi szükségletünk is. A mai gyerekeink már csak versenyszerű játékokat ismernek vagy még inkább, játékszerű versenyeket. Már óvodás kortól vagy talán még korábbtól. Kezdve attól, hogy ki ül a legszebben, ki tud a legtovább csendben maradni… folytatva a „Ki nevet a végén” típusú társas játékokkal. Mindenhol és mindenben az elsőbbség megszerzése a cél. Szinte minden tevékenységüket versenyszellemben kell végezniük. Ne higgy nekem, csak figyeld meg a gyereknevelőket – köztük saját magadat is, ha vannak gyerekeid! Az én véleményem az, hogy nincs szükségünk erre a túlzott versenyszellemre. Szerintem minden ember úgy született erre a világra, hogy kibontakoztassa a benne rejlő adottságok, képességek legjavát. Nézd csak meg az egész kicsi gyermekeket! Micsoda elszántsággal és kitartással, teljes erőbedobással érik el, hogy megtanulnak átfordulni egyik oldalukról a másikra. Aztán megtanulnak felülni, felállni és végül rengeteg fenékre esés árán, megtanulnak járni. Nem versenyeznek senkivel még az idővel sem, mégis elérik céljukat. Sokszor elámultam, mikor gyermekeimet figyeltem játék közben. Mélyen elmerültek valamely tevékenységükben és rendkívüli odaadással, gondossággal gyúrták az agyagot vagy lapátolták a homokot egyik helyről a másikra. Sokszor szinte tudományos alapossággal tanulmányoztak valamely – a számomra – egyszerűnek tűnő, hétköznapi dolgot, például egy katicabogár járását. A kicsi gyerekeknek kétféle üzemmódjuk van. Az egyik, amikor teljes erőbedobással és figyelem koncentrációval, önfeledt időnélküliségben játszanak. A másik, amikor kidőlnek, mint a rongybabák és szintén teljes valójukat átadják a pihenésnek, regenerálódásnak. Mindez pontosan elegendő számukra, hogy a velük született képességeiket, adottságaikat kibontsák. Nincs szükségük versenyre, hanem támogató, megengedő, bátorító, gondoskodó, biztonságot adó környezetre, társadalomra van szükségük. Vajon az óvodáink, iskoláink ilyenek? Az én véleményem az, hogy nem ilyenek. Nem lehetnek ilyenek, hiszen az iskolarendszer is annak a hatalmi struktúrának a része, „terméke”, amelyet a félelem szült és erőszak jellemez. A verseny is azért káros és veszélyes, mert ebben a kontextusban szintén a félelmen alapul – ha nem én győzök engem győznek le – és erőszakot szül. Sokan felteszik a kérdést, vajon kinek jó ez? Kinek az érdekeit szolgálja az így felnövő generációk eltorzult jelleme, közösség teremtő képességének csorbulása, együttérző képességének, mások megbecsülésének, önzetlen segítésének sorvadása. A választ rád bízom, mert hosszú lenne, ha most ebbe belemennék. Nézzük meg, mit mond erről egy primitívnek mondott ausztráliai bennszülött. Nem is értette miért jó nekünk a verseny. És mikor kérdésére azt a választ kapta, „ hogy a verseny tette a világot ilyen haladóvá és kényelmessé. Aki feltalál valamit, híres és gazdag lesz.” Ezt válaszolta: „Ez igaz, de előbbre jutottunk tőle? Egészségesebbek a növények, az állatok, az emberek? Fényesebbnek, ígéretesebbnek látszik a jövő a versenytől? Nem ítélek, mert tudom, hogy mindez része az isteni rendnek, de megfigyelőként nem találom jónak a „szagát”. Meg kell áldanom azokat, akiknek gondolkodását az elégedetlenség vagy a gőg vezérli, és el kell bocsátanom őket. Az őslakosok sohasem képeztek háromszöget, hanem kirakóst.(Itt arról a háromszögről van szó, aminek a csúcsán csak egy győztesnek van hely.) Miszerintünk mindenki megtalálja a helyét a kirakósban, amelyben létfontosságú szerep jut neki. Egyetlen személy nélkül is tökéletlenek lennénk, lyuk tátongana rajtunk. Amikor körülüljük a tüzet, mindenki hoz valami egyedülállót: az egyik a vadászat tudományát, a másik a tanításét, a főzését, a gyógyításét, az odafigyelését, a táncét és így tovább. Egyikünk vezető, de mi tudjuk, hogy mindenkiben ott rejlik a képesség a vezetésre, és meg is kell engedni neki, ha erre a kalandra van kedve. A követés képessége is megvan bennünk. Egyik ember sem különb a másiknál. Mindegyiknek megvan a maga helye és ideje.” Marlo Morgan: Vidd hírét az Örökkévalónak(Magyar könyvklub, 2000.) Erre mondta az európai civilizáció, hogy primitív, pedig ennél bölcsebb, életigenlőbb és tiszteletteljesebb nézőpontot nehezen találnék. A versengés, azzal, hogy bevezette az „első mindent visz” gyakorlatát, a másokhoz viszonyított elégtelenség fogalmát, valamint táplálta az irigységet, kapzsiságot, az erőszakot azáltal, hogy élvezetessé tette mások legyőzését, mindennél többet tett azért, hogy szembeállítsa egymással az embereket.
Interjú ajánló
Boldizsár Ildikómeseterapeuta
A weblap bizonyos funkcióinak működéséhez (cookie-kal) gyűjt információkat. Ha nem engedélyezi őket, számítógépe böngészőjében bármikor beállíthatja a tiltásukat / eltávolításukat. További információk